Home / "Színháztudomány" / Csatádi Gábor: AZ AZONOSSÁG KÖTÉLHÍDJA – A mese mint az azonosság katharszisza Henrik Ibsen Peer Gyntjében
Csatádi Gábor: AZ AZONOSSÁG KÖTÉLHÍDJA – A mese mint az azonosság katharszisza Henrik Ibsen Peer Gyntjében

Csatádi Gábor: AZ AZONOSSÁG KÖTÉLHÍDJA – A mese mint az azonosság katharszisza Henrik Ibsen Peer Gyntjében

“Légy hasonló az égen szálló madárhoz, aki a törékeny gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnyai erejében.                                                                                                                                                                  VICTOR HUGO
Ha a szakadék felett átívelő kötélhídon állunk, egyszersmind sorsközösségbe is kerülünk annak magába rántó mélységével. A mélységbe való efféle belekerülés egyben a „mi is ebben a szakadékban vagyunk” azonosságát is jelenti. A felismerés, a megismerés azonosságát.

Ibsen Peer Gyntje az identitáskeresés drámája, de egyben a „saját koráról szóló társadal- mi dráma, bár nem számítják a társadalmi drámák sorába”.1 Az individuum önmegtalálásá- nak az örök érvényû, szimbolikus kifejezõdését szokták emlegetni vele kapcsolatban, ahol fantáziavilág és valóság realitása feszül egymásnak, mintegy az álomvilágban elveszõ individuummnak az alulmaradását az élet tényvilágával szemben, Peer Gynt fantáziálásból, álmokból épített birodalmát veszélyes, kiúttalan mélységként láttatva. Helge Rønning Ibsen- rõl írt monográfiájában megjegyzi, és többször visszatér e gondolathoz, mintegy ezt gondo- latot jelölve meg a Peer Gynt alapolvasataként is, hogy „az ember nem élhet álmok és fantá- ziálás nélkül, de kizárólag az álom- és fantáziavilágban sem. A Peer Gynt életérõl szóló drá- ma ezt a kibírhatatlan konfliktust tematizálja. A fantázia a személyiségfejlõdés során szétvá- lasztja az örömelvet és a valóságelvet. Ez a modern egyén szocializációjának egyik közpon- ti konfliktusa és a Peer Gynt tematikai alapköve.”2 A Peer Gynt pszichoanalitikus olvasata Rønningnál az egész elemzésen végigvonul, mintegy érzékeltetve, hogy a fantázia- és álom- világ kontra realitás dimenzió harmonizálása elmarad, Åsehez és Solvejghez való viszonyát leszámítva Peer kaméleonszemélyiség csupán.3 Rønning erõsen épít arra a lukácsi vonalve- zetésre, amiben „ez a harcos individualizmus adhat csak célt az ember életének; aki bebur- kolózik szép álmaiba, hogy ne lásson soha velük ellentéteset, ellenkezõjét éri el annak, amit akart. Az álmokat csak nehéz küzdelmek közt, kínos lemondások árán lehet igazán végigál- modni, csak a küzdelem adhat realitást nekik. A Peer Gyntben számol le Ibsen végképp fia- talkora lemondó romantikájával. A szép álmokból itt csúnya hazugságok lesznek. A csak ál- modó ember belsõleg elzüllik; csak egoista lesz, és nem egyéniség, s csak az egyéniségben egyenlítõdhetik ki költészet és valóság.”4

A Peer Gynt-értelmezésekben csak az individuum megtalálásának a kétségbeejtõen siker- telen volta csapódik le – elfeledkezve arról és figyelmen kívül hagyva azt (vagy csak záróje- les eshetõségét engedve meg annak, mintha egyébként az nem is lenne elvárható a fõhõstõl), hogy Peer fantáziálásai, álmodozásai annak a világnak az építõkövei, amelybõl mint értelmet adó, koherens egészet a mesét építi fel. Azt a mesét, amely Peernek életében jóval többet je- lent, mint az álom és realitás kétosztatúságának meghaladása.

Peer meséi, a mesékbõl kinõni nem akarása az azonosság meglelésére tett kísérletet je- lentik. Mert a Peer Gyntben a mese is jóval több ennél, az azonosságban felismert/az azonos- ság által születõ katharsziszé.5 A Peer Gyntben a mese mintegy a nagy egész drámán belüli mese drámájaként katalizátorként, mint sajátos mûvészeti forma segíti a ráismerést/felisme- rést. Mert a mesének, „mint minden nagy mûvészetnek, külön-külön mondanivalója van minden ember számára, de a különbözõ életkorokban mást és mást jelenthet ugyanannak az embernek is. Pillanatnyi érdeklõdésének és szükségletének megfelelõen a gyermek egyazon mesében sokféle értelmet találhat. Ha lehetõsége van rá, vissza-visszatér egy-egy meséhez, és újabb jelentéssel egészítheti ki vagy helyettesítheti a régieket.”6 A mese világának és hús- vér világának az azonossága az, amely mint látni fogjuk, elvezethet Peer értelemtalálásá- hoz/értelemfelismeréséhez is.

 

A kötélhíd mint a szakadék-mély észlelésének a helye

A mese eredendõen nem gyermekirodalmi mûfaj. Ezt szinte automatikusan elfelejtjük. Ebbõl eredeztethetõ számos, már-már hiedelemszámba menõ félreértés és a mesével szem- beni megannyi irreális elvárás. Legfõképp a mesének az igazságtartalma az, amit össznépi- hez fogható támadás ér.

