Vajdai Vilmos és a TÁP-os csapat a mese pszichoanalitikus bugyraiban megmerítkezve és a klasszikus színházi értelmezési keretek határait kijjebb rakva igazán unikálisat hozott létre.
Mert a mesékben van valami. Valami kulcs. Valami, ami segít megérteni önmagunkat és elrendezni a káoszt körülöttünk. Milena Marković Babahajó című darabja pont erre épít – elmesélve egy alkoholizmusba menekült festőnő életét. Vajdai Vilmos a TÁP színházas csapatával teljesen komolyan vette ezt a valóság és a mese határán húzódó szerb drámát – joggal. Azért, hogy megmutassák, a mese és valóság egymásba gabalyodó határvidékei pont ezzel az egymást keresztező létállapotukkal képesek nekünk a legjobb módon és a legtöbbet segíteni.

fotó: Toldy Miklós

fotó: Toldy Miklós


A Trafó lefüggönyözött játéktere előtt az Anya (Gergely Katalin) mesével altatná Alice-t (Gera Marina), ám Alice nem szenderedik el a mesemondás alatt. Várná az újabb és újabb meséket. Ez a jelenet, ott kettejük között, a sötét, lefüggönyözött játéktér előtt, mintegy a tér szegletében egyfajta kicsinyített mása a későbbi teljes színpad díszletének. Kis szék, rajta babák. Jancsi és Juliska kézen fogva, előttük gömbölyded almák (díszlet: Juhász Nóra). Aztán egy kissé groteszk közjáték kettejük között, amolyan „mesélj még, kérlek”, ami a függönyrésen előtóduló fénytől (fénytervező: Mocsár Zsófia) a felnagyítódott árnyak félelmes pantomimjává válik. A mese tehát nem feltétlen gyermekded altató, hanem az életutat gyermekkorban az útjára indító valami. Közeg, amiből aztán be- és átlépünk a saját életünkbe, jelesül most ennek az alkoholizmusba menekülő festőnek az életébe. Bevezetés és kalandra hívás ez egy olyan élettörténet leírásához, ami egy egzakt személyé e darabban, de lehetne éppen bármelyikünk életét narráló történet is akár. Vajdai Vilmos TÁP Színháza most ezt a szerencsés egybeesést egyszerre nagyítva és kicsinyítve hozza közénk. A mesét életünkre kicsinyíti, hogy aztán bennünket is belenagyítson a másik és a magunk meséjébe.
fotó: Toldy Miklos

fotó: Toldy Miklos


Fölmegy a függöny, hogy kitakarja a színpad óriás méretű Jancsi és Juliska bábjait, a fentről belógatott kötelek soraiból összefogott fák erdejét, az életkalandra indulás terepét. Nagyításban látni a mesét, mert a meséknek nem csupán hallgatói, hanem alkotó, formáló részesei is vagyunk. Merthogy miközben halad a mese – természetesen mindig épp más és más: hol Hófehérke, hol Hüvelyk Panna, hol az Aranyhajú lány, a Békakirály – épp ahhoz igazítottan, hogy a főszereplő melyik életszakaszában tart a történet. Ez tulajdonképpen egyetlen, sok meséből összegyúrt mese, meg persze megannyi különálló mese összefonódása is.
Ha a fiatal lányt kell bemutatni, akkor éppen Hófehérke világában járunk. Ahol a fiatal éveiben járó majdani festőművész a törpéknek kiszolgáltatottan, azoknak az önkénye közepette él. Szundi (Dékány Barnabás) mint a törpék nagy kanja testi kielégülésre használja Hófehérkét, mert az a héttagú törpevilág csak az ilyen felbuzdulásaiban képes túlnőni saját törpeségein. A mese kifordítása és a kifordítás meséje vagy egyszerűen csak az önmagunkra ismerés felszabadultsága, mikor Tudor (Terhes Sándor) mélyenszántó kérdései mint szótagjaira bontott és bomlott kérdésfolyamok akadozottan törnek elő ajkáról. Amennyire inspirálni tud a fiatalság szexuális szabadsága, épp annyira képes visszabontani benne a helyét, útját keresőt önmaga alkotóelemeire. Aztán kigabalyíttatnak a fákká alakított lelógó kötelek, sűrű erdővé, ahol a főhősünk tovább rója útját, élve életét és közben önmagát keresve. Folytatjuk… 🙂