Hogy mikor lesz tökéletes egy mondat, az persze érzés dolga, a lélegzésé talán, a fizikumé, így aztán ahányszor csak átolvasta a szöveget, mindannyiszor kényszert érzett, hogy kezével felmelegítse és újraformálja, amit leírt. És mivel a mondatok végső soron az ő fizikumának termékei voltak, függetlenül attól, hogy a szerzőjük eredetileg nem ő volt, e munka közben szüntelenül figyelnie kellett a saját testét is, mégpedig a szék és az asztal, valamint azok a tárgyak, a billentyűzet, a képernyő, a könyv és a szótár viszonylatában, amelyek az asztalon előtte feküdtek.

Ervin minden délelőtt odahelyezte magát egy színjáték nézőterére. A konyhaasztalon jobb kéz felől a szótár két nagy kötete feküdt, balra egy félig telt kávéscsésze és egy üveghamutartó előtt a könyv, amelyet fordított. Mondatról mondatra haladt, kiderítette, mi mire vonatkozik, aztán próbákat tett, miként tudná ugyanazt a maga nyelvén a legmegfelelőbben kifejezni, majd döntött, begépelte a legteljesebbnek látszó változatot, melyet azután tovább javítgatott mindaddig, míg tökéletesre nem formálta a mondat testét. Hogy mikor lesz tökéletes egy mondat, az persze érzés dolga, a lélegzésé talán, a fizikumé, így aztán ahányszor csak átolvasta a szöveget, mindannyiszor kényszert érzett, hogy kezével felmelegítse és újraformálja, amit leírt. És mivel a mondatok végső soron az ő fizikumának termékei voltak, függetlenül attól, hogy a szerzőjük eredetileg nem ő volt, e munka közben szüntelenül figyelnie kellett a saját testét is, mégpedig a szék és az asztal, valamint azok a tárgyak, a billentyűzet, a képernyő, a könyv és a szótár viszonylatában, amelyek az asztalon előtte feküdtek. E tárgyak és anyagok rövid idő alatt annyira magukba itták a tapintását, hogy az érdes papírhoz, a szótár vászonkötéséhez és a klaviatúra billentyűihez érve mintha saját magával fogott volna kezet. Szerette azokat az órákat, amikor a feje búbjától a lábujja hegyéig teljes mivoltával a munka, a fordítás szolgálatába szegődött, és mintha a levegőnél sokkal sűrűbb közegben akarna előrejutni, minden egyes lépésért meg kellett feszítenie az izmait. És elég volt a legapróbb figyelmetlenség, hogy az övénél nagyobb erő tehetetlenül visszalökje. Hajlamos volt például előreejteni a vállát, hogy alkarjával az asztal szélén megtámaszkodva gépelés közben csak az ujjait kelljen mozgatnia, ennek következtében azonban a gyomra és a tüdeje szinte egymáshoz sajtolódott, és néhány másodperc múlva tompa nyomás jelentkezett a mellkasán. Ezt semmiképpen sem hagyhatta figyelmen kívül, mert ha megtette volna, a teste hamarosan kétszeres súllyal préselődött az amúgy is kényelmetlen konyhaszékbe, úgyhogy fel kellett állnia, ki kellett nyújtóztatnia egyre kibírhatatlanabbul hasogató derekát, és leülve újra meg kellett találnia a legkíméletesebb testtartást, súlyeloszlást.
Ervin számára a nap akkor kezdődött, amikor Karin, a felesége elindult a bíróságra. Az előszobában megcsókolták egymást, Karin becsukta maga mögött az ajtót. Hallani lehetett a zár kattanását, és nem sokkal azt követően, hogy a lift zökkenve elindult a földszint felé, odalentről léghuzat jelezte, hogy a bírónő ma is pontosan negyed nyolckor kilépett a ház kapuján. Ervin ugyanabban a másodpercben megfordult, körbenézett a szobában, és megállapította, hogy egyedül van. Megigazította az ágytakarót és a függönyt, amely szellőztetés után gyakran fennakadt a fűtőtesten, kiment a konyhába, kávét főzött, rágyújtott, és farával nekitámaszkodott a konyhakredencnek. Egyik kezében a kávéscsészét, másikban az égő cigarettát tartva élvezte a reggel üres perceit, amelyek persze a legkevésbé sem voltak üresek, a várakozás és a halogatás nehéz dallama töltötte meg őket, miközben az ablakon túl a faágak lebegését figyelte.
Egy órával azután, hogy Karin elment, Ervin felnyitotta az írógép dobozának tetejét. Az asztal felülete akkoriban még sima volt, később az évek során egyre újabb és újabb repedések, karcolások ütköztek ki, bonyolult vízrajzi térkép alakult ki rajta, mélyen bevágódó patakokkal, ágakra szakadó, fáradt folyókkal, kisebb-nagyobb szigetekkel, és szálkaszerű vonások sokaságával, amilyenekkel a kartográfusok a mocsarakat jelölik. A nyugalom és a kellemetlen várakozás hónapjai voltak ezek. Ervin művészettörténészi diplomával a zsebében sehol nem kapott állást. A múzeumból, ahol a gyakornoki időt töltötte, elküldték. Az lehetett a baj, hogy rossz témát választott a szakdolgozatához. Ő így magyarázta. Kit érdekel egy osztrák műgyűjtő? A matuzsálemkorú írógép karjai hamarosan püfölni kezdték a fekete szalagot, pattogtak a megkopott billentytűk. A kattogás úgy hatott Ervinre, mint a harci ménre a trombitaszó. .