A Peer Gynt legelsõ szava Åse szájából Peernek: „Hazudsz!”7 Minden túlzás nélkül: alap- tónus. A Peer mesevilágához/meseszövéséhez való hozzáállás alaptónusa. Tûpontos bemé- rése annak, hogy aztán a dráma egész folyamán végigérõ és azt teljesen átszövõ peeri világ- hoz miképpen is viszonyuljunk. A drámai szituáció megalapozásához és feszítettségének a megtartásához Ibsennek ez a választása tökéletes volt. Egyben persze ezzel a felkiáltással a tökéletes félreértésnek/elértésnek az alapkõletétele is megtörtént. A mese mint irrealitás, kó- ros és veszedelmes territórium jelenik meg. Cseppet sem meglepõ, hisz a Peer Gynt tanul- mány elején idézett meghatározása – társadalmi dráma – mentséget is ad erre. A modernitás nem tûr meg semmi útjába állót, fantáziába bugyolált, a fejlõdés ellenlábasának tekintett idillikusat. Vagy mese, vagy modernség. Viszont a modernség e kényszerítés folytán mintegy táptalajt is teremt a fantáziavilágok burjánzásának, pontosan úgy, mint az immunrendszer védekezését beindító kórokózók jelenléte. Egyben tehát beismerése is annak ez a besorolás, hogy a mese szerepével nem tudunk a Peer Gyntben mit kezdeni, mert azt valami függelék- nek, integrálhatatlan nyúlványnak tekintjük, ami csak a dráma homályosságát, kuszaságát képes növelni. Zavaros, nem odaillõ. Kellemetlen, mert az értelmünk széttárt karokkal és bambán áll elõtte. Röviden, tömören: Hazudsz!

Piaget írja, hogy egy nem egészen négyéves kislány egyszer megkérdezte tõle, hogy mi- lyen az elefánt szárnya. Õ erre azt felelte, hogy az elefánt nem tud repülni. De a kislány nem tágított: „De tud, én láttam.” Mire Piaget azt mondta neki, hogy bizonyára tréfál.8 „Ez a pél- da jól mutatja a gyermeki fantázia határait. A kislány nyilvánvalóan valamilyen problémá- val küszködött, és a tényszerû magyarázattal nem tudott mit kezdeni, mert az nem arra a problémára vonatkozott. Ha Piaget belement volna a játszmába, és arról kezdett volna be- szélgetni, hogy hová kellett az elefántnak olyan gyorsan elrepülnie, vagy hogy miféle veszé- lyek elõl próbál menekülni, valószínûleg felszínre kerültek volna a gyermeket izgató kérdé- sek, mert Piaget hajlandónak mutatkozott volna arra, hogy õ is a gyerek módszerével köze- lítse meg a problémát. Piaget azonban a saját racionális gondolatrendszerébõl kiindulva akarta megérteni a gyermek gondolkodásának a mûködését, míg a kislány a világot próbálta megérteni a maga módján: vagyis a fantáziájában feldolgozva a valóságot, mégpedig az álta- la látott valóságot.”9

Ibsen se árul csodát. A második felvonás elején, mikor Åse a haegstadi udvarból a meny- asszony Ingridet megszöktetõ Peer fiát keresi, közben a történteken keseregve a hegyi ösvé- nyen önvallomásszerûen kiszakad belõle:

„Nem hihetetlen, hogy ilyet csinált? Épp õ, akinek csak a szája járt!
Örökké hõsködött, hazudozott, rendesen egy napot se dolgozott.
Azt se tudom, hogy sírjak vagy nevessek…
Minket mindig a bajok tartottak össze…
Az uram… tudod, elitta az eszét:
ha részeg volt, hetet-havat összebeszélt,
csak ehhez értett: mindent elherdálni.
Mi meg ültünk otthon, én és a kis Peer,
legjobb volt nem törõdni az egésszel…
Én sose bírtam a sarkamra állni.
Ki nézne a sorssal farkasszemet,
jobb szeretjük hessegetni, hiába,
a kínos gondolatokat, ki pálinkába,
ki hazugságokba menekül – ahogy lehet.
Mi meg… a mi menedékünk a mese volt:
volt azokban királyfi, meg állatok, manók, még menyasszonyrablás is…
Istenem, de ki hitte volna, hogy úgy megmarad benne?
(megremegve) Huhh, mi sikoltott így? A viziszörny volt?
Peer! Peer! Sehol… Talán föntrõl, a dombról…
(felszalad egy kis magaslatra, és a tavat kémleli, Solvejg családja közelebb jön) A nyomát se látom.”

E sorokat javarészt Solvejgnek mondja, de közben értelmezi azt a viszonyt, ami közte, Peer és a mese között van. Jól kontúrozható különbséget tesz az ital általi hetet-havat össze- beszélés, a hazugságokba menekedés és a mese menedéke közé. Kinek-kinek, ahogy lehet – mondja. Azaz: semmiképpen sem egy mérlegserpenyõbe helyezhetõ e három. Sõt inkább a

„mi menedékünk” a mese a maga elemeivel, egyfajta világértelmezés.

Åse itt a lelke mélyén mégis Piaget. Az olyan sorokkal, mint: „Istenem, de ki hitte vol- na, hogy úgy megmarad benne?” vagy az „Én sosem bírtam a sarkamra állni” kezdetûvel mintegy önmagának is bizonygatja, hogy a mese is csak amolyan bódítóféle, még ha teljesen másként bódít is, mint a pálinka. A racionalitás gondolatmenetével kívánja saját magát meg- mérni – bár a „Huhh, mi sikoltott így? A viziszörny volt?” igazi gyöngyszeme a freudi elszó- lásnak – és közben Peer fia fantáziájában feldolgozott, majd aztán a valóságban is megcsele- kedett menyasszonyrablása elõtt értetlenül áll. Gondolhatnánk, hogy lám-lám, már Åse is a Rønning és Lukács által említett fantázia kontra valóság viszony harmonizálására való kép- telenséget kéri itt számon Peeren. Ám ne siessünk, jusson eszünkbe Piaget esete a repülõ ele- fántról kérdezõsködõ kislánnyal. Mert itt most nem az a fontos ez esetben, hogy valami kí- vülrõl szemlélve infantilis-e vagy sem. Hanem az, hogy amiként a kislány esetében is fon- tos, hogy a problémához az õ módszerével közelítsünk, ugyanúgy a menyasszonyszöktetést is Peer módszerével kellene vizsgálnunk. Vagyis Peer az általa látott világot a mese módsze- reivel igyekezett feldolgozni. Mindez infantilizmusnak hat-e vagy sem? Jogos is lehetne akár az így feltett kérdés. Azonban az elõbb említett freudi elszólás is önkéntelenül érzékelteti, hogy a mese nem gyermekdedség vs. érett felnõttség, hanem mindenekelõtt világértelme- zés/világértés kérdése, amelyben az igazi döntõbíró nem lehet sem Ibsen korának, sem a mi korunknak a modernitásmércéje. Mert ez esetben nem a hogyan illik reagálni a problémára kérdése a fontos, hanem a hogyan értünk meg és miként viszonyulunk az adott problémá- hoz kérdése az, aminek a felismerése/megélése a hangsúlyos. „Arra a kérdésre, hogy a mese igazat mond-e, nem a tényszerû igazságtartalom szempontjából kell válaszolni, hanem arra kell tekintettel lenni, ami a gyermeket pillanatnyilag legjobban foglalkoztatja, legyen az akár az elvarázslástól való félelem, akár az ödipális rivalizáció.”10 Meggyõzõdésem, hogy az effaj- ta mesének tulajdonított szerep éppoly releváns olvasatára világíthat rá a Peer Gyntnek, mint az eddigiek.

