Home / Megnéztük / “Üvöltsetek! Üvöltsetek! Hát kőből vagytok?”
“Üvöltsetek! Üvöltsetek! Hát kőből vagytok?”

“Üvöltsetek! Üvöltsetek! Hát kőből vagytok?”

Királydáma ez, amolyan asztal körüli. Igazi családi, szangvinikus, olaszos idill. (10 pont)

Valahogy mégsem engedünk Lear kérlelő buzdításának. Hogy miért is? A választ nehézen tudnánk szavakká formálni. És talán pont ez a feszélyezettség az, amit ez az Alföldi Róbert rendezte Shakaspere-dráma szeretne a lelkünk mélyen lerombolni. Lerombolni, feltüzelni és hangot adni így a bennük artikulálatlanul fortyogó és kimondatlanul hagyott, válaszért kiáltó kérdéseknek. Ebben az értelmezésben – bár a királydrámákhoz mért elvonatkoztatottsággal – benne lüktet, mintegy bennünket tovább „hergelve” az, amiben nyakig benne vagyunk, és amiből így vagy úgy szabadulni szeretnénk. A Radnóti Színházban megszólaltatott klasszikus Alföldi sakklépésszerű jeleneteivel néha már előre kiismerhető. Ám e szándékolt sematizmusként is érzékelhető intenció most még inkább ráerősít a szervírozás „rád is tartozik, ha a szomszéd háza ég” horatiusi aktualitására.

 

Királydáma ez, amolyan asztal körüli. Igazi családi, szangvinikus, olaszos idill. Megcáfolva minden Britanniai magunkra erőltetett úri jólneveltséget. Egyetlen piszkosfehér falú, beázás foltokkal gazdagon tarkított, felénk lejtetett szobában, leginkább pedig e szobának a nagy, oválisan terpeszkedő bidermeierre hajazó asztal körül (díszlet: Menczel Róbert) zajlik a dráma. Bár az asztal méretarányai a Radnóti színpadteréhez mérten nagyok (az első két sorból csak az asztal alatti szférát tudjuk csak fókuszálni), azonban képes ezzel a túlterpeszkedésével is üzenni. Hogy mit is? „Ahogy kint, úgy bent, s ahogy lent, úgy fent” smaragdtábla helyett erre és e köré a biderovál asztal köré íratott ez az óegyiptomi veretes szentencia. Mert hát kicsiben az zajlik itt, ami nagyban. Amit az uralkodó megtesz, megteszi a kétkezi honpolgár is. Ennek a Lear rendezésnek pont ebben a koncepciójában rejlik revelatív ereje. Mert valami súlyos, nagyon rétegzett jelentéstartományt mond el nekünk a félreismerhetetlenül nyilvánvalónak az erejével. Egyben befogadói horizontot is tágít: ne menj messzire, a leari létállapotot megleled magad körül is.