Ervin átolvasta az utolsó mondatokat, kijavította őket, és folytatta a fordítást. „A piac északi sarkán, ott, ahol a nem éppen jó hírű Moabit felől érkezők szokták elérni a félkörívben csinos házaktól körülölelt, a folyó felőli oldalán tágasan nyitott teret, egy hat láb magas, egyszálbél férfi lépett elő a sarokház fedezéke mögül. Derekát behúzva egyenesen tartotta magát, mint a gyertya. Kis háromszögletű, összelapult kalapja alól hátul varkocs kokárdája meredt elő, amely azután szétterülve szelíden rásimult a hátára. Régi, divatjamúlt szokás szerint szabott kabátja végig be volt gombolva, egyetlen ráncot sem vetett, úgy tapadt rá a testére, és csak amikor odalépett az első parasztasszony szekeréhez, aki illatos szilvaízt árult, akkor vált bizonyossá, amit a távoli szemlélő amúgy is sejthetett, hogy fekete harisnyát és fekete nadrágot visel, ám annál váratlanabbul hatott a cipőjén díszelgő hatalmas óncsat. A távoli szemlélő figyelmét azonban mégsem ez a hétköznapi, jóllehet kissé kalandos darabokból összeállított öltözet kényszerítette némi képzelődésre, sokkal inkább az a doboz, amelyet a férfi bal hóna alatt vitt nagy óvatosan.

Ablak - fotó Forgács András

Ablak – fotó Forgács András


A doboz a házalókéra hasonlított, ama vékonyfalú faládákra, melyekkel errefelé a rossz gyerekeket ijesztgették, ám a férfi doboza bádoggal volt bélelve. Ez csakhamar kiderült, amikor a doboz egyik fiókját odanyújtotta a parasztasszonynak, aki kerek fakanalával máris teletöltötte szilvaízzel, hogy azután barátságos biccentéssel visszaadja a fiókot. A férfi meghajlás kíséretében lépett el a parasztasszony szekerétől, majd egy heringeshordó felé vette az irányt, kihúzta a doboz következő fiókját, és belerakta azt a néhány sózott heringet, amelyet megvett. A harmadik fiókba petrezselyem és leveszöldség került. Ezután a férfi méltóságteljes léptekkel különböző irányokban átvágott a piacon, míg meg nem állt annál az asztalnál, melynél hosszas, mindazonáltal nyájas alkudozás után beszerezte, amire még szüksége volt, két kacsát és egy libát. A dobozt a lábához helyezte, majd kiválasztotta az asztalra kiterített jószágok közül a neki tetszőket, és egymás után elsüllyesztette őket kabátja zsebeiben. Kacérkodott még egy pulykával is, méregette és nem tudta megállni, hogy meg ne tapogassa az állat hátsó felét, hogy megtudja, milyen pecsenyére számíthat belőle. Orrcimpája eközben alig láthatóan remegni kezdett, mintha már a pecsenye illatát szagolná, de aztán nagy sóhajtások közepette mégis búcsút mondott remek formájú jószágnak.
Vajon ki lehetett ez a fekete kabátos férfi? Az idős író, aki minden délelőttjét azzal töltötte, hogy a félkörív egyik végén álló ház legfelső sarokablakából távcsővel figyelte a piac eseményeit, vélhette volna őt öreg rajzmesternek, aki középszerű iskolákban végezte a dolgát, és talán végzi még most is. Miért ne? Cinikus agglegény lehet, fösvény és bizalmatlan, mégsem egészen szerencsétlen, mert különböző vállalkozásokból időről-időre nagyobb összegekhez jut. Olyan fickó, akit mások száraznak és unalmasnak mondanak, ő azonban jól megvan ezzel az ítélettel, ha cserébe nyugodtan, minden baráti zaklatást kerülve áldozhat egyetlen istenének, a hasának.”
A fordítás lassan haladt. Ennek nem egyedül a derékfájás volt az oka, amit a nyújtózkodás és az egyéb tornagyakorlatok csak pillanatokra enyhítettek. Ervin gyakran elbámészkodott, maga elé képzelte az öregembert, aki jobb híján, mivel a természet megfosztotta a járás képességétől, naphosszat a piac sarkán álló ház legfelső emeletéről figyelte, ami odalent történik, és aki hiába pillanthatott bele annyiféle élet rejtekébe, ezen életek mindegyike az övéhez tartozott, a sivár órákhoz és napokhoz, az önmagával folytatott végeérhetetlen beszélgetésekhez.
Ha kinézett a konyhaablakon, a kép, amelyet Ervin látott, nem vetélkedhetett azzal a látvánnyal, amely az öreg író zsémbes, harapós kedélyét újra és újra felderített. A játszótérnek nevezett szűk térséget a ház oldala felől hiányos deszkázatú padok fogták körül. Maga a játszótér nem állt másból, mint egy hintából, melynek műanyagcsöveit valaha szokás szerint kékre festették, és egy homokozó gerendakoszorújából, ahonnan a szél most, a késő őszi napsütésben fel-felkapott valamennyi port, és tovahordta a lakótelep alacsonyabban fekvő részei felé. Ha megjön az esős idő, a hinta alatt húzódó rövid árkokat, melyeket a lendületet fékező lábak véstek a faforgácsba, megtölti majd a víz, és tompa, sötét fény vonja be a felületeket, amely télen majd elmúlik, a kopott, csomókban álló fűre ráfagy és elpiszkolódik a hó.