A mese mindig a képzelet szülötte. Egy képalkotási folyamat részeként, a fantáziából nyer életet. Ez a megelevenedési, belsõ képalkotói folyamata a fantáziának az elaboráció, amely mind a mesélõben, mind a mesét hallgatóban fontos szerepet játszik, mondhatni, hogy az ilyen belsõ képalkotási folyamat a mese sajátja, de az elaboráció képessége nélkül más esetekben is gondban lennénk. Hisz akár az olvasottaknak a megértése is gondba ütköz- ne, egész egyszerûen azért, mert képtelenek lennénk a megértéshez elengedhetetlenül szük- séges „magunk elé képzelésre”. Az elaboráció nem csupán vizualizációs folyamat, hanem

„az emlékezetünkben vagy a tudatalattinkban tárolt információk, érzelmi feszültségek egész- séges és eredményes feldolgozása”.11 Tehát egy olyan pozitív elhárító mechanizmus, amely- nek révén képesek leszünk a minket ért traumákat eredményesen hasznosítani, magunkba emelni. A képzelet nem azonos a belsõ képalkotás játékos fantáziálásával, mert az csupán képzelgés. A képzelet sokkal inkább imagináció. A latin szóban ott van a képmás, arckép, hasonmás, árny, és benne van a képalkotó és a létrehívott kép is, utalva a megalkotott kép valóságalapjára és egyben az illúzió jellegére is. Weöres frappáns megfogalmazásával: „más a képzelet és más a képzelõdés, ahogy más a beszéd és más a fecsegés. A képzelõdés az élet törvénye szerint mûködik, és az éhen maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint mûködik, és amit megteremt, mûalkotást, tettet, gondolatot: valódi és igaz.”12 A kép- zelet az „olyan, mintha” világát teremti a mesemondóban/mesehallgatóban, ez a megkettõ- zött világ egyben megkettõzött tudat is, értelemszerûen. Mert a mese egy passzív, nem cse- lekvõ játék, ahol „térben és idõben végtelenek a lehetõségek, minden bármikor újrakezdhe- tõ, és bármilyen élmény a játék kiindulópontjává válhat. Játék közben a gyermek önmagával lép teremtõ kapcsolatban: újraalkotja önmagát”.13

A képzelet szülte mese világértelmezés/önértelmezés. Peer az identitását keresi, de ezt az önmagakeresést csak akkor tudja véghezvinni, ha képes megérteni azt a világot, ami õt kö- rülveszi. A negyedik felvonás hajóútján Peer, aki császárrá lenni vágyik, és a császárságot dédelgeti magában, akkor nem többre vágyik, mint:

„Abból, amennyim van, legfeljebb egy-két napig Lippe-Detmold császára lehetnék. De nekem egyben kell az egész!

Hogy a világot betöltse énem!

Sir Gynt a csúcsokon, Sir Gynt a mélyben!”

 

Azaz a számára most még idegen és érthetetlen világ megismerése, illetve megismerhe- tõségének a problémás volta jelenti a nehézséget. Peer számára a császárság: a környezõ vi- lág, a maga bevehetetlen létével. Császárrá lenni: a távolságot legyõzni, vagy ha úgy tetszik, a Peer és a világ között tátongó mélység fölébe kerülni. Peer császárrá válásának a terve, ne- hézsége egy gyerekkori mesében költõdik meg, és ennek a mesének a világában realizálódik.

„Tudjátok, ezt a tervemet

már rég hordom magamban. Volt egy álmom gyerekkoromban: az, hogy magasan

szállok egy felhõn a tenger felett.

Palást a vállamon, oldalamon aranykard – csak ébredéskor mindig lepottyantam.

De a célom mindvégig ez maradt. Tudják, barátaim, meg van írva, vagy valahol hallottam, az is lehet:

az egész világot elnyerheted,

de ha közben elveszted önmagad, annyit ér mindez, mint bevert kobakra a babér.

Így hangzik ez a mondás, vagy így valahogyan, és az kétségtelen, hogy mélyebb értelme van…”

Az a momentum lenne itt a feltétlenül fontos és árulkodó, hogy csak ébredéskor mindig lepottyantam? Az értelmezést maga Peer adja, éreztetve, hogy a célja mindvégig ez maradt. A mesei kettõs tudat jól mûködik Peernél. Mert tudja, hogy a gyerekkori meséjének a végén és azóta is mindig a hús-vér világban ébred, s hogy ebben a hús-vérségben az álmoknak az egy az egybeni kontinuitása megszakad. Peer értelmet keres a mese által, az álmai meg- testesülésérõl beszél, a felhõn szálló palástos, aranykardos önmagáról. Peer számára a mese a saját önmegtalálásához segítõ út. Itt van a Peer lelkében és értelmében egyszerre zajló drámának a kulcsa.

A mese szerepe: az önmaga értékelésében nyújtott kulcsszerep. Az ébren is a célját kö- vetõ Peernek a mese az önmaga lényegét jelentõ világnak a megélése (ami a mese szimbólu- maiban jelent meg számára, és amelynek a határát az ébredéskori lepottyanások jelezték), és egyben a saját önmagaságával való azonosság hordozója is.

