Home / Megnéztük / A nem forintosítható Schilling, avagy lázadunk a kanapén
A nem forintosítható Schilling, avagy lázadunk a kanapén

A nem forintosítható Schilling, avagy lázadunk a kanapén

Ömlik a fekália, a tehetetlenségünk ürüléke. Csöpög a víz a nyakunkba. Nem állunk fel, nem tömjük be a lyukat. Odébb toljuk azt az átkozott kanapét – amin élünk, eszünk, kefélünk és alszunk – aztán visszaülünk rá.

Sokan vannak. A csillárról is lógnak az emberek mondhatnám, de nincsenek csillárok. Sok a középkorú értelmiségi a helységben, a hajléktalanok pedig betakaróznak az aluljáróban, hogy ne dideregjenek ezen a hűvös decemberi estén. A Schilling Árpád rendezte: A harag napja című, Krétakör darab in medias res tüntetéssel kezdődik. Semmi mellébeszélés. Hangosbemondó, röplapok. Hergelik a közönséget. Engem is. Sárosdi Lilla Sándor Máriája engem is megfog. Elszoktunk már az ilyesmitől. Megszoktuk a nyugalmat. Az üres színpadon egy kanapé található középen és a háttérben két gördíthető fogas, amely egyben a színészek öltözője is (látvány : Keszei Borbála). Kényelmesen belesüppedtünk a foteljeinkbe és onnan huszárkodunk. Pedig itt is lenne miért lázadozni. Lenne hely az üres térben aktívan demonstrálni. Elragadna a lendület és drukkolnék a nőért, de sajnos ismerem a történetet. A forradalmat talán inkább csinálni kellene.

Azonnal az arcomba nyomják a mindennapjaimat, a képmutató politikust (Rába Roland), aki a demokrácia győzelmének nevezve: kitüntetést ad a két ápolónőnek. A két nő elhalkul, mint mindannyian 2015 Magyarországán. Rába Roland hitelesen alakítja a kitüntetést átnyújtó minisztert. Hunyorgok, azt hiszem egy valódi politikust hívtak meg a darabba a jelenet erejéig. Rába Roland gátlástalanul életszerű. A közönség egy emberként magára ismerve felkacag, pedig nincs miért. Mert az életünk része a már jól ismert mályva mosoly, a minden hájjal megkent szádbaröhögő hazug ferde vonal. Az, mely az absztrakton is túlmutat már, és napról-napra cinikusan kacag a plakátokról meg a televízióból palástolva a mocskos ügyleteket.

fotó: Stavros Petropoulos

fotó: Stavros Petropoulos

Az előadásban számtalan ehhez hasonló utalás található. Például a főszereplő lányának (Kovács Kata Milla) az 57 éves politikus szeretőjére való utalás, akivel Firenzébe mentek operába, vagy a kétmillió forint odaadása annak a havernak, aki az államnak dolgozik és végül meglép a pénzzel, avagy a tranzakciós utalás lenyúlása a műtétre szánt pénzből Münchenben. Elegendőek ezek az utalgatások, hogy megcibálják a bennünk igazságot kereső oroszlánnak a bajszát? Kétlem. Hisz ezt látjuk, halljuk, érezzük, mitől lesz ez revelatív? Mert eleve körbevesz minket a nihil. Hozzászoktunk. A csalódott, takarítónak avanzsált exnővér már húzóra issza a bort, eszkalálódik a helyzet. Kicsúszik a talaj a lába alól. A miénk alól mikor fog kicsúszni? A nagymama (Meszléry Judit) is megvakul, utalván az idősebb korosztályra – meg persze ránk is – akik bele vakultak a problémákba. A fiatal generáció is megjelenik, a vágyakozás generációja, amely naívan hisz abban, hogy minden más lesz, ha az ember láthatja a tengert. (Kovács Kata Milla folyton az anyját pumpolja, mert az osztályával szeretne utazni.) El akar menni. Mindegy, csak el innen. Lineáris kompozíciót látunk erős szimbolikával, bátor színészekkel, lelkesen alakított élvezhető, korántsem unalmas pörgős jelenetekkel operálva, fontos társadalmi kérdéseket pedzegetve.