Éjszakai színház - fotó: Forgách András

Éjszakai színház – fotó: Forgách András


A látványok azonban nem fölcserélhetők. Ervin ehhez a látványhoz tartozott, a szűk, sanyarú térségnek éppen úgy az ő tekintetére volt szüksége, ahogyan annak a berlini piactérnek az írásba belefáradt öregemberére. A játszótér képe ugyanolyan mélyen belévésődött, mint ujjaiba az ábécé elrendezése az írógép billentyűzetén. Ezért hiába vágyott máshová, hiába tört rá néha viharos nyugtalanság, hiába érezte úgy, hogy a levegő, amely körülveszi, vastag, iszapszerű rétegként nehezedik a testére, végül mindig jóvá kellett hagynia, amit látott, hiszen abban, ami odakint volt, ugyanaz a sötét anyag nyilatkozott meg, mint benne, mint Karinban, mint a lakásukban.
De a ködként gomolygó sötétség, amely Karint és Ervint akár napokra is teljesen láthatatlanná tette egymás számára, ezen a reggelen mintha mégis fölhasadt volna. Mi más nyithatta volna fel a sötétséget, mint egy álom? Hajnalban Ervin egy roskatag, nedves házikóban látta magukat. Emlékei szerint ablak sem volt a házon. Ervin ébredés után is jól emlékezett a házat betöltő kesernyés szagra és arra, hogy nehezére esett lélegezni. Karin azt mondta, hogy a teáscsészéket nem lett volna szabad odakint hagyniuk. Csakhogy a teáscsészék ott álltak a lilás erezetű, legömbölyített sarkú asztalon, tea is volt bennük, igaz, már kihűlt. Most amikor visszagondolt, Ervin nem értette, mit jelent ez a mondat, amely álmában úgy hangzott, mint egy ítélet, amely kétségtelenül a jövőjükkel függött össze, és elsősorban neki kellett hibásnak éreznie magát miatta. Mindezen azonban nem volt idő eltöprengnie, mert a kert felől a nedves, laza kavicson vagy murván léptek közeledtek. Már a házhoz ért. Kulcs csúszott a zárba, elfordult, kinyílt az ajtó. Valaki belépett. Levette a kabátját, felakasztotta a fogasra. Ervin egyáltalán nem volt meglepve, hogy a sötétben az apját pillantotta meg. Az arca sáros volt, az inge és a nadrágja csatakos, hajába apró földdarabkák ragadtak. Bejött és leült Karin mellé, aki mintha arra számítana, hogy az apósa azonnal mesélni kezd, felhúzta a térdét és átkulcsolta a lábszárát. Ez a mozdulat Ervint azokra az időkre emlékeztette, amikor még nem voltak házasok. Karin térde most is éppolyan vékony volt, mint akkoriban. Grönewald úr azonban nem kezdett bele semmiféle történetbe, ehelyett odahajtotta a fejét Karin térdére.
Vajon mit jelentett ez az álom? Ervin szívesen megbeszélte volna Karinnal, de félt attól a mondattól, amely az apja érkezése előtt elhangzott, és elhatározta, hogy az álomról semmiképpen sem tesz említést. Egyébként sem volt szokásuk beszámolni egymásnak az álmaikról. Így aztán Karin mondatát csakhamar jelentés nélkül félretette, afölött viszont nehezen tért napirendre, hogy álmában nemcsak megértette, hanem egyenesen helyeselte, hogy az apja nem az ő közelébe, hanem Karin mellé ült le a sötét házban, és abban sem talált semmi kivetnivalót, hogy az apja odahajtja a fejét a felesége térdére.
A fordítás ezen a délelőttön alig haladt. Karin szokatlanul korán, fél kettő körül jött haza a bíróságról. Levette a kabátját, belépett a fürdőszobába, megnyitotta a csapot, és miközben a mosdó fölé hajolva megmosta a kezét és följebb a karját is egészen a könyökéig, ahogyan a bíróságról hazatérve szokta, Ervin az előszobából figyelte őt, és arra gondolt, hogy igen, ez a nő a felesége, ez a nő szokott hozzá beszélni, ez a nő és senki más, ő adja neki a testét, a kezét, a lábát, a mellét, a csípőjét, mindent külön-külön, ezt a nőt ismeri, szereti a gondolatait, ő próbálja formálni, neki engedi meg, ez a nő az, akit nap mint nap megfigyel, akinek végig fogja nézni az öregedését.
Megint el - fotó: Forgách András

Megint el – fotó: Forgách András


Karinnak ezen a délutánon jó kedve volt. Odakint sütött a nap, és október közepét elhagyva minden napsütéses délután ajándéknak számít. A fürdőszobából kilépve a tükör előtt megigazította a ruháját, és a tükörből Ervinre mosolyogva megkérdezte, nincs-e kedve elkísérni őt a fiatalúrnak, mert ő ebben a szép napsütésben mindenképpen kikocsizik a városba. Majd hozzátette, hogy a fiatalúr legyen szíves megtiszteltetésnek venni a meghívást és semmiképpen se utasítsa vissza, mert ha eszébe jutna megtenni, kénytelen lenne egyszer és mindenkorra más kísérő után nézni.
