Home / Próba-szünet / Forgách András: TAPS
Forgách András:  TAPS

Forgách András: TAPS

Füst, Kávé, Szövegek…

Ilyen előzmények után ki számíthatott volna arra, ami ezután következett.

Pedig egészen tisztességes előadás volt. Nem, most igazságtalan vagyok a kollégákkal és magammal szemben is. Magammal szemben szabad igazságtalannak lennem, sőt talán kívánatos is, a kollégákkal szemben viszont tilos. Jó előadás volt. Kifejezetten jó előadás, az egyik legjobb a maga műfajában. És ezt a „maga műfajában” kifejezést most nem kicsinyítőleg értem. Minden műfajnak megvannak a maga követelményei és zseniális, a műfajt a maga egészében reprezentáló alkotásai. Ezen az estén mi helytálltunk. Több mint helytálltunk. De hogy ennyi szót vesztegetek erre, az is jelzi, mennyire megrendített, nem is az, ami az előadás során, hanem az, ami az előadás után történt. Semmi nem jelezte előre, hogy ilyesmire számíthatunk. Mint ahogy nem is történt ilyesmi korábban, emberemlékezet óta. Szép figyelem, sok nevetés, nagy csöndek. A nagymonológ alatt pisszenést se lehetett hallani. A kollégák, akik a színfalak mögül vagy az igazgatói páholyból nézték az előadást, a felfelé tartott hüvelykujjukkal jelezték: „Ez igen!”. Lent a színészbüfében már tálcákra tették a pezsgőspoharakat. Mindenki ünnepélyesen és boldogan járt-kelt a színház épületében, még a kellékesre is, aki a siker hatására elfelejtette, hogy egy hete felmondtak neki, még rá is átragadt a megveszekedett jóérzés, ami az egész társulatot átjárta. Ragadós a jókedv, ahogy mondani szokás, és a harmadik felvonásbeli nyílt színi taps hallatán, amit az ügyelő mikrofonja közvetített a színészbüfébe, hatalmas üdvrivalgás tört ki.

Ilyen előzmények után ki számíthatott volna arra, ami ezután következett.

FÉNY - fotó: Forgách András

FÉNY – fotó: Forgách András

Elképzelhető, hogy az utolsó felvonás, és ezen belül is a legutolsó jelenet túl hosszúra sikeredett. Már a próbákon ébredtek bennünk bizonyos kételyek, de a rendező konokul keresztülvitte akaratát, és a színház olyan üzem, ahol mindig vannak fanyalgók és kétkedők, a színház ebből táplálkozik, és mindig vannak olyanok is, akik lenyomják a többiek torkán, amit akarnak. Tény, hogy nagyon hosszú volt az utolsó jelenet, nem is hosszú, hanem mérhetetlenül lassú. Na de ez sem magyarázat arra, amiben a fények feljövetele után részünk lett.

A taps megerősíthet egy benyomást, amely egy pillanattal azelőtt még szinte esetleges volt, árnyalatnyi változása mélyebbre döfi a kést egy kolléga szívébe, a másik kolléga euforikus állapotát viszont már-már a hisztériáig fokozza. De mondom, ezúttal a taps nem erősödött és nem is gyöngült, ugyanolyan maradt, egyenletes, mint az őszi eső („mi ez a langyos szar?”, sziszegte fülembe kedvenc kolléganőm, aki joggal várta, hogy ma este megdicsőül, nekem válasz helyett csak egy őszintétlen grimaszra telt, amit értelmezhetett így is, úgy is), az ügyelő pedig már harmadszor terelt ki bennünket a színpadra, és a taps pontosan ugyanakkora volt. A nézőtér ugyan egy kissé foghíjasabb lett, de az ottmaradtak ugyanúgy tapsoltak tovább, halkan, egyenletesen. Amikor viszont az ügyelő negyedszerre is vissza akarta hajtani a társaságot, most már egy nagy közös meghajlásra, valaki fellázadt. „Nem megyek!”, kiáltotta, „akasszák fel magukat!”, és eltűnt az öltözők irányában. Bennünk, többiekben még volt annyi alázat, hogy kimenjünk, igaz, már kissé ziláltabban, ha tetszik, felbomlott hadrendben, „Hiszen”, mondtam az egyik kollégának, aki nem válaszolt, szemében a kétség vagy őrület gyertyafénye lobogott, „ki másért vagyunk, ha nem a közönségért?”, és amikor nem válaszolt, folytattam: „S amíg egy szem néző is tapsol, nekünk kötelességünk kimenni és meghajolni”. Még be se fejeztem a mondatot, már kint is voltam, nem vettem észre, hogy többen bejelentés nélkül angolosan távoztak, így hát egy felére apadt társulat jelent meg a rivaldafényben, de legalább megfogtuk egymás kezét, így vállaltunk dezertált kollégáink helyett is szolidaritást a közönséggel, amelyik lankadatlan lelkesedéssel (ha ezt egyáltalán lelkesedésnek lehet nevezni) tapsolt tovább, ezért úgy döntöttünk, amikor elnehezült szívvel utoljára kimentünk, hogy most már ne menjen vissza a színpadra senki (ezzel nem mindenki értett egyet), és Albert, az ügyelő eressze le a vasat.

