Füst, Kávé, Szövegek…

 
„A rendezőnek lett igaza, mert egyáltalán nem ártott meg a fél órával korábbi próbakezdés…”

A próba mindig pontosan reggel 10 órakor kezdődött. Az ember előző nap megnézte a próbatáblát, hogy van-e jelenete (többnyire volt), és fél tízkor már a büfében itta a kávéját, készülődött a – próbafázistól függő intenzitású – munkára, és 10-kor rendszerint belevágtunk. Máshol tíz óra tíz perckor kezdődik a próba, van, hogy később, de mi tíz óra előtt öt perccel már próbáltunk, legalábbis ott álltunk a színpadon, mert ez volt a rendező kívánsága. Annyira nem szerette, ha valaki késett, és ennek nem csupán hangot adott, hanem aznapra a hangulata is alaposan el volt rontva, nem csoda – a színész már csak ilyen –, hogy egy idő után megszoktuk, hogy öt-tíz perccel korábban a színpadon legyünk, és ha semmi dolga nem is volt az embernek, akkor is, egyik kezében a példánnyal, másik kezében a csésze kávéval, ami nélkül nem nagyon kezdődhetett próba, nézte, ahogy a díszletmunkások dolgoztak, hozták-vitték a jelzésfalakat, vidáman, folyton tréfálkozva és ugratva egymást. Előfordult, sőt egyre gyakrabban fordult elő, hogy a rendező már fél tízkor bent ült a nézőtéren, és mivel úgy látta, hogy elegendő számú színész cselleng a színpadon a díszletmunkások között, vagy üldögél kávéjával a nézőtéren (és ki merészelt volna nem ott ácsorogni, ülni, csellengeni, mióta elterjedt, hogy ki lesz az új főrendező?), tapsolt egyet, az asszisztense felüvöltötte a jelenetszámot a színpadra, és a próba – szakszervezet ide vagy oda – elkezdődött, a díszletmunkások kikotródtak a színpadról, bár utóbb lopakodva be-bejöttek egy dobogóval vagy díszletfallal, ami még hiányzott. Senki sem lázongott, vagy ha valaki mégis megjegyzést tett, azt is félhangosan, a többiek lepisszegték, és ezek a fél órával hamarabb elkezdődött próbák a spontaneitásuknak és váratlanságuknak köszönhetően olyan jól sikerültek, hogy előbb – ugyan óvatos újításként csupán – bevezettük a fél tízes próbakezdést, a rendező nem hallgatott a huhogókra, akik egy jól bevált hagyomány felrúgásától és ezáltal az egész színházi üzem szétzilálásától tartottak.
A rendezőnek lett igaza, mert egyáltalán nem ártott meg a fél órával korábbi próbakezdés, csak a díszletmunkások morogtak, de a biztos kereset a munkanélküliség idején, a viszonylag laza munkaóraszám, amely csak a bemutatók közelében ugrott meg, és egyáltalán, az a tény, hogy úgy érezhették, valami magasabb rendűnek a létrehozásában vesznek részt, végül is befogta a szájukat. Ők is hamarabb jöttek be dolgozni, hogy nagyjából elkészüljenek, de ez nem mindig sikerült, főleg amikor egy-egy nagyobb díszletet kellett, akár csak jelzésszerűen is, felépíteniük, vagy mert az előző esti előadás díszletének lebontása miatt csak kevés idejük maradt rá – úgyhogy zavaró, tréfás mozzanatként a rendező (aki makacssága ellenére elég nyitott és fogékony személyiség volt) ezt is beépítette a rendezésbe (ez akkoriban divatba jött: a díszletmunkások behozatala a színpadra, és lehet, hogy ez a mi színházunkban játszott előadásban történt meg ilyen formában először).
A dolgok természete folytán nemsokára előállt az az abszurd helyzet – igaz, megszoktuk, az ember mindent meg tud szokni –, hogy már reggel hatkor, megborotválva, bekávézva, sőt frissen és üdén ott álltunk a színpadon, és a rendező vidáman dörzsölte a kezét, a sötét nézőtéren csak szerencsétlen asszisztense kókadozott, aki sehogy se tudta megszokni a korai ébredést. A feje állandóan előrebukott – rendes családanya volt, aki nem tudott mit kezdeni a gyerekeivel, úgyhogy egyszer csak úgy döntött, hogy Károlykát és Krisztinkát behozza a színházba, és ott fekteti le őket a kelléktárban, ahol egy kényelmes sarkot rendezett be nekik, annyira, hogy többé nem is akartak hazamenni, és ha az apjuk jött értük – elvált szülők, hétvége a papánál –, sírva rimánkodtak bárkinek, aki az útjukba akadt, akinek a lábába csimpaszkodtak, hogy rejtse el őket, és ne hagyja, hogy a papa – akit különben a rajongásig szerettek – elvigye őket a színházból.