Karin és Ervin a városi uszoda felé indultak el. A házak közül kiérve arra még ősszel is kellemes sétákat lehetett tenni. Az esővíz keskeny, kanyargós csatornákat vájt az aszfaltba, a szél hirdetéseket zörgetett, fel-felkapott valami szemetet a kukák mellől. A ház sarkánál töredezett lépcsőfokok vezettek a buszmegállóhoz. Ha majd eljön a tél, rájuk fagy a hó, felszórják őket apró kavicsokkal, ami segít majd valamicskét, de úgy sem lesz egyszerű lejutni, a legnagyobb óvatosság mellett is történhetnek majd balesetek. Az út túloldalán a tér hirtelen kinyílt. A domb nyergén cserjékkel szegélyezett ösvény futott, és meredek kapaszkodó után eltűnt. A séta egy ideig még a házak sorfala mentén folytatódott, majd miután az út enyhén balra fordult, feltűnt az a kicsiny templom, amely még abból az időből maradt meg, amikor a domb alatt egy füstös kis település húzódott. A beszélgetés során Ervin éppen azt az elbeszélést hozta szóba, amelyet délelőtt fordított.
− Azon tűnődöm mostanában − mondta, − hány élete van egy embernek. Kérlek, ezt ne vonatkoztasd kettőnkre. Az az egyetlen élet, amelyet élünk, végső soron oly szűkös azokhoz a lehetőségekhez képest, amelyek ekkor vagy akkor megjelentek a szemünk előtt, akár csak átsuhanó árnyként is, és még szűkösebb azokhoz képest, amelyeket észre sem vettünk, amelyekhez nem is volt szemünk. Honnan lehetnénk biztosak abban, hogy mindezen lehetőségek közül végül is a legjobbat választottuk?
– Nem értelek, Ervin. Miért kellene ebben biztosnak lennünk? − kérdezte Karin. Ha ruhát vásárolok, akkor sem azt kérdezem, hogy van-e ennél szebb ruha a világon, mert ha van, akkor köszönöm szépen, nem kérem, hanem azt, hogy jól érzem-e benne magamat.
– És ha nem érzed jól?
– Akkor megpróbálok rajta változtatni. Komolyan megijesztesz a kérdéseddel.
− Mondom, hogy semmi köze hozzánk. Csak fordítok egy elbeszélést. Tulajdonképpen még története sincsen. Egy idős íróról szól, akit rosszsorsa mogorva beteggé változtatott. Egy alacsony mennyezetű, emeleti saroklakás foglyaként él és rabságát az írás sem enyhíti, mert amint írni próbál, az ujjai felmondják a szolgálatot, sőt maga a gondolat is nyomban elillan a fejéből. A saroklakás ablaka a város piacterére nyílik. Az író mindig más személyt választ ki magának a piac forgatagából, akiről nem tud semmit, de amennyit az ablakon át lát, elég ahhoz, hogy történetekkel ajándékozza meg őket, hogy ilyen vagy olyan életet képzeljen a húsok és a zöldségek közt válogató uraknak és asszonyságoknak. És mivel a képzelete kifogyhatatlan, nincs előtte két egyforma élet, és nincs ember, akiről ne jutna eszébe valami érdekes. Az egyedüli kivétel ő maga. Hogyisne, hiszen az idős író egy olyan színpad nézője, amelyre ő maga soha nem léphet, így tehát nem is történhet vele semmi. Erről szól az elbeszélés. De én úgy gondolom, nem a betegség a valódi oka annak, hogy neki magának nincs története.
– Hát mi? – kérdezte Karin.
A beszélgetés hátterét ebben a pillanatban már nem a kis templom és a körülötte csoportosuló néhány sír szolgáltatta, hanem az uszoda üvegborítású épülete, a kültéri medencék, a betonlapokkal kirakott ösvények mentén álló padok látványa, valamint a félig még lombos fáké, amelyek alatt a leveleket nemsokára esők fogják áztatni.
– Az – válaszolta Ervin –, hogy végső soron senki sem lehet más, csak néző, idegen életek nézője, és egyre megy, hogy ezek az életek lehetségesek vagy lehetetlenek. Hozzánk képest a másik mindig a színpadon áll, a néző viszont éppen attól az, ami, hogy nem léphet a színpadra. Ha pedig a saját életünkre gondolunk, akkor az már nem is a miénk, hanem egy másik emberé, aki a mi arcunkat viseli, de nem látja ezt az arcot, a színpadon áll, története van, cselekszik. Nem lehet neki segíteni sem. Minden, amit tesz, jóvátehetetlen. A néző messze van tőle, és ő sem tud mindenről. Ezért aztán képzelődik, de a képzelet titkos kalauza mindig a félelem.
– Nem hiszem, hogy ennek az írónak még félnie kellene valamitől. Mitől félne, ha egyszer úgy van, ahogy mondod, hogy már se írni, se mozogni nem tud? Ez az ember már végzett mindennel. Csak derűssé igyekszik tenni azt a kis időt, amennyit az életből még el kell fogyasztania.
