Forgách András: AZ ELŐADÁS

Füst, Kávé, Szövegek…

Az igazgató izgatottan dörzsölte össze a kezét.
Még sehol nem volt ez az előadás, csupán egy vad elképzelésként létezett a fejében – a titkárnő ott állt mozdulatlanul az asztala előtt, kezében az aláírandók vaskos dossziéjával, mivel tudta, hogy merengés közben nem szabad megzavarni az igazgatót, megbocsáthatatlan bűn lett volna. Az igazgató az előbb telefonon hívta be, és abban a pár másodpercben, mert a titkárnő gyors volt, mint a villám, jöhetett rá ez az elrévedés.
Most már meg kell várnia, amíg az igazgató tekintete élettel telik meg. Az igazgatónak abban a pillanatban jutott eszébe az előadás, sőt az ELŐADÁS, így, csupa nagybetűvel, amikor behívta a titkárnőt, és ebben az éles és pontos vízióban, amely a szeme előtt életre kelt, az előadást (az ELŐADÁST) minden parányi részletében kirajzolódni látta. Nemcsak az előadást, hanem a bemutató után hosszan tomboló sikert, a kritikákat is, amelyek kisvártatva megjelennek a napilapokban és a szaklapokban. Egy gonosz kritikát is elképzelt, mert az adja az igazi siker sava-borsát, a rettegett főkritikus rafinált szóalkotásait is elképzelte, amelyekkel a dicséret aranyló mézébe mártott véres tőrt lila bársonypárnán átnyújtja neki, de ő majd fittyet hány erre is, sőt kirakja a többi mellé, hadd olvassák a színészek a klubban.

De nem állt meg itt, hanem a megérdemelt siker utáni kínos másnaposságot is maximálisan kiélvezte gondolatban.
Mennyire szerette ezt a fajta másnaposságot, a nagy sikerek utáni pokoli magányt, de ha meggondolta, bevallotta magának, hogy a bukások utáni rémes másnaposságot legalább annyira szerette, sőt. Azt az érzést, ahogyan az ágya szélén ülve nem tudja elszánni magát rá, hogy fölálljon; lüktet, pulzál a halántéka, fáj a feje, a szája lepedékes, büdös, a garatja maró savakkal van teli, és hirtelen élesen és fájdalmasan böfögnie kell. Hatalmas böffenés szakad ki belőle a nikotinszagú hálószobában, nehezen zihálva vesz levegőt, mert persze agyondohányozza magát, erről nem hajlandó lemondani, s az ágyban, mellette, ahogy egy rendes igazgatóhoz illik, egy fiatal táncos alig elhasznált, sőt üdének mondható teste hever. Ő óvatosan lehúzza a lányról a paplant – a titkárnő alig észrevehető moccanást látott az igazgató szája sarkában, megrezzent valami, ami mosolynak is tűnhetett –, gyönyörködik a fiatal táncosnő karcsú hátában, megérinti a kemény fenekét, végigsimít rajta, ráhajol, és nedves szájjal, borostáival beleszúrva a ruganyos, puha bőrbe, megcsókolja. A lány megborzong, összerándul, nagyot sóhajt, sőt nyög, furcsa hangot ad ki, mint egy rajzfilmben, nem lehet tudni, tiltakozik-e vagy élvezi, ő gondosan betakarja a meztelen testet, de még mindig nem képes fölkelni az ágy pereméről. Ott ül az ágy szélén, félhomályban, lehorgasztott fővel, teljesen tehetetlenül, még abban sem egészen biztos, ki is az a valaki, aki személyében az előbb felébredt. Ül, dagadt ujjakkal és dagadt bokával, zihál, és minden egyes fújtató zihálás az élet teljességének érzetével tölti el. Szerette a megdagadt ujjait bámulni, a tenyere végén úgy fityegtek, mint az odavarrt uborkák. Fogni sem tudott velük, de még egy pakli cigarettát sem megtartani. Eszébe nem jutott belenyúlni a pakliba, és kihalászni belőle egy szálat, mert eltört volna ügyetlen, reszkető kezében. Szerette ezt a megvertséget.
Ó, igen, ez volt az a bizonyos premier utáni másnaposság, mikor zúgó üres fejjel ébredt, és semmire sem tudott gondolni, még az előző esti előadásra sem, még azt sem tudta fölidézni magában, mit művelt éjfél után a színészbüfében, ahol – már a jövő évadra készülve, előre megfontolt gonoszsággal – vérig sértette a fiatal rendezőt. Bukás volt, a bukást képzelte el. Ha siker lett volna, arról sem a tehetséges fiatal rendező tehetett volna, a sikerhez és a bukáshoz is mindig ő kellett – ezt rajta kívül senki sem értette.
Igen, iszonyatos volt az ő magánya, egy Góbi sivatag, és mégis, mégis mennyi irigye van, hányan gondolják úgy, hogy életszerűtlenül magas a fizetése, és hogy talán nem kellene rendeznie a saját színházában, és hogy ráadásul a fiatal színésznők – ha nem is mindegyik – az ágyába fekszenek, igen, tudta jól, hogy az ő zsenialitása a mások tehetségének előmozdításában rejlett – az igazgató most, révedezésének ezen a pontján érezte, könnyek gyűlnek a szemébe, és mert nem szerette, ha ennek bárki a tanúja lehet, fölpillantott, meglátta a titkárnőt.
– Mit áll ott, hoci, aranyom, ide vele!
Villámgyorsan aláírt mindent, meg se nézte, mit, a titkárnő lábujjhegyen távozott, mint egy kórteremből, ő pedig megint arra a fantasztikus előadásra gondolt – az ELŐADÁSRA, amelyik még nem volt SEHOL. Egyáltalán sehol.