EGY RÉGI BARÁT (AZ UGI ZSÁKMÁNY SOROZATBÓL) rajz: Forgách András

EGY RÉGI BARÁT (AZ UGI ZSÁKMÁNY SOROZATBÓL) rajz: Forgách András

Ez meg is történt, de a taps nem akart abbamaradni. „Ezek kicsúfolnak bennünket”, mondta a vezető színész, „az orrunkat a saját szarunkba akarják döngölni”, tette hozzá az egyik intrikus szerepekben tündöklő rezonőr, de a vezető színész megsemmisítő pillantást vetett rá, miközben úgy tett, mint aki nem is hallja ezt a nyilvánvalóan neki címzett megjegyzést. „Ezt valaki megrendezte”, mondta komoran, és köpött egyet. „Tudod, milyen nehéz”, mondtam erre, barátságosan odafordulva a vezető színészhez, hogy rosszkedvét enyhítsem, mert már nem tudtam magamba fojtani én sem egy megjegyzést, „a taps erejét állandóan ugyanazon a hőfokon tartani, mikor köztudomású, hogy a taps természeténél fogva állandóan erősödni akar?” „Ezt mondom én is”, szólt valaki, és lehorgasztott fejjel elindultunk kifelé, amikor váratlanul megjelent a főrendező, és néhányunkat, akik még ott voltunk, határozott mozdulattal visszazavart a vasfüggöny elé, azzal, hogy „ilyet nem lehet csinálni a közönséggel!”, és amikor úgy néztünk rá, mint egy marslakóra, magyarázni kezdte, mint a kisdedeknek: „A nézők tapsolnak”, mondta, „a nézők ünnepelni akarnak”, és hát voltak páran, akik nem mertek szembeszegülni a főrendezőjükkel. „Ez a siker, uraim”, mondta kicsit keményen, amikor valaki kuncogni kezdett. „Egy nagy büdös lófaszt!” hallatszott valahonnan, de úgy tettünk, mintha nem hallottuk volna, és sorban, már akik ott maradtunk, kiléptünk a vasfüggönybe vágott ajtón át az előszínpadra.

SZÍNPAD - fotó: Forgách András

SZÍNPAD – fotó: Forgách András

Kísérteties érzés volt. A nézők sápadt arccal, komolyan tapsoltak. „A csillárt!”, sziszegtem Albertnak. „Nem tehetem”, súgta vissza, „amíg nem utasítanak.” „Viccelsz, Albert?”, mondtam neki, „A csillárt akkor kapcsolod le és fel, amikor akarod.” „Tévedsz”, felelte Albert, önérzetében kissé megsértve, „ezt rosszul tudod.” A főrendező most egyenként zavart ki minket a vasfüggöny ajtaján; a társulatból és főleg az előadás szereplőiből már csak afféle szedett-vedett népség maradt, sőt a főrendező beküldött egy díszletmunkást is meghajolni, aki véletlenül ment át a színpadon, de láttam, hogy a főrendező homlokán is megjelent néhány gyöngyöző verítékcsepp. A taps, mint valami távoli vízcsobogás, továbbra sem akart abbamaradni. „Mi ez?”, kérdezte kétségbeesetten, „mi ez, uraim?” „Hát siker”, mondtam neki, „mi lenne más?”, és egy emberként rohanni kezdtünk kifelé, mint birkák a felgyújtott karámból, vagy az egymást letaposó hisztérikus utasok egy süllyedő óceánjárón a mentőcsónakok felé, a folyosóról egyenesen bezuhantunk az öltözőnkbe, a forró és süket csöndbe, magunkra zártuk az ajtót, de a fülünkben még mindig ott lüktetett, mint a tengermoraj, az egyenletes taps, a szűnni nem akaró.

( A novella a Libri Kiadónál  2015-ben, a “Valami Fiatal Szélhámos” c. kötetben jelent meg.A szerző facebook oldalán további gyöngyszemeket, fotókat találsz.)

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top