Talált tárgy - fotó: Forgách András

Talált tárgy – fotó: Forgách András


Karin és Ervin az utolsó mondatok után egy darabig némán mentek egymás mellett, és Ervin arra gondolt, képtelen lenne Karinnak fájdalmat okozni.
– Egy dolog mégis van, amitől még félhet – folytatta. – Egyetlen egy. Az, hogy az ablak mögött ülve is ugyanaz történik vele, mint amikor írni akart. Hogy nem jut eszébe semmi. Hogy egy napon cserbenhagyja a képzelete is. A karzatról, saroklakása ablakából nézi a piactér színpadán forgolódó embereket, és rádöbben, hogy tulajdonképpen fogalma sincs, kik ezek. Csak azt tudja, hogy köze volt hozzájuk és nekik is hozzá, épp most derül ki, hogy sokkal több, mint bármikor hitte. A néző attól fél, hogy a színpad hirtelen elsötétül, üres lesz és tökéletesen néma. Akkor mi értelme lesz még ott ülnie az ablak mögött? Jobban teszi majd, ha kiveti magát rajta.
Miközben beszélgettek, elhaladtak a városi strand betonoszlopokkal meg-megszakított, hosszan elhúzódó kerítése mellett, és elérték egy park szélét, amelyet egyik oldalról patak, másik oldalról egy főút határolt. A patakot a park szélén zsilippel tóvá duzzasztották, a tóba halakat telepítettek, és mintha vonalzóval húzták volna meg, árnyékos sétautakat terveztek minden irányba, melyek kanyarogva behálózták az összességében nem túl nagy területet. Karin és Ervin a tó partján választottak maguknak padot. Félelmeikre, és hogy mik is lennének az élet átsuhanó, de ki nem próbált lehetőségei, nem tértek vissza. Négy óra felé, amikor felálltak, mert a nap már ereszkedni kezdett, és kellemetlenül lehűlt az idő, egy ostoba baleset majdnem elrontotta a jól sikerült délutánt. A park kijáratánál egy kiálló, rozsdás dróttüske felhasította Karin tenyerét. A hús a csuklója alatt két-három centivel nyílt szét. Nem érzett fájdalmat, föl se szisszent, csak amikor a következő pillanatban a sebből vastagon folyni kezdett a vér, végig a csuklóján, és a lába előtt a porban vöröses sárcseppek keletkeztek. Ervin csak ekkor eszmélt. Sietve zsebkendőt húzott elő a kabátjából, Karin elvette, összehajtotta és rászorította a sebre.
− Ne félj, nem komoly.
Az októberi napsütést hamarosan hideg esők váltották fel. Előbb szemerkélt, aztán rákezdett, apró cseppekben szakadt, majd megint csillapodott valamicskét. Az ablak alatt a játszótér kikopott gödrei megteltek vízzel, a járda szürkéje megsötétedett, az emberek sálat kötöttek és ernyők alá bújtak. A levegő ritka volt és hideg. A szél az évnek ebben a szakában mindig északról fújt.
A következő hónap elején Karin levelet kapott egy barátnőjétől. Valaha együtt jártak az egyetemre. Akkoriban sok idejüket osztották meg egymással, de azután távoli városokba költöztek. Tudtak ugyan egymásról, de fontos eseményekről is gyakran csak megkésve értesültek, néha csak közös ismerősök révén. A kapcsolat, noha mindketten szerették volna megőrizni, a legjobb úton haladt afelé, hogy tökéletesen elhaljon, és csak az egykori elevenség emléke maradjon meg belőle. Ez a mostani levél azonban a régi barátság hangján íródott. Karin elhatározta, hogy feltétlenül megmutatja a levelet Ervinnek, csak az alkalmas pillanatot szerette volna kivárni. Úgy látszott, hogy ez a pillanat el is érkezett, amikor hazatérve Ervint az előző napoknál sokkal jobb kedvben találta. E jókedv persze nem az ő érkezésének szólt, hanem a fordítás ajándéka volt, a járás képességétől megfosztott öregemberé, aki, hogy elszórakoztassa magát, képzeletének színpadán furcsábbnál furcsább történetekbe keverte a piactér kofáit, gazdasszonyait, bámészkodó urait.