fotó: Dömölky Dániel

fotó: Dömölky Dániel

Valóban, a kedélyes, jóízű evészet bizalmas légkört teremt. Lear (László Zsolt), Britannia királya két fogás között, magabiztos eleganciával és hatalma megkérdőjelezhetetlenségével előhúz zakózsebéből egy papírost, melyet ollóval három részre vág majd, mint gyermek a színespapírt – felosztani kívánja így a birodalmat lányai között. És persze a legidősebb lány, Goneril (Szávai Viktória) és az életkorban őt követő Regan (Andrusko Marcella) kifogástalan szobakosztümös eleganciában (jelmez: Zöldy Z. Gergely) és hatalmas nyelvcsapásokkal előadott hízelkedések közepette rohannak is megköszönni mindezt. Mindent a felkínált birtokrész érdekében, mindezért cserébe minden jellemdeformáló látszathajbókolás megadható természetesen. Már kezdenénk feszengeni ettől az érzékletesen felkínált látszat talpnyalástól, mikor a legkisebb lány, Cordelia (Sodró Eliza) gyermeki keresetlen őszinteséggel vallja meg atyja iránti érzelmeit, amelyben persze nyoma sincs a két idősebb lány viszolyogtató „hűségesküjének”. Nagy hiba ez egy oly világban, ahol nem az őszinte elkötelezettségre, hanem a szavakban tobzódó, kegyekért mindig mindenre kész ál-lojálisokra termel igényt az uralkodói habitus. Rögvest kiátkozás, fel is út – le is út lesz érte a birodalmi jutalom, csak úgy porzik, akarom mondani, visszhangzik utána a családi ebédlő. László Zsolt Learje fokozatosan, jól adagolt, a kellő pillanatokban tehetséges dózisokban emelt hatalmi egzaltáltsága fokról-fokra erőteljesebbé és kontcentrikusan válik, mely a birodalom osztogatósdival vette kezdetét, majd Gonerill és Regan szembefordulásában, majd függönytépésével hangsúlyossá válik, és az asztal alá bújó, hontalan, őrjöngésig zaklatott királlyá növesztik őt. Olyan precíz pontossággal és érzékeny gondossággal építi lépcsőzetesen haladva a karaktert, ami már önmagában is lenyűgöző. Eredeti ösztönösség, amelynek összetevőit nehéz lenne analizálni, ám annál könnyebb felismerni. Egyszerre a hatalmi tébolyába belefeledkezett, és általa sodortatott tejhatalmában cselekvőképtelenné tett infantilis birodalmi vezér, és az élet fordulatai révén kikényszerített töprengő bölcs is egyben. Asztal alá bujása majd a Rongyos Tamással (Szatory Dávid) való asztalteji rítustánca, a záró jelenetbeli megtört komolysága egy olyan karakterformálás kétfelvonásnyi idő alatt belakott útja, melyet ritkán és keveset látni.

 

Ugyanígy: Gloster gróf (Schneider Zoltán) házasságon kívüli fia, Edmund (Pál András) a „zabigyereknek” kifakadása, lázadni kész hatalomtörtetése is emblematikussá lesz. Elevenné, zsigerivé, amelyben nem kis szerepe van Gloster Lear előtti – puszta jópofaságnak gondolt – „hencegésének” az ebédlőasztalnál arról, hogy Edmund fia törvényen kívül született. Pál András elemi erejű, toporzékolást idéző elszántsággal küzd – nemtelenül. Mindezt nem is bánja, hisz a célja érdekében – hogy féltestvérét, Edgart (Szatory Dávid) kitaszítsa, emberileg ellehetetlenítse – számára minden eszköz normális, legális. Nem nagyon zavarja, hogy mekkora és milyen az érte meghozott, emberi vért követelő ár. Lesz ő gróf, Lear-lány szerető – ha tetszik ágyas (hisz még Regan karláncát mint impozáns ékszer-bilincset is a magára ölti). A hatalomból kiszorított sértett kamasz olyan vehemenciával iparkodik törvénytelenül önmagát hatalomba és a hatalomhoz juttatni, hogy ez a lendület egyből magával ragad minket – talán mert önkéntelenül is adódik játékából a lehetőség a párhuzamokra.

lear_radnoti_08_domolky_daniel_WEB_002

Magába és magával rántó örvényléssé, tébolyodottsággá lesz ez a hatalomban maradás, a hatalomtól szabadulni nem tudás – ez a lányai basáskodása alól szabadulni akaró, bennük mélyen csalódott leari világ. Jelenetek soroznak el előttünk, egyik a másik után – hol le-, hol felkapcsolják a ki-be rohangálásaik alkalmaival a színpad-szoba csillárjának világítását –, akárcsak egy otthoni családi csetepaté alkalmával. Persze ezt az így berendezett színteret nagyon nehéz lenne másképp bevilágítani, ezért egyszerre hatásos dramaturgiai cezúrává és világítástechnikai megoldássá válik. És persze – hisz mindennek dacára ez mégiscsak egy hamisítatlan királydráma – sorra halnak meg, lesznek megvakítottá testileg (Gloster) és lelkileg (Edmund, Goneril, Regan) a szereplők. Alföldi Róbert rendezésében minden jelenet ebből a hatalom megtartási, hatalombirtoklási örvénylésből ered. Jelenetről jelenetre sakkjátszma szerinti sakk-matt lépés futamokat formál, minden jelenet elején már sejtetve az adott egység lefolyási ívét, végkimenetelét. Örvénylés ez, matematikai pontossággal végig játszatott örvénylés, melyben mindez nem is vehető észe első ránézésre, ám a hatásának spontánul működő erejét összetéveszhetetlenül észrevesszük. Hat ránk és a hatása alá kerülünk.

