Home / A függöny mögött / Interjúk / “Nem a fáklyavivés a lényeg, hanem a körüljárható igazság” – interjú Máté Gáborral
“Nem a fáklyavivés a lényeg, hanem a körüljárható igazság”                                                                               – interjú Máté Gáborral

“Nem a fáklyavivés a lényeg, hanem a körüljárható igazság” – interjú Máté Gáborral

Egy októberi, napos péntek délutánon a Katona Haris közbeli Művészbejáróján át próbálok Máté Gáborhoz utat találni. Kalandosan zegzúgos folyosók, átjárók rendszerén túljutva ülök le a Petőfi Sándor utcai teátrum direktori szobájában egy marasztalóan kényelmes biedermeier tárgyalóasztal mellé beszélgetni a színház régi-új ügyvezető igazgatójával.

  • Annak idején az Anamnesisben – sajnos, egyben mostanra szomorúan szép mementó is lett ez – Kun Vilmos a mindent ismerők utánozhatatlan huncutságával mondta ezt, azt hiszem: “Vége az első résznek, de szünet az nem lesz…!” Lassan az első ciklusod vége és egy újbóli elnyert igazgatói ciklusnak a kezdete előtt vagy. Hogy érzed, nem fáradtál-e egy csöppet el a rendezésben, a játékban, a színházcsinálásban? Vagy legalábbis nem pilledtél-e el egy kissé?
  • Nem, semmi ilyesmit nem érzek. Valahogy eddig is ennyi mindent csináltam, csak nem így hívták azokat. Mert tanítottam, rendeztem játszottam. Főrendező voltam tíz évig a Zsámbéki alatt vagy mellett (mosolyog). Mondjuk, ez nagyobb felelősség, de akkor viszont a színműn voltam rektorhelyettes és tanítottam. Az egyik kitolta a másikat. Aztán abbahagytam az egyiket a másik kedvéért, persze a tanítást azt nem fejeztem be. Persze az mindig nagyon változékony, hogy az ember milyen intenzitással tanít. Az első három év az intenzívebb, az utolsó kettő meg kevésbé intenzív. Tehát ott, a tanításban, ciklusok vannak, amit figyelni kell, végig is kell csinálni és legfőképp figyelni kell az osztályra. Be tudom osztani az energiámat és kevesebbet játszom, persze.
  • Mindez csak azért jutott eszembe, mert 2011 februárja óta elég pörgősre sikerült a Katona élete, magas fordulatszámon zajlanak itt az elmúlt években a történések.
  • Igen, ez szándékos, azt szerettem volna, hogy ennyiben különbözzünk a régi Katonától – örülök ha ez látszik. Mondjuk a társulatnál érzek néha fáradságot, mert ez borzasztóan sok munka. Összeülni, megbeszélni, kitalálni. Persze a megvalósítás a társulatra és – velük együtt – rám hárul. De szívesen csinálják és ők is nagyon sok mindent bele tesznek a saját kreativitásukból. Meggyőződésem is, hogy a társulatot mozgatni kell, rugalmasabbnak és mozgékonyabbnak kell ma lennie egy színháznak. Minden korszak másfajta színházat igényel. Én most úgy vélem, hogy ez a kor most ezt a színházat követeli. A kimutatható gazdasági eredményeink mintha ezt igazolni látszanának is.
  • Mennyire érzed azt, hogy a színháznak fontos az, hogy anamnézisként föltárja a kórelőzményt, rajta tartsa a kezét a társadalom ütőerén?
  • Most különösen ez érdekel, mert annyira változó korban élünk, hogy az az érzésem, az emberek azt igénylik, hogy a színház olyasmikről beszéljen, mint amikről én is szeretek beszélni. De természetesen mindegyik rendező olyan előadásokat csinál, amilyen kérdések meg őt érdeklik. Tehát senki sincs kényszerítve arra, hogy mindenki azon az úton menjen, amelyet én preferálok ebben a pillanatban, de most engem a valóságnak ez a szelete nagyon foglalkoztat vagy úgy érzem, hogy ezt most meg lehet fogalmazni. A nézőkön meg azt érzem, hogy erre vevők, igény van rá és ez a kettő valahol találkozik.
