Home / Megnéztük / A Demenciáról és a demenciáról
A Demenciáról és a demenciáról

A Demenciáról és a demenciáról

A Proton Színház a Trafó után ezúttal – Eszenyi Enikő meghívására – a Vígszínházban játszotta Demencia című előadását. A darab keletkezésének közéleti vonatkozása az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) 2007-es bezárása, Mundruczó Kornél rendezése viszont ennek ellenére nem válik rosszízű közéleti megmondássá, hanem végig színielőadásként működik.

Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet – leánykori nevén a Magyar Királyi Tébolydát – 2007 karácsonyán zárták be, a Demencia díszlete pedig asszociatív, és a teljes előadást szolgáló módon használja ki ezt a valós, az ünnep és a bezárás ténye közötti kontrasztot (díszlet, jelmez: Ágh Márton) : az intézet omladozó falai között – amelyek állapotát leginkább a hiányos csempe szemlélteti – négy teljesen átlagos kórházi ágy, egy tartóoszlop mögötti telefon, egy asztal, egy pad, egy italautomata, és egy hűtőszekrény található. A tarthatatlan állapotot finoman az a tény is jelzi, hogy mindez egy terembe van zsúfolva, egyedül a vizesblokk kapott külön helyiséget, az is egy emelettel feljebb. A lepusztult környezetet leginkább a növények ellensúlyozzák: a hűtő tetején a diszkréten feldíszített karácsonyfán kívül az italautomatán egy pár cserép, illetve a színpad elején végig elhelyezkedő gaz-sor. Ez utóbbi a darab során mindvégig szimbolikus jelentőségű: egyszerre választja el a szereplőket a közönségtől, a játékot a valóságtól, az emlékezést a demenciától. Dr Szatmáry (Rába Roland) e sorral azonos síkban állva üdvözli a közönséget egy nyílt nap keretében, hogy bevezessen a demencia birodalmába, ahol zeneterápiát alkalmaz betegein, és miközben ezt elmondja, fokozatosan vissza is kerül a játéktérbe.

Demencia 03

fotó: Domán Melinda

A gyógyító éneklés kellős közepébe ugyancsak kívülről – a közönség felől – érkezik Bartonek (Szemenyei János), akiről hamarosan kiderül, hogy megvette az épületet, és felszólítja Szatmáryt, hogy költözzenek ki. (E konfliktus előrejelzésére különösen szellemes megoldás, hogy már a dalbéli megjelenés pillanatában is élesen elüt Szemenyei áriázása a többi szereplő “terápiásan bizonytalan” énekhangjától.) Az erre adott nemleges választ később módosítani látszik az a párbeszéd, amely az gaz-sor, továbbá behúzott függöny előtt játszódik le Szatmáry és Bartonek között: ekkor egyeznek meg abban, hogy Szatmáry munkát kap külföldön, amennyiben a demens betegek önként hagyják el az épületet, és aláírásukkal igazolják, hogy egészségesek. Az aláírás menetét már egy kamerán keresztül látjuk, amely egyrészt eszközként meglehetősen dokumentarista hatást kelt, másfelől viszont tartalmilag teljesen abszurd, ahogyan Szatmáryék egy állítólagos teszt nevében tesznek fel olyan kérdéseket a demens betegeknek, mint például “Melyik színházban vagyunk most? Vígszínház, Új Színház, TÁP Színház, vagy Bábszínház?”, az erre adott válasszal kívánva igazolni (kinek is?), hogy a beteg valójában egészséges.

A kamera nézőpontjának és az aláírási folyamatoknak Dóra nővér (Tóth Orsi) megjelenése vet véget, akit egy korábbi jelenetben Szatmáry már elbocsátott. Számomra ezen a ponton válik világossá a térelrendezés lényege: a gazon túl minden a demencia birodalma. Itt nem csak a betegek felejtenek és válnak beszámíthatatlanná, de a dolgozók és a látogatók is. A kirúgott és visszatérő Dóra nővér éppen úgy, mint Bartonek, aki minden olyan helyzetben, amikor nővel marad, rögtön pornófilmet akar forgatni. A tragédia talán leginkább kettejük viszonyában csúcsosodik ki: az épület bezárása utáni látogatásukkor (amelyet az épületbe való belépésük után ismét egy kamera szemszögéből láthatunk) Dóra, aki már régóta ápoló itt, és erős kötődése van mind a helyhez, mind a betegekhez, lelövi Bartoneket, aki akkor járt itt először, amikor a hely a tulajdonába került. Dr Szatmáry és a betegei egészen eddig a pontig zavartalanul bolyongtak a már bezárt épületben, még ha korábban volt is szándékuk elmenni.

fotó: Ágh Márton

fotó: Ágh Márton

Az előadás kulcsmonológjában az egyik beteg, Sápi Mercédesz (Monori Lili) azt mondja: “Demens kultúrát szeretnénk! […] Demens miniszterelnököt!”. Talán ebből a monológból – amely alatt Monori végig egy síkban áll a gaz-sorral – cseng ki a Demencia legerősebb társadalomkritikai éle: Magyarország egy kicsit hasonlóan demens hely, mint az itt ábrázolt intézet. Azonban ez a párhuzam nincs a képünkbe tolva, és ha zavarba is hozza a nézőt, akkor sem a harsányságával teszi ezt, hanem éppen az ellenkezőjével: azzal, hogy egy olyan karakter mutat rá, akit az első pillanattól kezdve demensként kezeltünk. Arról nem is beszélve, hogy az előadás legvégén, miután minden szereplő elkövette a maga öngyilkosságát, még utoljára énekelnek egyet közösen, ettől a gesztustól pedig minden, ami addig elhangzott, egy pillanat alatt kerül idézőjelbe, az előadás határain belülre. Mert a Demencia mind térben, mind időben megteremti a saját határait, és egyetlen kívételtől – Szatmáry és Bartonek beszélgetésétől, amelynek a darabon belüli célja végül meg sem valósul, hiszen Szatmáry és a betegek is maradnak az épület falai között – eltekintve végig ezeken a határokon belül marad. Monori Lili monológja ugyanúgy magabiztosan áll a határponton, mint Mundruczó üdvözlő gesztusa, vagy a darab lezárása. A színházi műfaj alapvetően közlő szándékánál többet nem akar jelezni.

A Proton Színház előadása tehát nem harsog. Csak könyörtelenül illusztrálja, amit a címében ígér, és elmesél valamit, ami sokak tragédiája lehet, így, feltételesen. Ezzel talán a legtöbbet nyújtja, amit egy színház nyújthat a társadalom felé.

A szerző: Stermeczky Zsolt Gábor

Stermeczky Zsolt Gábor vagyok, többnyire a Gábor nélkül. 1992. május 2-án születtem Budapesten, jelenleg is itt élek. Voltam már diák Újpesten és Piliscsabán, kritikus a régi Quart-nál, a jelenleg hibernált Trubadúr magazin online-nál, önkéntes a Trafóban és a Tünet együttesnél. Vagyok a Gömbhalmaz nevű fiatal költői csoport tagja, diák Budapesten, lelkes ifjúsági tag a Katona József Színházban, és kritikus a félonline-on, továbbá a Pótszékfoglalón.

Comments are closed.

Scroll To Top