Viszont a hagyományos – nézőtér-színpad statikus elrendezettsége nem enged közel, hanem ugyan úgy távolmaradásra késztet. A részvételi színház megkövetelné a nagyobb interakciót színész és néző között. Talán emiatt nem hat ránk kellő erővel a rendező jól kigondolt kompozíciója. Persze az is kérdés, hogy a rendező tényleg a nézői aktivitást szeretné-e kiváltani, vagy csak beszél ennek a hatásának a kiváltásával a fontosságáról.

fotó: Stavros Petropoulos

fotó: Stavros Petropoulos

Mi a célja Schilling Árpádnak ezzel a rendezéssel? Megelégszik-e azzal, hogy rávilágít a problémákra vagy megoldást is képes nyújtani? A sebről lehull a tapasz, meglátom, hogy milyen mély és komoly a sérülés – de azon nyomban vissza is kerül rá, nehogy elfertőződjön. A cél nyilvánvalóan az, hogy a harag és a frusztráció ránk ragadjon, és hogy rádöbbenjünk végre, hogy mi folyik itt ebben az országban, ami ellen tennünk kellene. Csak az a baj, hogy túl sok itt a “kellene” és a “lehetne”. Amikor a főhősnő végül teljesen bekattan hirtelen felkapcsolják a nézőközönségre irányuló reflektorokat és rá szegezik a kérdést : “Ki legyen a következő? Kit csináljunk ki?” Á, ezeknek mindegy. Ezek nem lázadnak. Beletörődtek – válaszol lemondóan legyintve a kérdező – a nevünkben is. Leoltják a villanyt és megnyugodtan konstatálom, hogy engem nem rángattak ki a színpadra és nem cibálták meg a hajamat, mint a főszereplőnek. Ennyi.

Többet is ki lehetett volna hozni az előadásból. Hatásosabb lett volna, ha valamilyen kivezető útmutatást kapok ebből az állapotból, a megfélemlítés és a bűntudat keltés helyett. Sárosdi Lilla főhősnője a megaláztatásokat és a folyamatos kudarcélményeket, az elszegényedést és a társadalom peremére való csúszást már nem bírja tovább és felmetszi a torkát. A társadalom is ugyanúgy a kardjába fog dőlni, ha nem kezd el felébredni. Ömlik a fekália, a tehetetlenségünk ürüléke. Csöpög a víz a nyakunkba. Nem állunk fel, nem tömjük be a lyukat. Odébb toljuk azt az átkozott kanapét – amin élünk, eszünk, kefélünk és alszunk – aztán visszaülünk rá.

fotó: Stavros Petropoulos

fotó: Stavros Petropoulos

Schilling Árpád szerint: amikor ellenszegülünk nem állnak mellénk, amikor magunkra hagynak és ellehetetlenítik az életünket. És mi itt ülünk hallgatag. Áldozatnak érezzük magunkat. Önmagunk áldozatainak. Pedig csak szimplán gyávák vagyunk. Most sem kapunk útmutatást arra, hogy hol a kiút a nihilből. Talán az a célja a rendezőnek, hogy tudatosabb, társadalmi ügyekre érzékenyebb generációt neveljen? Nem. Ha őket magukat nem is, de a hozzáállásukat igen csak meg kellene változtatni.

Habár a társulat Magyarországra akarja elhozni a harag napját, az előadást mégiscsak Athénban, Görögországban, a demokrácia bölcsőjében mutatták be először. Az egyik jelenetben van egy utalás Görögországra, ahol elhangzik, hogy annak az országnak annyi. Az ottani előadás után a nézők kétharmada heves vitába kezdett a darab utáni közönségtalálkozón, itthon az előadás vastapsot kapott a Trafóban. Minden bizonnyal a görögök már átestek a holtponton, és mi még nem érkeztünk oda.

(2015. december 1.)

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top