Karin barátnője, Julia, csendes házasságban élt, amelyből nem hiányzott sem a tisztelet, sem a kitartó hűség, és megvolt benne az elfogadó, néma megértésnek az a fajtája is, amelyet nevezhetünk akár szeretetnek is, főként mivel nem nagyon tudjuk, hogy ez a szó mit jelent. Alexander, így hívták Julia férjét, aki tizenöt évvel volt idősebb nála, egy vidéki városban zökkenők nélkül, csendesen építgette orvosi karrierjét. Voltak ugyan irigyei, de befolyásos ellenségeket nem gyűjtött magának, így aztán, mindenki biztos volt abban, hogy hamarosan ő örökli a városi kórház sebészeti osztályának vezetését. Ebben nem csupán a kórház igazgatósága állt mellette, nem fukarkodott a támogató szavakkal az osztályt vezető professzor sem, annál is kevésbé, mivel ő maga már többet gondolt a hétvégi horgászatokra, mint a fekélyes gyomrokra és a kilyukadt tüdőkre, ezért szüksége volt a megbízható kollégára, akire a legnehezebb műtéteket is nyugodtan ráhagyhatta. Így aztán Juliának meg kellett szoknia mellette az egyedüllétet, és ezt panasz nélkül meg is tette. Alexander kényelmes életet biztosított számára, nyelveket tanulhatott, és amikor hozzáment, pontosan tudta, mi vár rá. Semmi más nem hiányzott az életéből, mint egy gyerek, egy kicsiny test, amelyet magához ölelhetne. Gyerekük azonban nem született. A magzatot a harmadik hónapban mindig kivetette magából Julia szervezete. Alexander türelmes volt, megpróbálta erősíteni a reményt benne, de egyre kevésbé volt képes hatni rá, és ő maga is kezdett belefáradni az erőfeszítésekbe. Mondatai mindinkább hasonlítottak azokhoz, melyekben vigasztalást váró pácienseit részesítette egy-egy krónikus, végső gyógyulást nem ígérő esetben. Ráadásul a nőgyógyásznál, akit Alexander csak futólag ismert, de nyugodt szívvel ajánlotta, mert jó híre volt a kórházban, Juliának a legnagyobb kellemetlenségeket kellett kiállnia. A levélben ezekről is részletesen beszámolt. A kínokat Julia sokáig hajlandó volt kellemetlenségnek felfogni, és még akkor is igyekezett elhitetni magával, hogy értelmük van, amikor teste és lelke is régen belefáradt e kilátástalan tortúrába. A fáradtságot először nem is magán vette észre, hanem Alexanderen, aki pedig egyetlen egyszer sem kísérte el őt a rendelésre.
Az krakkói konflisra várva - fotó: Forgách András

Az krakkói konflisra várva – fotó: Forgách András


Karint meglepte és felizgatta, hogy egykori barátnője ennyi év után ilyen nyílt bizalommal fordult hozzá. Most, hogy eldöntötte, mindenképpen szóba hozza a levelet Ervin előtt, egyszerre nem is találta ezt olyan sürgősnek. Legszívesebben nyomban papírt és tollat ragadott volna, hogy hasonlóképpen barátságos, részvevő, de kellően mértéktartó tónusban válaszoljon, kerülve minden lelkesültséget, mert hiszen napokkal a levél elküldése után Julia talán már szívesen visszakozott volna, nem egészen értve, mi ragadtatta ilyen nyíltságra Karinnal szemben. Igaz, hogy valaha jól megértették egymást, de már utána kell számolniuk, hány éve is annak. A levél az emlékeknek szólt, mégis boldoggá tette Karint a gondolat, hogy ami elmúlt, talán visszahozható. Válaszában, amellyel nem késlekedhetett, úgy tervezte, mindenképpen fel fogja ajánlani a látogatás lehetőségét, anélkül persze, hogy túlságosan tolakodó lenne.
Így aztán a levélről Karin csak két nappal később számolt be Ervinnek, mintha csak úgy mellesleg jutna eszébe, tettetett közömbösséggel, miközben a fürdőszobatükörben vizsgálgatta az arcát, a fény felé fordítva előbb az egyik, aztán a másik oldalt, mintha minden pórust külön-külön szemügyre akarna venni. Kiszólt Ervinnek, hogy képzelje el, levelet kapott egy régi barátnőjétől, Juliától, akit annak idején ő is ismert. Az orra oldalán talált egy apró pattanást, amelyet két körme közé szorítva kinyomott, és a helyét letörölte Ervin arcszeszével.
A nőgyógyászati vizsgálatról szóló beszámolót természetesen bizalmas női közlésnek tekintette, és kihagyta azt a részt is, amelyben Julia arról írt, hogy a második vagy a harmadik vetélés után miként kezdte óvni magát a gyásztól, ami képtelenség, hiszen nem lehet meggyászolni valakit, aki nem is élt. Ugyanakkor attól az érzéstől sem szabadulhatott, hogy ez a valaki benne halt meg, és bizonyos értelemben még mindig benne van. Karin közlése arra szorítkozott, hogy Julia és Alexander hosszas eljárás után, melynek képzelhető részletei szintén elég elkeserítőek voltak, örökbe fogadtak egy fiút, akire a G.-i gyermekotthonban találtak.
Mindezt már a szobában mondta el, és nyoma sem volt az arcán az előbbi tettetett figyelmetlenségnek. Amikor felnézett a levélből, látni szerette volna az asztal túloldalán Ervin arcát, de a gyenge délutáni fényből a felső lakás erkélye miatt alig valamennyi érkezett meg a szobába, a villanyt pedig elfelejtették felkapcsolni. Csend volt, a délutánnak az az órája, amelyben a méretek lassan növekedni kezdenek.
Miközben Ervin a felolvasást hallgatta, azon töprengett, elhiheti-e majd Karin, hogy nem emlékszik Juliára. És hirtelen ráeszmélt, hogy nem most álmodott először azzal a roskatag házzal, nem most látta először azokat a teáscsészéket a lilás erezetű, vastag faasztalon. Zöld növényi minták voltak rájuk festve, és a levelek közt apró, vörös virágok bújtak meg. Az egész mintában volt valami félelmetes. Ha elég sokáig nézte az ember, könnyen olyan benyomása támadhatott, mintha a növények indái közt egy ember bújna meg, egy férfi, aki a sűrű növényzet mögül héj nélküli szemekkel, álomtalanul figyel. Minden szem olyan, mint egy-egy folyó, mindegyik másképpen örvénylik, az egyik gyorsabban, a másik lassabban árad, más a hőmérsékletük, nem szabad beléjük nézni, könnyen odaveszhet az ember.