Ezért aztán az asszisztens sem ment haza, illetve egyre ritkábban járt haza, ami nem akadályozta meg abban, hogy továbbra is ne kókadozzon a hajnali próbákon, amire a rendező egyszer odavetette neki, hogy esetleg ne feküdjön le aludni, és akkor nem lesz álmos reggel – ezen mindannyian jót derültünk, de sajnos a rendezőnek ez szöget ütött a fejébe, és mivel amúgy is álmatlanságban szenvedett (mint a negyven fölötti férfiak általában), úgy döntött, hogy – a többieknek önkéntes alapon, persze mi lehet önkéntes ilyen kiélezett helyzetben? – ő egész nap és éjszaka is bent marad a színházban. Annyi ésszerűség volt a dologban, hogy a próbák késői szakaszában, az úgynevezett „hosszú próbák” idején jobb volt, ha a társaság együtt marad, miáltal kétszer is végig tudtunk menni az egész darabon, és utána maratoni megbeszéléseket tartottunk, de még az is előfordult – ez is a rendező meggyőző erejét bizonyítja, és mi más a rendező, mint merő „meggyőző erő”? –, hogy három próbát tartottunk egy napon, csak hogy a dolog ritmusa is beálljon, igaz, némelyek már halálos fáradtan támolyogtak a színpadon, de a rendezőnek volt ehhez is elmélete – és mi más lenne a rendező, mint egy teóriagyár? –, nevezetesen, hogy a fáradtság, a kimerültség oldja a gátlásokat, kihozza a személyiségből a maximumot. „Fáradt ember nem tud hazudni”, mondta, bár hozzátette azt is, hogy „a fáradtság nem mentség semmire”, viszont lehántja a színészről a modort, közelebb viszi önmaga, ezáltal a szerep belső magjához, és így a végén odáig fajultak a dolgok – senki nem tudta, ez miként történhetett –, hogy ugyanarra az időpontra volt kiírva a próba, mint az előadás: este hétre. Pontosabban: a próba hatkor kezdődött, az előadás hétkor. A nézők voltaképpen a próbára vettek jegyet, és nem kevesen voltak a városban, akik ezt a „próbaelőadást” sokkal magasabbra értékelték, érdekesebbnek tartották, mint az úgynevezett „rendes”, konzervatív előadásokat, bár ez utóbbinak is maradtak hívei a városban, mégis, a közönség száma, pedig ez utóbbi nézők el-elmaradoztak, nem csökkent, mert a környező városokból, sőt külföldről is egyre többen jöttek a színházunkba, és a nézőtér minden este megtelt, egy órával, mint mondtam, a próbakezdés után, és mi teljes erőbedobással próbáltunk, illetve játszottunk, volt, aki a példánnyal a kezében, amire a rendező olykor kifejezetten bátorított, még olyan esetben is, ha a színész kívülről tudta már a szövegét – ami még a lusta színészeknél is előfordulhatott ennyi próba után –, hogy ezáltal is hangsúlyozódjon az előadás próbahangulata, és a díszletek sem készültek el, immár részben szándékosan, ami olcsóbbá és biztonságosabbá tette a színház üzemeltetését. Hatalmas volt a siker.
Ez gondot csak az újabb darabok esetében jelentett, hiszen senki sem gondolhatta, hogy ez a speciális, különleges, egy bizonyos műre szabott színházi előadás, amelyet a véletlen szült, a hátán el tudná vinni az egész színházat. Persze kiírták a következő darab próbáját rendesen, de a mi rendezőnk – aki nem volt más rendezőkre féltékeny típus, sőt örült, ha a színházában az övétől eltérő tehetségeknek is teret adhatott – csak emiatt nem mondott le a saját próbáiról, amelyek, mint mondtam, lassan, de biztosan előadásokká nőttek, lombosodtak, viszont, szükségmegoldásként, ezzel párhuzamosan beengedte a másik előadást is a színpadra, nem kis zavart okozva ezzel a díszletmunkások és szcenikusok között, akiknek a két egyidejű díszlet problémáját meg kellett oldaniuk. Csodák csodájára, hiszen semmi sem lehetetlen, ha van hozzá akarat, ez is sikerült, és a két párhuzamosan futó próba ugyan néha egymást zavaró rádióadásként működött, de a rendezőnk szerint ez voltaképpen elsőrendű koncentrációs gyakorlat (ezzel nem mindenki értett egyet, főleg, amikor egy másik színdarabbeli alakkal találkozott szembe a színpadon, szem fennakadt, szöveg bennszakadt, és az adott rendező káromkodásait hallgathatta a nézőtérről „a hülye, debil, szenilis csepűrágók és ripacsok csapnivaló memóriájáról és lustaságáról”, de mindazonáltal a szerkezet, kis összerázkódás és összerázódás) után, a hitetlenkedők intrikái ellenére, meglepően jól működött, és a két próba – a dolog természettörvényeinek engedelmeskedve, vicces, meglepő, sőt megvilágosító erejű pillanatokat eredményezve – hibátlanul kiegészítette egymást, a díszletmunkások is kezdtek beletörődni (bár tudok olyanról is, aki harmincöt év után ekkor fordított hátat a színháznak), sőt élvezték a váratlan torokhangokat, amelyeket a sok üvöltésbe félig beleőszült ügyelő kiadott magából, amikor egyszerre kellett két teljesen különböző színdarab instrukcióit bemondania, de valahogy – hiszen komoly színházi profi volt – megoldotta.