Keresetlen bevallása ez Peer részérõl annak, hogy a mese a számára leküzdhetetlennek tartott világ leküzdésére tett kísérlet. Tehát nem a realitás elõl való menekülés infantilis meg- nyilvánulása. A mese Peernek a világ megértése érdekében tett felfedezõút. Az önmagság el- vesztése vagy megnyerése tehát nem az érett és felnõtt világ realitásainak az elõnyben része- sítése a mesével szemben.

Ez a mese kontra realitás harc az, ami egyébként kisiklatja az önmagaság kérdésének mozdonyát. Ebben a kettõsségben való vergõdés az, ami miatt rossz helyre kerül a Peer Gynt megértésének és értelmezésének a hangsúlyát adó sínpárja. A manóliget Dove Papája világo- san summázza ezt:

„Dove Papa:     Mi a különbség ember és manó között? Peer Gynt:      A Különbség? Úgy látom, semmi sem.

A kismanó harapna, a nagy meg fõzne meg, ha lenne mersze hozzá… akár az emberek.

Dove Papa:      Van hasonlóság, ez kétségtelen.

De a reggel nem este, és az este nem reggel, valami különbségnek lennie mégiscsak kell! Van is, és mindjárt meghallod, miben:

Ott kinn a napfényes ég alatt

úgy szokták mondani: »Ember, légy önmagad!« Itt, nálunk másképpen beszél a nép:

itt úgy mondják:: »Manó, légy magadnak elég!«”

Helge Rønning szerint a norvég paraszti társadalom szétesésének tanmeséje Dove Papa e tróntermi epizódja, kicsinyített mása mintegy annak a harcnak, amit a hagyományos nor- vég paraszti (a tulajdonképpeni egész norvég) társadalom és Ibsen korának modernsége vív egymással. Egyfajta leképezés, ahol „az egész nemzeti romantikus ideológiát valóságide- gennek és önelégültnek mutatja be, amelynek nincs igazán magja, és nem képes a saját ko- rát adekvát módon értelmezni. A trollok ideológiája – »Légy önmagadnak mindig elég!« – és az ideális elvárás – »Ember, légy önmagad!« – közötti tematikai ellentét az alkalmazkodó li- beralizmus álláspontjának a lázadó liberalizmus látomásával való szembeállásra utal, ahol az utóbbi az ideáját mindvégig követõ teljes és szabad egyénrõl szól.”14

 

Bár érvelését megértem, de Rønning hangsúlyelhelyezését nem tudom elfogadni, mert az identitáskeresés, önmeghatározás nem kizárólag a modernség kora által létrehívott prob- léma, még akkor sem, ha ez a periódusa a történelemnek különös felfokozottságot támasz- tott is efféle megkerülhetetlen követelésekben az egyénekkel szemben.

Az identitáskeresés a mese relációjában sokkal inkább elnyeri a maga szerepét. Gondol- junk az ötödik felvonásban Dove Papa felbukkanására, amikor Peer a Gomböntõ számára keres kétségbeesetten igazolást.

„Dove Papa:     Amikor te Rondéból elmentél, én

a füled mögé véstem föl a jelszavamat!

Peer Gynt:        Miféle jelszót?

Dove Papa:       Hát azt a bizonyosat, azt a súlyos szót… Peer Gynt:   Szót?

Dove Papa:       …amely eldönti ember vagy, vagy

manó, amelyik így szól: „Légy elég önmagadnak!” Peer Gynt:                          (megtántorodik) Elég!

Dove Papa:       És te magadévá is tetted

a jelszót! Bárhol éltél, mindig csak ezt követted!

Peer Gynt:        Én? Peer Gynt?

Dove Papa: (sír) Ez a hálátlanság, ez fáj nekem, látod! Manóként éltél, de ahhoz, hogy vállald is, nem volt bátorságod!

Pedig mindent a mi jelmondatunknak köszönhettél: hogy fölvitte a dolgod Isten, hogy gazdag lettél – erre beállítasz ide, és még van bõr a képeden

letagadni, hogy mit köszönhettél a jelszónak, énnekem!”

A mesevilág létjogosultságának ez az elfogadása Peer számára meghatározó. Annak a mese által születõ világnak az elfogadásáé, amely által a célját – mint a felhõn szálló, pa- lástos, aranykardos, az élet nehézségeket leküzdõ hõs – eléri. Mert ez a küzdelem az, ami lé- nyét meghatározza. Ennek a valósággal vívott küzdelemnek és a mesékben testet öltõ küz- delmeknek mint azonosságnak az elfogadása a peeri önmagaság titka.

Minderrõl az azonosságról, ami a mese és a mese felõl kibetûzött hús-vér valóság egye- zõségét adja, arról Peernek csak ösztönös sejtései vannak. Mert „a mesék csak akkor fejtik ki jótékony externalizáló hatásukat, ha a gyermek nem ébred rá, hogy milyen tudattalan fe- szültségek ösztönzésére teszi magáévá a mese megoldásait. A mese ott kezdõdik, ahol a gye- rek épp tart a fejlõdésben, és ahonnan, ha elhanyagolják, elutasítják vagy lebecsülik, a me- se segítsége nélkül nem tudna továbblépni. Ilyenkor, ha saját gondolkodására támaszkodik,

– ami nem azonos a felnõtt racionalitással –, a mese pompás távlatokat nyit meg elõtte, és lehetõvé teszi számára, hogy legyõzze a teljes reménytelenség pillanatnyi érzését. […] A gyermek megérzi, hogy belsõ problémái szempontjából (melyekkel egyedül nem bír meg- birkózni) a sok mese közül pillanatnyilag melyik az »igazi«, és azt is érzi, hogy a probléma megoldásában milyen segítséget nyújt neki a mese. Ezt azonban sohasem azonnal, a mese elsõ meghallgatásakor ismeri fel. Ehhez a mese elemei túlságosan különösek – hiszen külö- nösnek is kell lenniük, ha egyszer mélyen elrejtett érzelmekhez akarnak szólni.”15 Mert tu- lajdonképpen az externalizáció egyfajta begyakorlásnak a játéka. Annak begyakorlása az elképzelt világ keretei között, amivel nem lennénk képesek – efféle externalizáció nélkül – megbirkózni vagy akár bármiképpen viszonyulni hozzá. Végsõ soron tehát ez a begyakorlás játéka a mese által az önmegértés játékává lesz. Mindez azért történik, hogy a közvetlen élet- megnyilvánulásoknak kitett személyiségünk az ilyen externalizáció során tehessen szert a maga immunitására. Ez az externalizáló hatás Åse halála kapcsán jut kiemekedõen fontos szerephez, mint majd látjuk is.