  • Gondoltad volna, hogy a kaposvári, a ’80 években teljesen revelatívnak számító, társadalomra nyitott és afelé forduló színház ennyire időtlenül működőképes lesz 20-25-30 év múltán is? Azaz, hogy ennyire megáll itt minálunk az idő, a társadalmunk mentális fejlődése? Tehát, hogy a “kaposvári problémafelvetési, kezelési mód” ennyire kortalanul működőképes lesz kétezertizenöt Magyarországában is?
  • Egyértelmű! Hisz ha belegondolsz – hogy még a mai napig is, ha egy valamire való vidéki színházigazgató pályázatot ír – akkor abban szerepel a valamikori kaposvári színház, mint példa, mint etalon.
  • Számodra az még most is a kályha?
  • Ez a mai napig így van. Az, hogy akkor én ott voltam, szerencsés dolog volt, másrészt önálló döntés is volt. Tudtam akkor, hogy a kaposvári az, amelyikhez érdemes tartozni, másfelől kitűntető dolog is volt oda tartozni, benne lenni mindenestül.  A kaposvári színház nem misztifikálta önmagát és soha nem csinált úgy, mintha különbözhetne a többiektől. Mintha nem tudná magáról, hogy ő egy vidéki színház. Ha különbözött, hát attól különbözött, hogy ott a munkához való hozzáállás, a tehetségeknek a jófajta összesűrítése az mindennél fontosabb volt – ebben mindenképpen különbözött. A másik: az az értelmiség, amelyik akkor a magyarországi közgondolkodást meghatározta, előszeretettel járt le Kaposvárra, tehát ilyen értelemben szellemi műhely is volt. A kaposvári színház klubjában nem egyszer jelentős szellemek találkoztak. Bizonyos értelemben azért is mert mi a színészetünkkel hasonló gondolkodást képviseltünk, mint azok, akik lejöttek minket nézni. Ezáltal bele kerültünk egy olyan szellemi körbe, amelybe semmilyen más színházban és valószínűleg a közelébe se jutottunk volna. Ha csak arra gondolok, hogy  Eörsi István volt a színház dramaturgja, hogy ő miféle embereket vonzott oda a színházhoz… Ugye, ez ömagában is nagy dolog volt… Egy fiatal embernek – nem voltam még harminc éves, mikor ezek az események velem ott megtörténtek – hihetetlenül izgalmasak voltak. Mikor átjöttem – végülis ez világos is volt – hogy amit ott hagytam Kaposváron, az semmivel se volt rosszabb, mint a Katona. Ilyen értelemben persze tudtam, sejthettem volna, hogy a kaposvári évek meghatározóak és meghatározóak lesznek. Nagyon sokszor éreztem egyébként, hogy a kaposvári színház jobb színház volt, mint a Katona. Mert az energiák valahogy jobban sűrűsödtek ott. Ha másért nem, a budapestiség “nyüzsgése” miatt.
  •    Mi “doppingol” igazán ebben a színház íránt érzett szenvedélyedben-hobbydban?  A gyerekkorod Madách színházi élményeitől indulva a főiskolán át, Kaposváron keresztül el egész idáig, a Petőfi Sándor utcáig mi az/mik voltak azok a momentumok, járókövek, amelyek markánsá te(he)tték benned ezt a nagyon, mátégáboros, kompromisszumkész színházfelfogást? Illetve, mi fog majd irányt szabni neked a következő időszakaidban?
