Home / Megnéztük / Hogyan sír a gazdag magyar?
Hogyan sír a gazdag magyar?

Hogyan sír a gazdag magyar?

Sírva vigad a magyar, szokták mondani. Mohácsiék operett-karakterei azonban – a Köd utánam ritmusának a második felvonásban történő helyreállása után – inkább vigadva sírnak. Az addig inkább műfaji kötelezettségből a párbeszédek közé beszúrt dalok dramaturgiailag kiemelkedő szerepet kapnak, amiben nagy szerepe van Parti Nagy Lajos kiváló dalszövegeinek is.

„Mindenki jelentett mindenkiről”. Talán a Csuja Imre által alakított Mizse Lajos harmadik felvonásban elhangzott mondata foglalja össze a legtömörebben, miről is szól a Köd utánam, a Mohácsi-testvérek operettje, “három kurta rövid felvonásban”, az Örkény István Színházban. Az egykori III/III-as ügynökök – ma az újgazdag elit tagjai – hosszasan próbálják megakadályozni gyermekeik (valamint egymás és önmaguk) boldogulását, mindezt pedig a fiatalok, köztük egy külföldi, teljes értetlenséggel fogadják: az idősek régi sérelmei miatt eleinte – tehát két felvonáson keresztül – az ő boldogulásuk – szerelmeik beteljesülése – sem történhet meg.

fotó: Gordon Eszter

fotó: Gordon Eszter

Az első felvonás minimalista, paravános díszletének (amely a darab során végig hasonlóan minimalista marad, díszlet: Mohácsi András) színvilága, valamint a nagyjából eleinte a színpad közepén lévő pulpitus idézi fel egy egyszeri rendezvény VIP-részlegét, így tökéletes hátteret biztosít a karaktereknek: a gazdag sznoboknak, és az általuk rendezett “Szegénybálnak”, amelyre ez alkalomból természetesen a kellő alapossággal öltöztek díszbe, és amelynek keretében a szegény ember (Máthé Zsolt) legalább egyszer az évben jól érezheti magát. A báli hangulat plusz hangsúlyozásaként ezúttal a színpad bal szélén elhelyezkedő zenekar is hozzátesz a színpadképhez és az alaphangulathoz.  A szegény ember szerepében öröm nézni Máthé Zsolt alakítását: karaktere a maga számára szokatlan közegben mozog, az ünnepélyesnek szánt körülmények közötti szerény étkezése az első felvonás emblematikus pillanatai közé tartozik – a több, neki szánt fazék közül csak egybe nyúl bele óvatosan – ,visszafogottsága tökéletesen illusztrálja az ő, és a gazdag karakterek közti társadalmi ellentétet. Az első felvonásban Mohácsi bőven hagy időt és történést arra, hogy a szereplőket és az alaphelyzetet megismerjük, némileg túl is nyújtja. Ez van, ahol zavaró, például az olyan, öncélúnak ható – többnyire a gazdagságot és a jólétet kifigurázó – poénoknál, mint például a szelfizés, melynek csúcspontjaként a Pogány Judit szelfibotjára rögzített telefonba bámul bele a társaság. Ezzel szemben az elnyújtottsággal együtt is remekül működik Takács Nóra Diána és Nagy Zsolt párosa. Karaktereik többé-kevésbé stabil összeszokottsága minden keserűségével együtt is megnyugtatónak hat abban a környezetben, ahol rajtuk kívül mindenki inkább széthúz, mint összetart: a kövérsége miatt folyamatosan csúfolt Jenny (aki az első felvonás egyik legviccesebb, egyben legszebb mondatát tudhatja magáénak: „Hogy lehetek akkora lúzer, hogy olyan csávóval járok, akinek én tetszem?”) egy szépségápoló csodaszert kap a Nagy Zsolt által alakított Paolo-tól (Jenny „szívmenedzsere és jókedvű abrakolója”), amit ha magára spriccel, bárki szépnek látja őt. (Ez a szer a későbbiekben a hiúság szimbólumává – illetve inkább több mint kevesebb felesleges komikum forrásává – válik a harmadik felvonás végéig.) Az első felvonás egyetlen, a történet és a dramaturgia szempontjából is végig meghatározó szálát a Kenedics Sándor (Vajda Milán) által birtokolt, komoly értékként számon tartott Szent László töbör jelenti, amely nem eladó, ezzel a darab legegyértelműbb és legerősebb konfliktusforrásává válik.