Peer mesében élésének nem a modern realitásokkal szembeni életképessége az elsõdle- gesen döntõ tehát most itt. Sokkalta inkább a mese által értelmezett világ eredményeképp le- vont konklúziókhoz való tántoríthatatlan ragaszkodás. Mert a mesebeli felhõlovas palástban, oldalán az aranykarddal nem egyéb, mint a peeri önmagaság megélésének a kezdete.

A szakadék mélye, egyben a bennünk lévõ mély szakadék

Peter Szondi fiatalkori drámaelméletében az Ibsen-hõsökrõl megjegyzi: „Ibsen alakjai csupán önmagukban elásva, az »élethazugságokból« tengõdve tudnak élni.”16 A hangsúlyt most ez egyszer ne az élethazugságok minõsítésre tegyük, hanem a hogyan élés helyett, csu- pán a szereplõk minõsítés nélküli élni akarására. Mert ez az élni akarás keres magának csa- tornát a mese révén Peerben. Azt már világosan látjuk, hogy Peer belsõ útkereséseiben, az

önmaga számára is nehezen körülírható önmaga-vállalás feszítõ dilemmáiban a mesét mint az irracionalitás talajából kinövõ szituációk szövetét használja ehhez segítõként.

Azonban e mesék elemei, motívumai vissza-visszatérnek, mintha Peer tudatosan épít- kezne a mesék elemeibõl így, mintegy mitológiát gyûrûztetve. A harmadik felvonás végén Peer ölében hal meg Åse, és a haldoklást/búcsúzást Peer szintén egy mesébe komponálja bele. Azért, mert ez az élethelyzet számára eddig soha sem látott nehézség elé állítja. A halotti ágy és Peer gyerekkori ágyának a tárgyi azonossága a mesealap. Egy alkalmas lehetõség arra, hogy önmaga számára hozzáférhetõvé/kezelhetõvé tegye ezt a számára megrendítõ helyze- tet. Azaz externalizálja. A formai keretek egyezõségét használja fel arra, hogy önmagán kívülre helyezze a szituációt, melyben érintve van, hogy képes legyen aztán vele kezdeni valamit.

„Peer Gynt:      Nem, mama, most inkább fecsegjünk, csak ahogy épp eszünkbe jut,

ami rossz volt, azt most feledjük, minden sértést és bánatot.

Nem vagy szomjas? Hozzak vizet?

Jól fekszel te? Egy ilyen rövid ágyban? Hadd nézzem csak… nahát, hisz ez, ez az én gyerekkori ágyam!

Jaj, emlékszel még, mama, hogy a szélén mennyit üldögéltél?

Fölhúztad rám a takarót, és énekeltél és meséltél…

Åse:                  Bizony… Emlékszel, mennyit játszottunk, ha apád éppen úton volt?

Ez volt a szán, a takaró a bunda, a padló a befagyott fjord.

Peer Gynt:        Igen, és arra emlékszel, anya,

hogy mi húzta a szánt? Micsoda pompás paripa?

Åse:                  Méghogy emlékszem-e? Az ám!

Ez volt a paripánk itt, ez a macska! Akkor is mindig a zsámolyon ült…

Peer Gynt:        Mentünk a várba! A holdtól nyugatra, a naptól keletre feküdt!

Az ám, a mi Soria-Moria várunk! Mentünk hegynek föl, völgynek le! Egy bot, a padláson találtuk,

az volt az ostorunk nyele…

Åse:                  Én ültem a bakon, te meg mögöttem… Peer Gynt:     Bizony! Mentünk, mint a veszett fene!

Te hátra-hátra néztél vágta közben, hogy megkérdezd, nem fázom-e.

Te házsártos vén csont… szidtál sokat, de neked jó szíved volt legalább…

Mi van, miért nyögsz?”

Peer a haldokló Åse mellett önnön tehetetlenségét éli meg. Valami olyat, amire nincsen elõre begyakorolt megoldó mechanizmusa. És itt nem a felnõtt Peer infantilisnak minõsíthe- tõ reakcióján van a hangsúly, ahogy a korábban említettek esetében sem. Peer számára ez most egy „valamit kezdeni kell/valamiként kezelni kell” helyzet. Peer azzal, hogy az ágy ad- ta azonosságból (gyerekkor, születés és elmúlás közti utazás, keresõ úton levés) kontinuitást teremt, egyben a mesét meseként kezeli. „A mese azért gyógyító hatású, mert a beteg a tör- ténetet önmagára és épp meglévõ belsõ konfliktusaira vonatkoztatva, megtalálja a saját prob- lémáinak saját megoldását. A kiválasztott mese tartalmának általában nincs semmi köze a beteg hétköznapi életéhez, viszont annál több köze van belsõ problémáihoz, melyek meg- foghatatlannak és ezért megoldhatatlannak látszanak. A mese, noha realisztikusan kezdõdik, és át- meg átszövik a mindennapi élet elemei, egyértelmûen nem a valóságos külsõ világról szól. Irrealitásának (amit a szûklátókörû racionalisták annyiszor kifogásolnak) fontos szere- pe van, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy a mesék nem a külvilágról akarnak hasznos ismere- teket közölni, hanem az emberben lejátszódó belsõ folyamatokról.”17