  • Őszintén szólva fogalmam sincs, mi doppingol. Leginkább a tanítványaím tehetsége. Minden más inkább elkedvetlenít. A pályakezdés eufóriája után a színészet presztízsének lenullázódása és az egzisztenciális nehézségek látványos felerősödése erősen megkérdőjelezték bennem a színház mindennél előbbrevalóságát. Kénytelen vagyok kompromisszumokat kötni. Egyébként a színészet és a rendezés is a kompromisszumok művészete. Színészként általában azt érezzük, igazságtalan a szereposztás, nem azt a szerepet kellett volna játszanunk, amit adtak nekünk, vagy ha igen, akkor a kollégáknak kellett volna más szerepet kapniuk. Mi történne, ha ezek után minden színész visszaadná a szerepét? Ha pedig már túl vagyunk a próbákon és jönnek az előadások, nem állunk le a színpadon, ha a partnerünktől nem jó végszót kapunk. Hogy’ nézne ki az az előadás és főleg mit szólnának a nézők, ha állandóan tiltakozó színészek szakítanák meg az előadásokat. Rosszul vág pofon a partner, hagymát evett vagy csak egyszerűen kellemetlen a parfűmje szaga. Nem, mindezeknek ellenére zajlanak az előadások. Rendezőként pedig nekünk mindent ki kell próbálunk és ha valami nem megy a színésznek (ügyelőnek, világosítónak, hangosítónak), ki kell találnunk valami mást. Ami persze ugyan nem az, mint amit szerettünk volna, de kis kompromisszumokkal valami hasonló azért létrejöhet. Genetikusan talán leginkább az apai nagyapámra hasonlítok, aki igazán sok mindenen keresztülment, a munkáját azonban világháborúk és társadalmi változások ellenére elvégezte. Nem lett méltóságos úr, de ki se telepítették. Hogy mi szab majd irányt? Ezen még nem gondolkoztam soha.
  • Mi fogott meg a Borbély Szilárd prózájában, a Nincstelenek-ben anno, ami miatt aztán a Bagossy színműs osztályával feldolgozzátok? És mi volt az ezek után, – minden politikai aktualitásán túl, természetesen – ami Török Tamarával arra “ingerelt”kettőtöket, hogy ehhez a most is hihetetlenül eleven, most reggel készült, totálisan up date drámához nyúljatok?
  • A Nincstelenek-et az utóbbi évek egyik legjobb prózájának tartom. A színművészetis osztály vizsgáit látva, ismerve annak összetételét úgy éreztem, őket is érdekelni fogja ez a történet – ez így is lett. Megrázó pillanat volt, mikor körülbelül egy hét munka után a szerző haláláról értesültünk – nagy pszichés terhet rótt ez az osztályra – mégis a lelkierőnk megsokszorozódott. Elegendő elismerést söpörtünk be, fesztiválokon is bemutattuk a „darabot”.  Vagyis nem ment el a kedvem a szerzőtől.Ezzel együtt nem állítom, hogy innen vezetett az az úgynevezett egyenes út Az Olaszliszkai-hoz. A színházban mindenképpen magyar témával akartam foglalkozni, főleg ez volt az oka a darabválasztásnak. Török Tamara pedig nem tiltakozott. A témán túl az foglalkoztatott leginkább, hogy mit lehet kezdeni – bármilyen furcsán is hangzik – a dráma dramaturgiai és formai „ügyetlenségeivel”. Lehet-e ezt stílussá alakítani, sajátos formanyelvet kialakítani? Hogyan kell egy erős költői nyelvet minimalizált színészi eszközökkel hatásossá tenni? Továbbá a vetítés használata, és az általam eddig keveset használt zenei motívumok gazdaságos elosztása izgatott. Rendkívül inspiratív volt Radnóti Zsuzsa a Jelenkorban megjelent Borbély Szilárd utolsó írói korszakáról írt tanulmánya.
  • Neked mitől mai, friss egy előadás, illetve miért ilyen zsigerien fontos számodra az, hogy valóban az is legyen?