A Takács-Nagy-párossal ellentétben komoly hatása van a történésekre Csuja Imre – végig finom részletességgel kijátszott – karakterének, Mizse Lajosnak, aki először – késleltetve – a második felvonásban tűnik fel, mi több, annak legelején egy ideig apró, ám jóízűen komikus mellékszerepként hat a jelenléte. (az égkékre váltó paraván, az egyéb kellékek, illetve a felvonást indító dal egyértelművé teszi, hogy a Balaton partján vagyunk, így eleinte a rövidnadrágban, ingben, napozószékekkel megjelenő Csuja karaktere is roppant autentikus.) Az első felvonás folyamatos pörgése után a második legelején a Pogány-Csuja-kettős párbeszéde talán az egész darab legráérősebb, egyúttal legszellemesebb része, amelyben anélkül van meg a két karakter közötti tréfás-finom erotika (a harmadik felvonásban össze is jönnek), hogy a korábban említett csodaszert igénybe vennék. Persze aztán Mizse Lajosról is kiderül, hogy köze van a többiekhez. Emblematikus mondata, a nagyjából tetszőlegesen akármire rámondott “Megvetem őket”, a darab előrehaladtával egyszeri poénból válik fokozatosan egyre gúnyosabb, cinikusabb humorrá. A felvonás végére az ő közbenjárásával lepleződik le a darab első besúgója – a Debreczeny Csaba által alakított Ördögh Rudolf -, és egyértelművé válik, hogy embereink között addig nem lesz béke és megnyugvás, amíg Kenedics Sándor teljesen becsületes módon el nem adja a Szent László töbröt. Ekkor csendül fel másodjára a darab legemblematikusabb dala. A romantikus refrén: “Minden ember […] élete során átesik a maga egy-két vak komondorán”. Amíg ez a szövegrész korábban, valahol a felvonás közepe felé – Csuja szavajárásához hasonlóan – egyszeri poénnak hatott, itt, ebben a kellően súlyos dramaturgiai pillanatban valahogy megkapja azt az egyszerre romantikus és méltóságteljes színezetet, amely a Parti Nagy féle költészetnek amúgy is a maximuma, itt pedig Kovács Márton zenéje is hozzáteszi a magáét, valamint az az egyszerű tény is, hogy felvonás-záró dalként a teljes szereplőgárda kiveszi a részét az éneklésből. A megénekelt tapasztalat itt válik a karakterek közös tapasztalatává. Az előadás tanulságos komédia-jellege ettől a ponttól válik minden eddigi túlzásával együtt komolyan vehetővé.

Fotó: Gordon Eszter

Fotó: Gordon Eszter

A harmadik felvonás egy dramaturgiailag talán váratlannak ható, de a magyar közélet szempontjából tipikusan keserédes helyzettel indít: hirtelen majdnem mindenki emigrálni akar – természetesen a sikeresebb jövő érdekében Jamaicába. Azonban minden tipikusságával együtt is, itt már végig a jó ritmusban zajló, letisztult megoldások a jellemzőek az előadásra. Ezek részeként például itt tűnik ki hirtelen Baksa Imre zseniális játéka: pedig nem történt semmi más, csak annyi, hogy az általa alakított karakter – Vadász Stüszi, Kenedics Sándor kenyeres pajtása -, aki eddig egy enyhén zavart figura volt a háttérben, ugyanilyen tehetetlen és jelentéktelen figuraként hirtelen felsőbbrendű pozícióba kerül. A háttér ezúttal a ferihegyi repülőtér ködbe vesző leszállópályáját illusztrálja, Vadász a repülőtér felügyeletéről gondoskodik. A hosszú várakozásból először zavart magatehetetlenség lesz, majd a régen történtek könyörtelen bevallása és tisztázása, végül a szerelmesek egymásra találása – a hagyományos heppiend kimaxolása: minden férfira jut egy nő, sőt, van, akire tisztességes megoldás gyanánt kettő is. A nagy békülések és egymásra találások közepette a szegény ember ismét felbukkan, és most sem jár sokkal jobban, mint a darab legelején, sőt: a gazdagok már ismerik végtelen naivitását, így a Szent László töbör kedvező adás-vételét rajta keresztül intézik el, ő maga pedig gazdagabb lesz kemény tízezer magyar forinttal. Avagy sok minden változott, de a szegény-gazdag viszonyok alapvetően nem. Ez a tény részben keretet, részben pedig a gazdagok közötti egyik fő konfliktus megoldását jelenti.

A Köd utánam története nem vállal be társadalmi forradalmat, de mint operetten, talán furcsa is lenne ezt számon kérni rajta. A szegény szegény marad, aki csak annyit lát, hogy a gazdagok mindig átvágják. A gazdagoknak is megvan a maguk élete, megvannak a maguk problémái. A Köd utánam pedig az ő meséjük, a kelleténél ugyan jóval távolságtartóbb – cinizmusba hajló – iróniával, ám ezzel még mindig színesebb és szerethetőbb, mintha egy szürke moralizálás született volna a szomorú magyar valóságról. Mohácsiék előadása tehát nem lenne több egy már-már közhelybe forduló bánatos tanmesénél napjaink Magyarországáról, ha nem mentené meg a műfaj, szükséges velejáróival: a fokozatosan egyre mértékletesebben adagolt humorral, a heppienddel (még ha ennek elérési módja fel is vethet bizonyos kérdéseket), illetve a – Parti Nagy Lajos dalszövegeivel több mint korrekten működő – dalokkal.

A szerző: Stermeczky Zsolt Gábor

Stermeczky Zsolt Gábor vagyok, többnyire a Gábor nélkül. 1992. május 2-án születtem Budapesten, jelenleg is itt élek. Voltam már diák Újpesten és Piliscsabán, kritikus a régi Quart-nál, a jelenleg hibernált Trubadúr magazin online-nál, önkéntes a Trafóban és a Tünet együttesnél. Vagyok a Gömbhalmaz nevű fiatal költői csoport tagja, diák Budapesten, lelkes ifjúsági tag a Katona József Színházban, és kritikus a félonline-on, továbbá a Pótszékfoglalón.

Comments are closed.

Scroll To Top