A majdani, perceken belül realitássá váló veszteség nemcsak az elmúlásban kézzelfog- ható hiányt nagyítja szorongató méretûvé, hanem a Peerben ott lévõ, önmaga számára is el- érhetetlen saját magának a hiányát is tükrözteti. Mert ez a hiányérzet felismerteti vele annak a benne már ott lévõ személyiségnek a lehetõségét, amit gyerekkora óta önmagában építge- tett már eddig is. Amelyhez ezzel az Åsénak elmondott mesével is közelebb került. Azaz megláttatja vele és egyben ki is zökkenti õt. A hiánytól való szorongás mesét indukál, hogy aztán ez a mese épp a hiány okozta sokkal hidat és bátorságot nyújtson önmagától önmagá- ig. Mert „a kezdeti hiány vagy nélkülözés voltaképpen valamilyen helyzet. Feltételezhetõ, hogy a cselekmény megindulása elõtt ez az állapot már évek óta tartott. De elkövetkezik egy pillanat, amikor az útnak indító vagy keresõ hõs egyszeriben tudatára ébred, hogy valami hi- ányzik neki, ez a mozzanat motiválható, és majd ez vezet az útnak induláshoz vagy közvet- lenül a keresõúthoz.”18

Peer tehát a haldokló Åsenak ugyanazt a mesét szövi tovább/újra, amit egykoron Åse mondott Peernek, hogy ezáltal megértsen valamit abból szorongatott helyzetbõl, amellyel kezdenie kell majd a késõbbiek során valamit. Mert ebben a mesemondásban benne rejlik az az azonosság, ami felismerteti Peerrel a kontinuitást a gyermekkori és a mostani önmaga kö- zött. Egyben azt a hiányt is tudatosítja ebben a mesében, ami saját személyiségének is defi- citje. Azaz ennek a kontinuitásnak a kétségbeesett keresése. Meséje igazi mesévé, az élet-ha- lál gyermeki komolyságú meséjévé válik itt:

„Åse:                   (nyugtalanul) Nem, Peer, menni akarok! Peer Gynt:                Menni?

Åse:                  Igen, igen, mennem kell!

Peer Gynt:        Ugyan hová mennél? Buta beszéd!

Most én ülök ide, ahogyan régen te,

csak takarózz be jól! Most én mondok mesét neked, hogy gyorsabban teljék az este!

Åse:                  Inkább az imakönyvemet add ide, kérlek! A lelkem nem bír megnyugvást találni…

Peer Gynt:        A Soria-Moria várban ma fényes

estélyt ad a király s királyfi!

Dõlj csak hátra! Elég puha a párna? Engedd, hogy repítsen a szán!

Åse:                  De Peer, biztos, hogy engem oda várnak? Peer Gynt:              Igen, sõt engem is, az ám!

(Zsinórt dob a zsámolyra, ahol a macska fekszik, fog egy botot, és leül elõre, az ágy végébe.) Gyí, pej paripám, vágtass, sose félj!

Takarózz be jól, mamácska! Csak úgy süvít fülünkbe a szél, ha Grane beledõl a hámba! […]

Åse:                  Hát az a fény meg mi lehet, ami ott csillog-villog távol?

Peer Gynt:        Nicsak, maga Szent Péter áll ott,

a kapunál, s befelé invitál.

Åse:                  Köszön?

Peer Gynt:        Meghiszem azt! Még meg is hajol, látod, és a legjobb borából megkínál.

Åse:                  És mondd, kalács is van a borhoz?

Peer Gynt:        Egy egész tálcával! De finom a szaga! […] Åse:           Te, Peer… biztos jófele tartunk?

Peer Gynt:        (ismét pattint) Nézd, itt a kõút. Åse:            Kicsit fáraszt

Peer Gynt:        Nézd csak, a vár már ott magasodik,

az útnak mindjárt vége van.

Åse:                  Lefekszem, behunyom a szemem is, és rád bízom magam.

Peer Gynt:        Hajrá, gyerünk, derék lovam!

Hogy itt micsoda nyüzsgés van ma! Tolonganak a kapuban.

Na, itt jön Peer Gynt meg az anyja! Nini, Szent Péter! Mit mondasz, öreg? Hogy anyám nem mehet be?

 

Szeretném tudni, még egy ilyen becsületes lélekre hol akadsz te?

Rólam jobb nem is beszélni, tudom, ha elküldesz, nem lehet egy szavam… Ha töltesz nekem, azt elfogadom,

ha nem, úgy is jó, elhordom magam. Én annyit összehazudtam,

mint az ördög, amikor prédikált; szidtam anyám, tyúknak csúfoltam,

mert folyton csak kárált meg prézsmitált… De õt becsüljétek meg, és

bánjatok vele jól,

mert mondhatom, nála különb kevés jön ide a faluból!

Hahó, maga az Atyaisten jön most!

Na, Péter, amit most kapsz, nem irigyelem! (mély hangon)

»Péter fiam, ne hordd így fenn az orrod! Åse mamát szívesen látom itt benn!« (fölnevet és hátrafordul az anyjához)

Én megmondtam, hogy így lesz, vagy nem? Mindjárt hogy hajbókolnak! (szorongva)

Miért nézel így? A fény megtörik a szemedben. Anya! Elájult volna? (az ágy fejéhez megy)

Ne feküdj így itt, ne meredj rám! Beszélj hozzám, mama! Én vagyok az!

(Óvatosan megérinti Åse homlokát és kezét, aztán a zsinórt a zsámolyra dobja, és fojtott hangon mondja)

Hát így! Grane, megpihenhetsz már. Megtettük az utat.

(Lezárja Åse szemét és fölébe hajol) Köszönöm, minden percedet,

a vigasztalást, a verést… De nekem is jár köszönet…

(arcát Åse szájához nyomja)

Így, ez a csók még járt a fuvarért.”

Peer számára ez a haldoklás meséje és a mese haldoklása. Ebben a mesehaldoklásban azonban maga a mese lesz az, ami megtalálja így a maga igazi létjogosultságát. Vagyis abban, hogy most nem Peernek mesélnek, amibe elmerülhet képzelete, hanem Peer mesél, azaz Peer képzelete teremti és folytatja az Åse által egykor elkezdett mesét, így feldolgozhatóvá válik Peernek az agónia delíriuma és az õt életre hozó anyának az életbõl való távozása.