Akkor látta először ezeket a zöld növényi mintákat, amikor Karin negyed-, majd ötödéves volt az egyetemen, és ő, ha csak tehette, minden hétvégén odautazott hozzá G.-be. Az utazásokból főleg a kupék műbőrhuzatára és a mindent átitató, savanyú vonatszagra emlékezett. A testek, az anyagok párolgása, az alig elviselhető meleg, melyet az ülések alá szerelt fűtőtestek egyenletesen ontottak, és a zakatolás épp ilyen egyenletes ritmusa előbb-utóbb mindig elaltatta.
Eldöntötte, hogy nem fog emlékezni Juliára, Karin nem sejthet meg semmit, ma már úgy sincs jelentősége.
− Istenem, a te emlékezeted − mosolygott Karin. − Hiszen Julia az esküvőnkön is ott volt, táncoltál vele. Megígérte, ha rosszul bánsz velem, eljön és letekeri az orrodat.
Valóban, Julia ott volt az esküvőjükön. A múlt párolgásából mélyvörös, már-már bordóba hajló selyemruhában lépett elő, a derekán a ruha saját anyagából varrt övvel átkötve, és a v-alakú, hasközépig érő kivágásba sűrű, halványkék csipke volt bedolgozva, hogy az apró szemű, hajszálvékony aranylánccal együtt még hangsúlyosabbá tegye a nyak tökéletes vonalát, a mell formáját viszont csak sejteni engedje. Juliához nem illettek az olyan egyszerűnek látszó, valójában nagyon is rafinált kosztümök, amilyeneket Karin varratott magának, ráadásul potom pénzért. Az ő bonyolultan mértéktartó, testének igazi arányait mélyen ismerő, a váratlanságot és a megbízhatóságot örökké egyensúlyban tartó ízléséből Juliában semmi sem volt meg, annál több aránytalanság, áradás, aszimmetria.
− No hát − felelte Ervin megtapogatva az orrát −, ami azt illeti, ez még a helyén van. Tehát nem bánhatok veled olyan rosszul, vagy ez az állítólagos barátnő feledékeny.
Karin az asztalra tette a levelet. A papíron sebes futású, levegős sorok követték egymást, a betűk könnyedén és telten láncolódtak egymásba, mégis volt az írásban egyfajta gyerekesség, kelletlen puhaság, és Karinnak csak most tűnt fel, hogy Juliával nem öregedett együtt az írása.
− Nem értem, hogyan írhat ennyi év után ilyen bizalmasan, mintha nem történt volna közben semmi.
Karin előbbi mozdulatát Ervin is követte. Könyökével a fotel másik karfajára támaszkodott, ezzel egész teste kikerült a diphenbachia ernyője alól. Ő is vetett egy pillantást a papírra, majd hátradőlt.
− Nem kell ezen annyit gondolkodni. Sokszor mondtad, hogy ki kell nyitnunk a kapukat. Írj nekik, és bízd rájuk a döntést! Ha nem akarnak eljönni, majd találnak kifogást. Ha pedig mégis eljönnek, elválik, tetszünk-e nekik, mi pedig megtudjuk, valóban barátokra van-e szükségünk, vagy valami másra.
Ezen az estén, habár Karin azt állította, hogy fáradt, Ervin türelmesen kieszközölte, hogy egyetértésüket az ágyban pecsételjék meg. Karin többnyire húzódozva fogadott mindenféle paplan alatti ügyködést. Ráadásul a lába is hideg volt, mint az évnek ebben a szakában mindig, egyszerűen képtelen volt felmelegedni. És akkor jön Ervin, és lehúzza róla a takarót. Miért nem tud nyugodtan feküdni? Miért nem lehet azt csinálni, hogy előbb alszanak egyet, kipihenik magukat, aztán becsületszavára fel fogja ébreszteni és felröpíti a hetedik mennyországba? Csakhogy Ervin ezt már ismerte, ebből nem lesz semmi. Azon kívül neki nincs szüksége a hetedik mennyországra, de még a harmadikra se, ezzel a széles lábfejével, vastag combjával, derekával őt oda be se engednék, jó neki itt a földön is. Simogatta Karin combját, fenekét, hasát, csókokat helyezett el a nyakán, a vállán, és bár válasz nem érkezett, sem elutasítás, sem helyeslés, Ervin ez alkalommal legyőzte magában a kételyt, hogy állhatatossága mégsem nyeri el jutalmát, hiszen a tűz is lángra lobban előbb-utóbb, csak kitartóan kell fújni a parazsat. És nem csalódott. Karin nagyot ásított, nyújtózkodott is hozzá nagy élvezettel, amit Ervin kihasználhatott. A dereka alá nyúlt és megtartotta, majd miután Karin váratlan enyhülettel átölelte a nyakát, úrrá lett rajta a részletező hajlam, ajkai és nyelve a megismerés nagy szekvenciáit ismételve bejárták testének tájait.