 

Természetesen mindezek az asztal körül vagy épp az asztal tetején zajlanak. Olyan magától érthető közvetlenséggel vonják be a játékba ezt a túlméretezett asztalt, hogy ettől az asztal maga is élő, organikus részévé válik mind a négy lábával az előadásnak. Mondhatnánk semmit mondó sablonossággal: már-már Zsótér Sándort is pironkodásra készteti ez fajta eszközhasználat. Mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy a Nemzeti Színházban, a kétezres évek elején Alföldi Róbert által rendezett Tartuffe-ben nem láttunk már effajta tárgyhasználatra szép példát. Ez az asztal egyszerre tud rítustánc helyszíne, sziklameredély és alábújva oltalmat adó menedék is lenni. Egyszerre fókusz és periféria. Döntő, meghatározó és mellékes elem. Pont, mint maga a Lear-dráma: a tenyeres-talpasságában – jó értelemben – konkrét és elemelt szimbolikájával is egyetemes. Olyannyira, mint az alapszövetként használt és tovább írt (dramaturg: Vörös Róbert) Nádasdy Ádám fordítás.

fotó: Dömölky Dániel

fotó: Dömölky Dániel

Ezen a Lear család-birodalom drámaolvasaton, mint vörös fonál – mely ezáltal összeköt és karakter ad –, halad végig Learrel párhuzamosan Kent (Csomós Mari) majd átöltözve ugyanő Cajusként. Csomós Mari Kentje a hanyatlásában, elmúlásában is sziklaszilárd karakterrel ad Learnek tanácsot és ellenvetést, olyat, amelyről pillanatok alatt érezzük: ez itt mifelénk oly ritka, mint a nyári hóesés. Pont úgy nézzük, mint a mikromillimétereiben is kidolgozott hókristályokat az általa hozott karaktert – egyedülálló kincsként. Aztán Cajusként tér vissza feketében, mint Leart követő árnyék. Emberként, olyan szókimondó nyíltsággal, könnyed keresetlenséggel teszi helyre Regan férjét, a pökhendi hatalomittas mámorában jövő-menő Cornwall herceget (Adorján Bálint), hogy azt öröm nézni. Erőgyűjtés a magunk életének hajszálra azonos küzdelmeihez. Némely gesztusában – a lehető legjobb értelemben véve – Gobbi Hilda utolsó karaktereit idézi, melyet nézve nem lehet nem meghatódva szurkolni, szurkolva meghatódni – ily módon is asszisztálva a karakterformálásához.

A végén, mert errefelé is, és Shakespeare királydrámáiban, minden vérben tocsog, mindezt már megszoktuk – magunkat és Shakespeare-t is valamelyest ismerve. Lehetne sorolni, hogy ki kit is öl meg ebben az utolsó jelenetben, ám itt is a rendezés hogyanja a fontos – amit igen sokáig fogunk még emlegetni, az előadás egészével együtt. A legnaturalisztikusabb családi csetepaté ez, tele intrikával, a kisstílű sértettség bosszúszomjával. Mégsem tudunk rajta könnyedén mosolyogni. Végülis itt a hatalom emberei játszanak egymással tyúkperekhez illő stílusban. Amelyre Kent darabvégi szavai: „egy dolgunk maradt: a gyászolás” lenne a summázat? Egyfelől igen, kár lenne – az előbbieket szépítve – tagadni. Másfelől a magam részéről azonban a leari felkiáltásra voksolnék inkább a végén: „…a helyetekben úgy üvöltenék, hogy széttörne az égbolt!” Hát igen, valami ilyesmi jó volna…

 

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top