Ebben a mesében anya és fia együtt játszik. A halál elõtti utolsó percek delíriumának ví- ziói a mese elemeiként – mert másként feldolgozhatatlanul nagy sokkhatást jelentenének – utánozhatatlanul finom személyességet teremtenek. Mert Peer nemcsak Åsénak segít eltá- vozni ezzel a mesével, hanem önmagának is segít élni. Ebben az együtt játszásban Peernek az önmagára/önnön énjére való ismerése rejlik. Ez a fajta énfogalom, Alasdair MacIntyre sze- rint, „amelynek egysége egy narratív egységben van, mely a születést, az életet és a halált mint egy elbeszélés kezdetét, közepét és végét kapcsolja össze egymással”.19  Peer ebben a szorongató szituációban a mesét választotta önkéntelenül is, folytonosságot teremtve a gyerekkori ágy, gyerekkori mesék és a haldokló ágya és a búcsúztatása között. Mert „a szo- rongás sajátosan kellemetlen érzése ilyenkor átadja helyét a szorongás vállalása és legyõzé- se felett érzett óriási örömnek”.20 A gyász fájdalma Peer meséjében egyfajta „örömmé” lesz, a megkönnyebbülés és megkönnyebbítés „örömévé”. („De nekem is jár köszönet… / (arcát Åse szájához nyomja) / Így, ez a csók még járt a fuvarért.”) Ez a csók itt is és a darab elsõ je- lenetében (akkor Åse fölemelése és egy patakon történõ átvivése után cserébe kérte a csókot) a hálás köszönet és a játszótársak egymásnak kijáró csókja s egyben az örömteli egymásra találásé is.

Peer tehát azzal, hogy mesélve segített Åsénak eltávozni, tökéletes mintázatát adta a rezilienciájának. Ennek a kifejezésnek a legmegfelelõbb fordítása rugalmas ellenálló képes- ség. „A szó a latin salire (ugrani) igébõl ered, hátraugrást, hátrahõkölést jelent, a feszülés-ol- dás egyensúlyát. Arra a rugalmasságra, képlékenységre vonatkozik, amely megóvja a tárgyat a töréstõl, és arra az emberi képességre, hogy az erõteljes külsõ hatásokhoz alkalmazktudjunk.”21 Számára ez a mese a nehézséggel/problémával való azonosság megteremtésének és az önmaga megértésének a lehetõsége. Egyben erõs motiváció is az útra keléshez és az útkereséshez.

Peernek ez az útra kelése az elõbb említet rugalmas ellenálló képességnek, a rezilien- ciának a legfejlettebb fokaként, a szerendipitás kepességeként is felfogható. „A szerendipitás nem más, mint egy palló, amely áthidalja az álmaink és a valóság között tátongó szakadékot. Ez a palló láthatatlan – csak az fogja érezni, hogy ott van, aki rá mer lépni.”22

Mindaz, hogy Peer a mesével teremtett azonossága által önmagaságát is megteremti, csak az ötödik felvonás utolsó jelenetében nyeri el az értelmét. Addig Peernek csupán a vergõdés marad a mesék világa és realitás hús-vér világa között. Peer hazatérésekor Solvejg egy nehe- zen értelmezhetõ, már-már lakonikus, epigrammaszerû mondatában kíván feleletet adni Peernek, azután, hogy egymással kérdezz-feleletet játszanak:

„Solvejg:             Egyetlen dallá tetted az életemet!

Áldott legyél, hogy visszatértél! Áldott legyen a pünkösd reggel, amikor találkoztam veled!

Peer Gynt:        Akkor én elvesztem! Solvejg:        Van, aki megment.

Peer Gynt:        (nevet) Elvesztem! Hacsak a titkot te meg nem fejted… Solvejg:            Kérdezz!

Peer Gynt:        Kérdezzek? Jól van, te kívántad…

Felelj, hol volt Peer Gynt, amióta nem láttad?

Solvejg:               Hol volt?

Peer Gynt:        Igen, hol? Ahogy Isten agyában megszülettem, homlokomon Isten tervének bélyegével?

Meg tudod mondani? Ha nem, énnekem végem. A végtelen köd és sötétség elnyel engem.

Solvejg:               (mosolyog) Erre igazán nem nehéz felelnem… Peer Gynt:   Mondd hát: hol voltam én, valódi önmagam,

hol, Isten bélyegét hordva homlokomon?

Solvejg:               Az én hitemben és szeretetemben.

Peer Gynt:        Mit mondasz?… Szédület borzongat a szavadra: ott belül, a fiúnak te magad vagy az anya!

Solvejg:               Igen, az vagyok! S vajon ki az apja?

Õ, aki az anya imáját meghallgatja. Peer Gynt:          (fénysugár fut rajta végig, felkiált)

Anyám! Hitvesem! Asszony, te ártatlan! Rejts el, rejts el engem magadban!

(Belekapaszkodik Solvejgbe, és az asszony ölébe temeti a fejét. Hosszú csend. A nap felragyog.)

Solvejg:               (halkan énekel)

Aludj, én drága, egyetlen fiam!

Én elringatlak, s virrasztok fölötted. A gyermek itt ül az ölemben,

együtt játszottunk teljes életünkben.

A gyermek itt pihent a mellemen

egy élten át. Légy áldott, én egyetlenem!

A gyermek itt élt a szívem melegén egy élten át. Most elfáradt szegény… Aludj, én drága, egyetlen fiam!

Én elringatlak, s virrasztok fölötted.

A Gomböntõ Hangja: (a ház mögül)

Peer, az utolsó keresztútnál várlak! Ott majd meglátjuk… Többet nem mondhatok.

Solvejg:               (hangosabban énekel az emelkedõ nap fényénél) Elringatlak és virrasztok fölötted,

aludj és álmodj, egyetlen fiam!”

Szándékosan idéztem ilyen hosszan, szinte teljes egészében a legutolsó jelenetét a drá- mának. Mert annak a mesének, melyben Peer Åset engedi eltávozni, ebben a záró jelenetben van a befejezése. Rønning szerint Peer a darab végére nem elõrelép, hanem az álmaiba és az ödipalitás felé lépett csupán vissza. Bár hozzáteszi, hogy ez az ötödik felvonás egyben

„szembesíti Peert a múltjával, megvilágosítja jelenérõl, ezáltal esetleg arra is képessé teszi, hogy önmagát megvalósítsa – már ha ebben az irányban keressük a befejezés értelmezését”.23 Azonban az ötödik felvonás utolsó jelenete pontosan a peeri mesevilág koherens egysé-   gét, zárt értelemkörét erõsíti meg teljes mértékben. Emlékezzünk, az a mese egyszerre volt búcsúzás az anyától és a haldoklás traumájának a megértésére/feldolgozására tett végtelenül személyes próbálkozás. A Peer és Åse között meglévõ szoros kapocsnak a mese teremtette já-

ték általi megélése.