Jadwiga királynő és az 1943 július 28. utca sarkán - fotó: Forgách András

Jadwiga királynő és az 1943 július 28. utca sarkán – fotó: Forgách András


Karin tenyerén még ott volt a nemrég szerzett seb. Érintése felidézte az uszoda és a park képét, a parkbeli beszélgetést. Az ő ösztöneinek órája lassabban járt. Ervinnek nem volt könnyű őt elvezetnie arra a határra, ahol mélyebb érzékeik végre megnyílhattak egymás előtt. Bár egyetlen pillanatra sem hagyta el a figyelem kényszere, arra azonban, amire igazán vágyott, hogy figyelmét áthelyezze Karin testébe, nem volt képes. Amit megtehetett, nem volt több, mint hogy lélegzetének ritmusát az ő mellének emelkedéséhez-süllyedéséhez igazítsa, és hogy valamelyest eltompítsa érzékelését, letagadva, hogy amit érez, vele történik. De a távolságot, ahonnan testük közös ideje szerint egyszerre érkezhettek volna meg oda, ahol a nehéz szakadni kezd a könnyűben, mint egy vízesés, egyedül már nem nyerhette vissza. Túlságosan előre sietett, és bármennyire is azt hitte, hogy figyel Karinra, valójában nem figyelt rá, csak előre, maga elé. A szégyen és a magány vaksága ez.
El kellene érnünk, hogy a testünk élő tájjá változzék, amelyben nincs más, csak súly és könnyűség, olyan formává, amelyben mi magunk sem tudjuk, mi mit zár magába. El kell halkítanunk a mozdulatok alatt ezt a nyomorúságos metronómketyegést. Te nehéz vagy, én könnyű. Te gyors vagy, én lassú. De ne félj! A könnyűnek szüksége van a nehézre. Tudod-e, hogy a combod éppen akkora, mint egy csecsemő. Néha olyan, mintha minden tagodat egyenként én szültem volna, azért kell most őket külön-külön magamba zárnom. A melledet, a karodat, a vádlidat, a csípődet. Sőt, még ezeket a denevérfüleket is. A gyorsaságodat pedig egyszerűen engedd át nekem! És ha megcsókolsz, légy szíves, ne hunyd be a szemed. Szeretném, ha látnál, és a szemeddel is meg akarnál találni. Így. És most képzeld, hogy víz vagy, hullámzó víz, mély és nehéz, én pedig a vízen egy könnyű bárka, emelsz és elengedsz, viszel, amerre én akarom.
És a víz valóban hullámozni kezdett. Karin Ervin mellére csúsztatta fenekét, derekát a combja közé szorította, és nyelvével lassan, majdnem mintha álomban tenné, elindult a merev hímvessző felé, föl a vastag éren a makk aljáig, közben markának melegébe emelte a vesző tövéhez húzódó, feszes heréket. A bárka finoman lebegett. Karin klitorisza már elég nedves volt ahhoz, hogy ráhelyezze Ervin hímvesszejére és széttárt térdekkel csúszkálni kezdjen rajta, egyre hevesebben úgy, hogy a makk gallérja kitöltse a csikló alatti kicsiny gödröcskét. Jobb tenyerét a melle alá szorította és fejét elnyílt szájjal hátraszegve csúszásról-csúszásra mélyebbről lélegezett, a hasából, az ágyékából. Karin ismerte a csalás játékait. A víz egyszer gyors, mint a szélroham, máskor nyugodt, mint az erdő, egyszer előretör és pusztít, máskor mozdulatlan, mint egy hegy, és örökké kiismerhetetlen, akár a sötétség. Ervin nyitott szemmel beharapta a szája szélét, és igyekezett felvenni a csúszások ritmusát. Nem én, nem én. Amikor sikerült neki, Karin csípője, háta, válla valóban mintha táncolt volna a hullámokon, és bár e hullámokat, melyek nem voltak éppen békések, bármikor megtörhette egy görcsös mozdulat, e pillanat még nem szakította ketté, ami nem lehetett annyira egy, mint egy kentaur teste, és Ervin elcsodálkozott, hogyan adhatja át magát Karin az ő ütemérzékének és reflexeinek, hogyan bízhat benne ennyire. De aztán nyomban rájött, hogy Karin nem benne bízik, hiszen mi lenne ő itt, hanem abban a közös zenében, amely ott várja őket mélyen, a mozgás mozdíthatatlan talapzatán, és abban a pillanatban, amikor erre rájött, Karin torokmélyi zihálásán át valóban meghallotta a zenét, és oly görcsösen akarta megtartani, saját testébe fogadni, hogy nyomban el is veszítette. Nem én, nem én. De ez akkor már nem számított. Ő a hiányzó ütemérzékével, a suta reflexeivel itt már nem önmaga volt, hanem egy hangszer alkatrésze, amely rosszul hangoltan is képes volt telten megszólalni Karin klitoriszán. A szeméremajkak megduzzadtak, és elnyelték a gyöngyházfényű makkot, és a makk csúszott fölfelé a hüvelyben, fel majdnem a méh szájáig. Villámok futottak a gerincvelőn és az agyi idegekben, Karin hasa összerándult, le-föl, le-föl, és akkor hirtelen mintha elszakadt volna egy húr, bekövetkezett a katasztrófa.
Kitartott mozdulatlanság.
− Neeeeem.
Merülés a magány és a szégyen szakadékába.
− Ügyetlen vagy. Megint elsietted.
Julia és Alexander pedig nem utazott el hozzájuk látogatóba, de a két egykori barátnő kapcsolatban maradt, sűrűn váltottak levelet.
A szerző Svéd c. regény, második kiadása most jelent meg a Kalligram kiadónál.