Home / Megnéztük / Világi(as) az egész színház
Világi(as) az egész színház

Világi(as) az egész színház

Izgalmas és radikális kontextusba helyezték a Színművészeti egyetem negyedéves hallgatói Csehov Sirályát, Zsótér Sándor rendezésében. Az Ódry előadása úgy szól örök érvényűen a művészetről, hogy közben bemutat egy osztálynyi tehetséges fiatalt, akik mindegyikére érdemes lesz figyelni a továbbiakban is.

Az első meglepetés már az előadás megkezdése előtt éri azt az egyszeri nézőt, aki jegyet vált az Ódry Színpad Sirály-előadására: a kezdésre ugyanis nem a színház aulájában, hanem egy oldalsó teremben kell várakoznia. Ennek oka, hogy az aula lett a játéktér, ahol a közönség körben foglal helyet. Az így színpadnak tekinthető körön belül csupán egy emelvény, egy kis asztal, és pár karosszék található. Első látásra tehát az eszköztár roppant kicsi.

fotó: Nagy Marcell

fotó: Nagy Marcell

Aztán kiderül, hogy mégsem. A második, illetve harmadik meglepetés akkor következik el, amikor a színészek az utca felől érkeznek a színre, a Fame – A hírnév című musical elhíresült betétdalát énekelve, természetesen a kellő koreográfiával megspékelve azt. Ez utóbbi megoldás egy alapvetően prózai darabban legalább annyira radikális, mint Trepljov színházújító eszméi Arkagyina klasszikus felfogásával szemben. A forma tehát tökéletesen simul a tartalom egy kiemelt és fontos részéhez, mindez azonban nem elég neki: a fentebb említett párhuzam – teljesen logikus – következményeképpen szembeállítja a színházat saját magával. “Kilátás a tóra”, mondja Trepljov a saját előadása színpadát szemlélve, és kimutat a Vas utca felé. “Akkor mutassák meg azt a semmit”, üvölt rá teátrális indulattal az előadásába beleszóló Szorinra, amely előadás ugyancsak bővelkedik az eltúlzott, hatásvadász megoldásokban: vészjelző koreográfia a háttérben, a sátán szerepében egy autó, bekapcsolt lámpákkal. Nem csoda, hogy félbeszakad.

A negyedik meglepetés, hogy ugyanazon karaktereket egy előadáson belül megosztva játsszák többen. Szinte mintha mindegy is lenne, hogy mondjuk Osváth Judit Nyina vagy Mása szerepében filozofál-e épp. Mert Csehov karakterei – Arkagyina kifejezésével élve – mind csak filozofálnak. Mindig azt játsszák, amitől épp a legnagyobb biztonságban érzik magukat. És ahogyan a negyedik felvonásban Nyina a saját biztonsági szerepeivel küzd (“Sirály vagyok…nem, színésznő vagyok!”), valahogy úgy küzdenek az SZFE hallgatói is ezekkel a felváltva játszott szerepekkel.

fotó: Nagy Marcell

fotó: Nagy Marcell

Ez a fordított színpadú skizoid musical mélyen megrázóan hat: a negyedik felvonásban Trepljov főbelövés gyanánt elénekel egy dalt arról, hogy művész lesz, miközben a korábban a sátánt illusztráló autó ismét megjelenik mögötte. Ezt követően ő egy helyben marad, az előadás lepörög az eredeti, csehovi szövegkönyv zárómondatáig, végül ismét felcsendül a Fame. Azért különösen jó választás ez a dal, mert míg tartalmában inkább az arkagyinai, formájában a trepljovi művészetfelfogást képviseli. A végkövetkeztetés: Trepljovval nem halt meg együtt az eszme, amit képviselt. Továbbra is lesznek újító eszmék, és lesznek klasszikusok is. Rejtőzködni pedig mindkettő mögé bújva lehet.

Zsótér Sándor rendezése vakmerő és radikális. Tanítványai ezzel az előadással bebizonyították, hogy készenállnak a színészi pályára, annak minden lehetséges gyönyörűségével és fájdalmával együtt.

A szerző: Stermeczky Zsolt Gábor

Stermeczky Zsolt Gábor vagyok, többnyire a Gábor nélkül. 1992. május 2-án születtem Budapesten, jelenleg is itt élek. Voltam már diák Újpesten és Piliscsabán, kritikus a régi Quart-nál, a jelenleg hibernált Trubadúr magazin online-nál, önkéntes a Trafóban és a Tünet együttesnél. Vagyok a Gömbhalmaz nevű fiatal költői csoport tagja, diák Budapesten, lelkes ifjúsági tag a Katona József Színházban, és kritikus a félonline-on, továbbá a Pótszékfoglalón.

Comments are closed.

Scroll To Top