Home / Megnéztük / Szerelmünk elzárt tengere
Szerelmünk elzárt tengere

Szerelmünk elzárt tengere

 

Lélek-krimi, az egyre mélyülő és mélyülő belső világoknak az egymásból és egymásba nyíló szövevény “krimije”. Ám egyben a léleknek a nemek nélkül létező, élni s szeretni vágyó, – bár csak a rejtélyes viszonyok erejéig – és megsemmisülni is kész krimije is ez egyben. (9 pont)

A magányhoz nem feltétlenül szükségeltetik egy kies norvég szigeten élni. Még az sem feltétlenül fontos, hogy puskával a kezünkben vadásszuk le az esetlegesen bennünket meglátogatni vágyókat. Azért, hogy saját létezésünknek ezt a már-már szirupos, fájóan ismerős alap képletét ne kezeljük rutinszerű természetességgel – abban készséggel segít Éric-Emmanuel Schmitt: Rejtélyes viszonyokja. Kolos István rendező a norvég szerző kétszemélyes drámájával felkorbácsoltatott érzelmeket szabadít egymásra és ránk, majd pedig az effajta lélek-háborgásokat nem várt fordulatokkal tovább gyűrűzteti a Rózsavölgyi Szalon sziget-bezártságában. Ebből ered az, hogy: a mély, igézően szép érzékenység keveredik az érzelmi hullámvasút kevéssé jótékony hatáselemeivel. Azonban ebből még valami unikális is létre jöhet.

Létre jöhet, mert minden adott hozzá. Persze akár az is megeshet, hogy a vékony jégen elcsúszva, – még a szikár norvég drámai alapszöveg ellenére is – az érzelmi hullámzás biztosra vett, előre kiszámított hatás-tengerében találjuk magunkat. Érthető ez az “ide is, oda is kedvezni szeretnénk” alapállás, azonban legalább annyira veszélyes is. Mert itt egy norvég érzésvilág találtatik fel nekünk a Szervita téren, ami valljuk meg, azért egy csöppet sem ismeretlen nekünk, Közép-Kelet Európa közepén sem.

fotó: Éder Vera

fotó: Éder Vera

Bár az ablakra kívülről odafeszített molinó – borús felhők alatt, derengő napfényben fodrozódó tenger képe – egyszerre meglep és elandalít (díszlet: Enyvvári Péter). Mégis sejtetni engedi, hogy az előttünk álló egy felvonás idejére majd hová is képzeljük el magunkat. Ám ez a látkép itt, a Nobel-díjas norvég író, Abel Znorko (Hirtling István) nappali ablakából nem önmagában lesz megkapó, sokkal inkább a hangosan, a music centerből harsogó klasszikus zenétől. Alaphangot ad, tonalítást: szikár vidékeken járunk most. Szikárakon lelkileg és testileg egyaránt. Kintről lövés dördül, mert a Nobel-díjas író puskával kergeti az épp aktuálisan, hozzá látogató újságírót, Eric Larsent (Lábodi Ádám). Errefelé így szokás, vagy legalábbis Abel Znorkonál így dívik ez. Mi jöhet még ez után az entrée után?

Vér nélkül megússzuk, mert az író kénytelen-kelletlen betessékeli az újságírót (akiről elég hamar kiderül hogy a legkevésbé sem az, persze) és beszélgetni kezdenek. A teljesen visszavonultan élő művész frissen megjelent regényének, a “Be nem vallott szerelem”-nek az okán– melyet egy ismeretlen, rejtélyes H.M.-nek ajánlással adtak közre – kezdenek el beszélgetni. Persze sok mindenhez hasonlít ez a beszélgetés csak közös gondolat cseréhez nem. Sokkal inkább faggatózás ez, egymást váltogató monologizálás, amolyan két önmagának is elegendő sebzett léleknek az elkeseredett vergődése. Mindebből következően – ahelyett hogy a homály oszlana és a “beszélgetés” előrehaladtával az információk, tények a maguk helyére kerülve összeállnának – csak egyre megfoghatatlanabb és kibetűzhetetlenebb lesz ez a norvég történet, mint egy jó, valamire való krimi. Természetesen azért a szerelem-magány téma, a magunknak valóság teljes filozófiai vértezete, Paltóntól elindulva bele van csempészve -olykor meg lólábszerűen kilógatva – a szövegbe. Néha érezni is ezt az összefésületlen diszharmóniát. Azaz a filozófiai eszme-futamok szükségszerűen szabad, parttalan és élvezetes volta betüremkedik a szikár, távolságtartóan hűvös dialógusokba úgy, mint valami toldalék. Érezni, hogy itt most inkább, egy-egy rövid dialógus futamban a kevesebb lenne a több (dramaturg: Ruttkay Zsófia). Az író és az (ál)újságíró szellemi csörtéje ez, ahol mindketten egyszerre győztesek és legyőzöttek is.