  • Meggyőződésem – és a nézők érdeklődése ezt visszaigazolja -, hogy a ma embere is szívesen látja viszont önmagát vagy élete problémáit a színpadon. Persze tudom, hogy mindezeken legszívesebben inkább nevetni szeret és az se árt persze, ha közben a színészek még énekelnek is. Azzal is tisztában vagyok, hogy a Katona közönsége megszokta a magas irodalmat, a rendezői gondolatok magas színvonalú közvetítését a színészek által. Azonban a Katona darabválasztásait mindig is az jellemezte, hogy nem az agyonjátszott műveket reprodukáljuk. Inkább a klasszikusok közül is az értékeket felfedező dramaturgi munka a jellemző. Vagy, ha ismert műről van szó, akkor általában szükség szerint újra fordíttattuk a műveket. Mondandónk pedig mindig közelített és közelít a ma emberének kérdéseihez. Innen csak egy ugrás az, ha friss magyar irodalom kerül a színpadra vagy kortárs külföldi. És, ha a kortárs drámatermést nézzük, akkor már egész közel van az is, hogy nem szabályos, írott színdarab kerül a deszkákra.
  • Neked/Nektek mi az “érvényes” színház ma, 2015-ben? Mennyire tudjátok ezt az elvet “kivinni” az alapból nem a művészszínházra hangolt, nem arra fogékony közegbe?
  • Még nem kell temetni a művészszínházra fogékony közönséget. Tény, hogy a Katonát szerető réteg megritkult, ki kell nevelni az új, értő közönséget. Ezen fáradozik Végh Ildikó és Vági Eszter az Ifjúsági Programban. Ilyenkor is érdemes a kaposvári évekhez visszanyúlni. Az ottani publikum – finoman szólva – nem tűnt túlzottan pallérozottnak a színház dolgában. De eljött megnézni, akármit is játszottunk. Ha megérezték, hogy ami a színpadon zajlik, tétje van, figyelni kezdtek és így úgy eljutott hozzájuk, amit mondani akartunk. Legközelebb aztán újra eljöttek és talán már nem is volt annyira idegen az, amit láttak. Idővel pedig tudták, hogy ha eljönnek, mindig valami szokatlant és érdekeset fognak látni.
  • Mennyire hasznos szerinted az, ha 2015 őszén, egy bemutatótok kapcsán – nem kevéssé a politikailag motivált sajtó hergelésének a megvilágításában – a Petőfi Sándor utcai Katona egyszerre csak a ’80-as évekbeli egykori kaposvári Csiki Gergely Színház reakcióit váltja ki a mai sajtóból is? Mennyire vállalt vagy épp önkéntelen az efféle “fáklya vívés”? Mennyire inspirál, mennyire fog vissza ez titeket – a társulatot?
  • Hogy a társulatra milyen hatással van, még nem tudható, mert ilyen össztűz – mint Az Olaszliszkai esetében – még nem zúdult a színházra. Talán örülni kell ennek. Azt jelentheti, hogy a színház – mint olyan – valóban tudhat fontos lenni, és nem csupán mi hisszük annak. A fáklya vivés-ről az jut eszembe, hogy életemben talán kétszer kellett a színpadon fáklyát vinnem és egyrészt büdös volt, másrészt pedig rá is csöpögött a kezemre valami bizonytalan összetételű forró lé és alig vártam, hogy bedobhassam a színpad szélén kikészített vizes vödörbe. Nem a fáklyavivés a lényeg, hanem a körüljárható igazság. Az persze nem kellemetlen, hogy sok mindent mi csinálunk először itthon. És sok helyen téma a Katona József Színház.
  • Úgy hat, azt érezni – kissé szentimentális metaforával élve – hogy ez egy jó értelemben vett ”trambulin” is lehetne akár. Merre tovább, hová haladsz majd Katona a következő 2-3-4-5 éve során?
  • Vannak terveink, amikről azért nem beszélnék, mert még meg szeretnénk azokat valósítani. És az lenne jó, ha nem mi beszélnénk róla előre, hanem ha létrejött, a közönség figyelne fel rá – azért, mert megcsináltuk. Az előző években is nagyon sok újításunk volt, munkatársaim rendkívül kreatívak, a művészekben buzog az exhibíció….

Csatádi Gábor

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top