Óz, a majdnem csodák csodája

Több fanyalgó kritikát is olvastam már a Vígszínházban játszott Óz, a csodák csodájáról, de csak részben van igazuk. Két nyomós okot is felsorakoztatok, amiért érdemes megnézni ezt a zenés darabot: Kentaur elképesztően jó díszletei, illetve Kútvölgyi Erzsébet imádnivalóan elvetemült boszorkánya miatt. A jófiúra – jelen esetben jólányra, nevezetesen Dorothyra – ugyan nem vet túl jó fényt, ha a rosszfiú (rosszasszony) lejátssza a színről, de olyan ritka a szerethető gonosz, hogy talán jobban is járunk így.
Nem könnyű az Ózt színpadra állítani, érdemes rögtön ebből kiindulni az előadás mérlegelésekor. Szinte mindenki előtt ott lebeg a korai Technicolorban pompázó 1939-es amerikai film, benne a hamvasan szeplős Judy Garlanddel, meg olyan trükkökkel, amelyek még ma is elismerést váltanak ki, különös tekintettel a szárnyas majmokra, akik a jelenlegi megemelkedett ingerszintet is képesek kissé megborzolni. A történetre alig érdemes pazarolni a szót, mert mindenki ismeri – aki meg nem, az magára vessen –, Kansasban vihar támad, elragadja a kis Dorothyt meg Toto kutyát, hogy aztán egy varázsvilágban érjenek földet. Pontosabban a gonosz keleti boszorkányon, aki nem éli túl a landolást, a manók nagy örömére. Dorothy a jó boszorkány tanácsára elindul bűvős piros cipellőiben a híres sárgaköves úton Óz városába, aki majd hazajuttatja őt, elvégre azért nagy varázsló. Társul szegődik hozzá az észre vágyó Madárijesztő, a szív után sóvárgó Bádogember, majd pedig Oroszlán, aki a bátorságot keresi.

Érdemes időnként egy-egy hosszabb ideje futó darabra beülni, kritikusi szemmel. A darabok ugyanis folyton alakulnak, van, amikor összecsiszolódva jobbak lesznek, előfordul az is, hogy kezdenek elfáradni, hiszen nem jó, amikor leolvasható a rutin a színészekről. Szerencsére ez utóbbinak nyoma sincs az Óz esetében, igaz, különleges estének voltunk tanúi, amikor váratlanul vérfrissítést kapott a darab: a Bádogembert játszó Wunderlich József betegsége miatt a beugrásokat amúgy sose vállaló Méhes László lépett színpadra, aki az előadás 1991-es változatában 12 éven át játszotta ezt a szerepet. Aztán most épp 12 év kihagyás után beugrott, és zsigerből eljátszotta az egyik legrokonszenvesebb Bádogembert, akit valaha is láthattunk. Hát igen, az ilyen apró kis meglepetések miatt olyan élő és csábító a színház.
Egy látványos film után a színháznak nincs könnyű dolga, ezzel kezdtem. Szerencsére a mára már hatalmas tapasztalatokkal felvértezett Marton László rendező – tökéletesen egy húron pendülve Kentaur díszlettervezővel – képes volt a képi csodákat a vászonról átültetni a színpad eleven valóságába:

itt is repül a boszorkány, száll a biciklijén kerekező Miss Gultch, zuhan a ház, karneváloznak a manók – épp csak repülő majmok nincsenek, és magunk is meglepődünk, hogy igazából nem is hiányoznak;
 

fotó: Gordon Eszter

a bizarr kerti törpék egészen ügyesen megoldják a helyettesítésüket. A zseniális díszletek egy vidámparki attrakcióként önállóan is megállnák a helyüket, de itt még jó színészek is mozognak bennük, élükön az élénkzöld és szerepét láthatóan élvező Kútvölgyi Erzsébettel, aki Miss Gultchként meg gonosz nyugati boszorkányként is monumentális jelenlétet produkál a színpadon, ilyen elragadóan gonosz teremtést talán csak Boris Vian tudott volna megmintázni egyik, a szokottnál is szürreálisabb regényében. Csapó Attila kismacskásra vett Oroszlánja is emlékezetes alakítás, legszívesebbenn beletúrnánk a sörényébe, hátha elkezd dorombolni, Telekes Péter pedig versenyt ijedezik vele, bár egy kicsit sem ijesztő madárijesztőtől ez el is várható.
A filmes betétek, a bábjátékok, a színészek, az énekes-táncosok mind-mind olyan produkciót hoznak létre, amely maradandó élményt okoz, főleg a pöttömebb nézők soraiban, akik önmagukban is az előadás attrakciójává válnak: a kicsik rémüldözése és nevetgélése néha-néha még a gonosz boszorkányt is félmosolyra fakasztotta – persze rögvest elfojtotta, ahogy ez egy gonosz boszorkához illik –, a közönség szerencsére bátran nevethetett azon is, ami a színpadon, és azon is, ami a nézőtéren zajlott.

Hogy Dorothy? Bizony, ez kicsit baj. Szilágyi Csenge standard-aranyos, vidéki-naiva Dorothyja nem rossz. Sajnos, nem is igazán jó. Ha az ember hirtelen azon kapja magát, hogy a gonosz boszorkánynak drukkol, az nem éppen a jó diadala, annál inkább a Kútvölgyi Erzsébet diadala. Szilágyi Csengének szolgáljon vígaszul, hogy egy ilyen Kútvölgyit kevés Dorothy lenne képes túljátszani.
Sem Óz birodalmában, sem Kansasban, sem a Vígszínházban.