fotó: Éder Vera

fotó: Éder Vera

Lábodi Ádám Eric Larsen-je rácsodálkozó, makacs naívitással, eltántoríthatatlanul kitart. Meg akar tudni valamit. Valamit, ami több mint az egyre növekvő tények halmaza, valamit, ami a szavak, a gesztusok mögé rejtetten a hallgatás szüneteiben, a gyámoltalan félrenézésekben nőhet igazán kitapinthatóvá. A “nem tágítok, mert nem tágíthatok” igyekezete nem annyira a dráma cselekmény szálának a világosabbá tételét szolgálja, hanem egy megtört, gyermekien érteni és megérteni vágyó léleknek az esedezni is kész odafodulását.

Ez a rejtélyes H.M. Abel Znorkonak a szerelmes, tíz esztendőn át a levélváltásokban fáradhatatlan társa nem más, mint Eric Larsen hét esztendeje elhunyt felesége. Aki helyett és nevében az özvegy Eric Larsen hét éven át levelezett az író Abel Znokoval, s akibe így, ezáltal, szép lassú bizonyossággal, bele is szeret. Levélváltása ez az ideáknak, az elképzelt, statikussá merevített, megélni soha sem mert álomvilágoknak. Lélek-krimi, az egyre mélyülő és mélyülő belső világoknak az egymásból és egymásba nyíló szövevény “krimije”.Ám egyben a léleknek a nemek nélkül létező, élni s szeretni vágyó, – bár csak  rejtélyes viszonyok erejéig – és megsemmisülni is kész krimije is ez.

fotó: Éder Vera

fotó: Éder Vera

Az Éric-Emmanuel Schmitt drámának éppen eme lélek-szövevény jellege az, ami embert, lelket, színészi karakterformálást próbára tevő. Mert az előbbiekből adódik, hogy igen-igen nehéz “belakni” – az említettek okán – a karaktereket, ami talán ezért is csak hosszú tíz percek, fél órák után sikerül Hirtling Istvánnak és Lábodi Ádámnak, akkor viszont már-már autentikus természetességgel.

Hirtling István Abel Znorkoja ridegen flegma és hiúan fürkész, kíváncsi. Amolyan “ha már vetted a bátorságot, hogy a közelembe merészkedj, akkor hát add meg, add át magad nekem egészen” típus. Mohó, szeretet-habzsoló, vén gyerek, aki sosem akarná vállalni énjének ezt a létezését, holott minden sóhajában, elharapott és félbehagyott szavában, mondatában ott lüktet.

Az előadás sajátos dramaturgiai íve – mely szerint a két férfi eljut odáig, hogy ugyanazt a nőt szerették (ama bizonyos H.M.et ) távszeretőként illetve halálos ágyáig,hű férjként – több, toronymagas fordulópontot rejt magában, azaz több helyen lehetne befejezni az előadást. Lehetne, de nem ér véget mindaddig, amíg Abel Znorko le nem lövi a feladatát csak részben teljesítő Eric Larsent, aki magával szerette volna vinni a Nobel-díjas Znorkot – a közösen rajongásig szeretett – H.M. sírjához.

Fotó: Éder Vera

Fotó: Éder Vera

A Kolos István rendezte előadás unikálisan hiánypótló, mert ritka az ilyen szövevényesen zárt, norvég dráma a magyar deszkákon.Ez a rendezés a fogyasztható, az érzelmi húrokon játszó és az emészthetőségében az emóciók által vezérelt előadásokat egymástól elválasztó, hajszálvékony mezsgyén igyekszik egyensúlyozni. Sikerül ez neki? Sikerül, ám csak nagyon nehezen. Bár el kell ismernünk: a norvég drámák kelet-közép európai bevett interpretálási gyakorlatáról nem lehet eleve idehaza beszélni. Mert nincs is ilyen.Mindennek dacára ez a rendezői olvasat igyekszik megteremteni a a hihetetlenül mélyen és mélyre elzárt, a szeretet elemi erejére indokoltan igényt tartó léleknek egyesülés iránti mohó, sürgető vágyát. Egyszersmind pedig a távolságtartásnak az egymást is felőrlő, elemi jelenlétét. Ez a rendezés páratlannak is mondható érdeme és kincse. Mert a felszín alól, a magát előcsalogathatatlannak kiadó, ám mindig is ösztönös megértésre, elfogadásra vágyó léleknek ezt a fajta “követelését” láttatni pedig: hiánypótló szükségszerűség.

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top