Peer búcsúztató meséje a rendíthetetlen hitbõl és szeretetbõl a képzelet képei által föl- épített mesekatedrális. Ennek a mesekatedrálisnak az alapköveit – mely katedrálisban az élettörténéseknek a mesébe való beleágyazását nem a felnõni nem tudás infantilissága ösz- tönzi – a hit és szeretet létminõségei teremtik meg. Ezt tükrözi vissza Solvejg a hitemben és szeretetemben epigrammatikus válaszával.

Ám e két minõség semmiképpen sem valami ködös vagy zengzetes erkölcsi normaként értendõ. Talán csak szinonimáiként és körbedadogásokként jelezve kereteit e két minõség- gel: hit és szeretet, annak a gynti énnek, amirõl Peer mondja:

„Ezen a rengeteg

vágyat, kívánságot és gerjedelmeket értem, futó gondolatokat és

tervet, szándékot és követelést,

röviden, mindazt, amitõl épp az én szívem ver, amitõl én én vagyok, és nem egy másik ember.”

Peer Gynt mesélésében és mesélései között épp ezért jut fontos szerep ennek az Åsét bú- csúztató mesének. Ebben a meséjében Peer elemi erõvel és öntudatlanul érti/értheti meg ön- magaságát és azt az anyai mintát, ami/aki, a haldoklás fájdalmasságában a mese képei által – a dráma egyetlen más pontjához sem mérhetõ módon –, válik Peer számára a legelevenebbé.

Peer ebben a meséjében kerül legközelebb ahhoz az énjéhez, amely számára nemcsak a fájdalmat, az eltávozást teszi érthetõbbé, hanem azt az „örökséget” is a legszemélyesebben kifejezi, ami egyben az igazi, a mindig keresett gynti. Persze erre az azonosságra, amire Åse halálos ágyán a mesén keresztül ébred rá, teljességgel csak a hazatérésekor Solvejg nyitja rá a szemét.

A kezdete mégis ott, abban rejlik, amit a mesélés közben a haldokló Åse ágyán érez, ab- ban, „hogy ha különleges esetekben elõfordul, hogy a valóságban egy értelem-összefüggés úgy zárul össze és úgy teljesül, hogy az értelemvonalaknak ez az ürességbe végzõdése elma- rad, akkor ez a valóság maga is olyan, mint valami színjáték. S hasonlóképp, aki a valóság egészét zárt értelemkörként tudja látni, melyben minden teljesül, az magának az életnek a komédiájáról és tragédiájáról fog beszélni. […] Mindenki felismeri rajta: így van ez.”24

A Peer Gyntnek a mese és valóság értelemköreibõl, a mesében és épp a mese által zárt értelemkörré összeálló azonosságában rejlik a katharszisza, felismerése. Amelyben nem a felnõtt kontra infantilis lét csatájának a térnyerése a döntõ. Sokkal inkább Peernek a me- sében/a mese által létrehívott azonosságból megszületõ gynti önmagaságának a felismerése.

JEGYZETEK

  1. Helge Rønning: A lehetetlen szabadság. Henrik Ibsen és a modernitás. Nagyvilág Kiadó, Bp., 2012. 95.
  2. Uo. 114.
  3. Uo. 116.
  4. Lukács György: A modern dráma fejlõdésének története. Magvetõ Kiadó, Bp., 1978. 276.
  5. A tanulmányban a katharszisz fogalma nem feltétlenül esik egybe az Arisztotelész Poétikájában de- finiált klasszikus meghatározással. Sõt e tanulmányban pontosan arra teszek kísérletet, hogy az arisz- totelészi tragédiafelfogás, melybõl aztán fölépült a katharszisz klasszikus meghatározása, miként gondolható tovább. A tragédia kiváltotta eleosz (siralom) és phobosz (félelem, szomorúság) mint af- fektusok, hatások a nézõben/az olvasóban meghasonlást váltanak Vö. Hans-Georg Gadamer: Igaz- ság és módszer. (Ford. Bonyhai Gábor) Osiris, Bp., 2003.161–163.
  6. Bruno Bettelheim: A mese bûvölete és a bontakozó gyermeki lélek. (Ford. Kúnos László) Corvina, , 2000. 17.
  7. A tanulmányban Henrik Ibsen Peer Gynt címû drámájának a Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa által fordított szövegét használom. In: Henrik Ibsen: Drámák (Ford. Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa), Magvetõ, Bp., 2003.
  8. Jean Piaget: The Origins of Intelligence in Childre International Universities Press, New York, 1952 és The Construction of Reality in the Child. Basic Books, New York, 1954.
  9. Bettelheim: m. 124.
  10. Bettelheim: m. 122.
  11. Kádár Annamária: Mesepszichog Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban. Kulcs- lyuk Kiadó, Bp., 2013. 51.
  12. Weöres Sándor: A teljesség felé. Tericum Kiadó Kft, , 2000.
  1. Rønning: m. 120.
  2. Bettelheim: m. 60.
  3. Peter Szondi: A modern dráma elméle (Ford. Almási Miklós) Osiris Kiadó, Bp., 2002. 34.
  4. Bettelheim: m. 29.
  5. Vlagyimir Jakovlevics Propp: A mese morfológiája (Ford. Soproni András) Osiris Kiadó, Bp., 2005. 75.
  6. Alasdair MacIntyre: After Virtue. A study in moral theory / Az erény nyomáb Erkölcselméleti ta- nulmány. (Ford. Bíróné Kaszás Éva), Osiris Kiadó, Bp., 1999. 276.
  7. Bettelheim: m. 127.
  8. Kádár: m. 168.
  9. Kádár: m. 180.
  10. Rønning: m. 119.
  11. Gadamer: m. 145.

 

Megjelent a Korunk  2014. július

 

 

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top