A végén – azaz most! –, bármilyen hihetetlennek is hangzik, egyszerre hét, azaz 7 előadás megy a színházunkban, ami különben, még az eddig jelzett különleges problémákon túl (és akkor nem beszéltem még a világosítókról vagy a kellékesekről, akik kezdetben a hajukat tépték idegességükben, amíg bele nem rázódtak a feladatba, és rá nem jöttek, hogy voltaképp hosszú távon leegyszerűsödött a dolguk), újabb, egészen hajmeresztő, de mint rendezőnk állította, és ebben valószínűleg igaza volt, roppant inspiratív logisztikai feladványt jelentett. Ugyanis volt (illetve van) olyan színész, aki egyszerre több darabban is próbált (illetve próbál), hiszen társulatunk létszáma, a dolog természetéből adódóan, véges, és többször is oda-vissza kellett öltöznie (ezt megkönnyítette, hogy a teljes jelmeztár és az összes öltöztető a színpad mögé költözött, bár, nem tagadom, ez fokozta – illetve fokozza – a zsúfoltságot). Nem beszélve arról, amikor két olyan színész találkozott a színpadon, akik voltak ugyan közös darabokban is, de ez a találkozás, hogy így fejezzem ki magam, most két különböző darab határvonalán esett meg, és nagyon résen kellett lenniük, nagyon a helyén kellett legyen az eszük és a szívük, ha nem akartak teljesen összezavarodni, mert ha egy ilyen találkozásnál az egyik színész véletlenül, szórakozottságból átlépett a másik darabba, és sajnos előfordult ilyen eset, pedig, és ez is rendezőnk mindenre kiterjedő gondosságára vall, hét külön súgó volt a hét darabhoz, akik a szövegüket rosszul tudó színészek közelében akartak tartózkodni, illetve éppen ezek a színészek követelték ezt meg tőlük, miáltal a súgók állandóan vándoroltak a színfalak mögött, nem kis kavarodást okozva egy-egy változásra készülő díszletmunkáscsoport között, akkor kitört a teljes káosz. Szerencsére a nézők ebből nem vettek észre semmit, mert egyrészt ennek az újfajta próba-előadásnak a formája megkívánta, hogy ne csupán az este hétórás kezdésre engedjük be a nézőket, hanem matinét is tartsunk, miáltal a színház bevétele ugrásszerűen megnövekedett, párhuzamosan a nézőtéri büfé fogyasztásával, és a gazdasági igazgató nyomásának engedve – karját széttárva, hogy sajnos ezúttal ő is tehetetlen, mert a gazdasági igazgató nagyhatalom –, a rendező beleegyezett előbb abba, hogy kétóránként engedjenek be újabb csoportokat, majd először próbaképpen csak kis létszámú, később egyre több, úgynevezett „folyamatos belépőt” is kiadtak, borsos áron, amivel a nézők akármikor bejöhettek a színházba. Kezdetben még ki volt kötve, hogy ezzel a „folyamatos belépővel”, vagy más szóval FB-vel (tréfás színészek focibajnokságnak keresztelték el) másfél óráig muszáj bennmaradniuk a nézőtéren, de később (ismét a gazdasági igazgató nyomására) megszüntették ezt a korlátozást, és ettől fogva jöttek-mentek a nézők, szakadatlanul felcsapódó székek nyikorgása és csattanása, a lengőajtók suhogása hallatszott, de ez minket, színészeket egyáltalán nem zavart (és nem zavar), mert olyan mértékig lekötött bennünket a rendkívül bonyolult, de végső soron szép és lelket gazdagító próba, és olyan fokon kellett koncentrálnunk arra, hogy ne kövessünk el semmi hibát, mert ugyan a szüntelenül tóduló közönség az állandó jövés-menésben alig vett rólunk tudomást, de a rendező, és ebben nem ismert kíméletet, nehezen bocsátotta meg a legkisebb tévesztést is, felíratott minket az ügyelővel, és biztosak lehettünk benne, hogy a vétséget – (bármily emberséges és figyelmes volt különben), éppenséggel a mi szakmai integritásunk védelmében, mert sasszemével mindent kiszúrt a pokoli hangzavarban is – valamilyen formában megtorolja majd.

( A novella a Libri Kiadónál 2015-ben, a  „Valami Fiatal Szélhámos” c. kötetben jelent meg.A szerző facebook oldalán további gyöngyszemeket, fotókat találsz.)