Nem volt előadás, sem a premier utáni másnaposság, sem a fiatal színésznő háta – nem, semmi nem volt az igazgató fejében. A tiszta űr.
Még egyszer megpróbált rájönni, milyen lehetett az a káprázatos előadás, amit az előbb maga elé képzelt, amelyik ennyire fölkavarta, és könnyeket csalt a szemébe. A második felvonás közepén – igaz, csak képzeletben – kirontott az igazgatói páholyból a folyosóra, hogy szabadon áradhassanak forrón felbuggyanó könnyei. Azt senki sem tudta, hogy ő milyen gyönyörűen tudott sírni egyedül, milyen forrón és hisztérikusan; csak úgy rázta a vállát a vad zokogás. Az ELŐADÁS azonban nem volt sehol.
Érezte, hogy ha most akár csak egy perccel tovább töri a fejét azon, mit látott maga előtt, amikor a titkárnő a legalkalmatlanabb pillanatban megzavarta, akkor nemhogy ez az előadás nem lesz meg, hanem az egész évad, az egész színház, úgy ahogy van, elsüllyed, romba dől, elpusztul, mielőtt megszületne. Azt is érezte ugyanakkor, hogy ha ez a bizonyos elképzelt előadás nem szerepel majd a következő évadban, akkor neki vége van, most tehát itt állt az elképzelt (és tökéletesen elfelejtett) előadás légüres terében, és úgy érezte, mindjárt megbolondul. Ezért úgy döntött, hogy nem tesz további erőfeszítést, és nem fogja fölidézni, soha többé meg sem kísérli többé felidézni ezt a bizonyos ELŐADÁST.
Nem kell az előadás, nem kellenek a nyugtalanító gondolatok, nem kell a színésznő nádszál gerince, és A NAGY BÜDÖS SEMMI, ami várt rá, olyan angyali, a csorgatott méz édességéhez hasonló nyugalommal töltötte el, amilyet addig még sohasem tapasztalt. Milyen édes volt az előadás hűlt helye! Ó, jaj, milyen megfoghatatlanul édes volt a meg-nem-valósulás! Kiverte a fejéből, kiverte a fejéből még a helyét is, de még a helyének a helyét is.
( A novella a Libri Kiadónál 2015-ben, a “Valami Fiatal Szélhámos” c. kötetben jelent meg.A szerző facebook oldalán további gyöngyszemeket, fotókat találsz.)