A Természetes Vészek Kollektíva úgy írta össze a thébai mondakör három drámáját (Oidipusz király, Oidipusz Kolónoszban, Antigoné) az Oidipusz-karantén… az örök jelenre csábítás című előadásában, hogy közben igyekezett nem állást foglalni az így létrejött saját történetében feltett nagy kérdéseket illetően. Inkább ezeket a kérdéseket illusztrálta, furcsa, rendkívül sűrűnek ható tér elrendezésével, amely csak egy ideig köti le a nézőt.
A Trafó nézőterére leülve egy, a teljes színpadot eltakaró vászonnal találjuk szembe magunkat. E vászonnak rövid időn belül két funkciója is lesz majd: az egyik az áttetszőség, a másik pedig az, hogy előadás során végig betűket, karaktereket vetítenek rá. E betűk látszólag véletlenszerűen kavarognak a vásznon, időnként feliratokká állva össze – Oidipusz történetét egyes szám első személyben fel-felvillantva. Ez a konstelláció már önmagában hosszas rácsodálkozásra méltó, pedig az előadás történetileg is összerakható része végig a vászon mögött játszódik le – mintha párhuzamos dimenziók léteznének egymás mögött.
A leginkább kórteremhez hasonlító hátsó térbe maszkok lógnak be, ebben a térben helyezkedik el Antigoné (Spiegl Anna), valamint két fiútestvére, akik végig következetesen nincsenek nevükön nevezve (Ács Norbert, Hannus Zoltán). Jellemükben alapvetően minden a klasszikus értelmezés szerint alakul: Antigoné az önfeláldozó-gondoskodó karakter jellegzetességeit mutatja, míg a fiúk a civakodó, egymással versengő figurákat hozzák, időnként mordid humorú megoldásokkal. Ezek legerősebbje: mikor az egyik maszkból kiöntött zselével elkezdenek kajacsatázni. Máskor didaktikusan nagy gesztusokkal játszanak – például a szfinxről beszélgetve – ezzel a fajta demonstratív színpadi megjelenítés révén. Mindeközben a tér hátsó részében két kivetítőn keresztül végig láthatjuk a már megvakult, haldokló Oidipuszt (Melis László), akinek időnként hatalmas, fekete pacák jelennek meg a szeme helyén. Oidipusz személye tehát közrefogja azt a teret, amelyet gyermekei átbeszélnek, ám ezzel az információval az alkotók – a szereplők szemszögéből tekintve -mintha elfelejtettek volna mit kezdeni. Leszámítva talán az előadás címét, amely ebben az értelmezésben egy Oidipusz által létrehozott és közrefogott karantént jelent.
Azonban az előadás létrehozói kifejezetten törekedtek arra, hogy ezt a térbeli elhatároltságot időbeli határtalansággal ellensúlyozzák. Mert az előadás során – annak mindkét síkján – többször is felmerül az a gondolat, hogy Oidipusz és családjának a tragédiája olyan tragédia, amely öröklődik, időtlen, és állandó. Felmerül a nagy kérdés: vajon mennyit öröklünk saját őseinktől? Egyértelmű választ azonban nem kapunk rá, inkább csak gondolatkísérletek sokaságát, például a „mi lett volna, ha…”-kérdés formájában, vagy amikor az egyik jelenetben Ács Norbert és Hannus Zoltán – stilizáltan távolságtartó módon kilépve történetbeli szerepükből – a megfeszített Krisztusról és a mellette szenvedő két latorról beszélgetnek. Hiába áll fenn asszociatívan az összekapcsolódás lehetősége az öröklés, illetve a bűn megöröklésének kérdése között- nem érezni meggyőzőnek. Így mintha az örök jelenre csábítás arról szólna, hogy nagy kérdésekről folyamatosan gondolkodunk, ezeket pedig a történelemből véletlenszerűen kiragadott példákkal illusztráljuk. Az Oidipusz-karantén úgy csábítja a nézőt az örök jelenre, hogy az közben kénytelen-kelletlen saját szimbolikus karanténján kezdjen gondolkodni. Mivel ez azonban a néző számára egyrészt ijesztő, másrészt az előadás stilizáltsága miatt nem is feltétlenül egyértelmű, az előadás olykor didaktikusan kiszól.Például a már említett szfinx-jelenetben, vagy az előadás legvégén is, ahol a külső sík összesűrűsödő karaktereit belülről Antigoné próbálja visszatartani – aminek egyébként meglehetősen látványos a kivitelezése. Ettől azonban a néző számára csak még ijesztőbbé és ellenszenvessé válik. Mert nem azon kezdünk el gondolkodni, hogy mi is van a saját karanténunkkal, hanem hogy miért pont ilyen módon próbálnak minket rávenni, hogy erről gondolkodjunk.
Mindennek az az oka valószínűleg, – ami egyébként önmagában kifejezetten értékelendő törekvés – hogy térben és időben egyaránt be lehessen mutatni mind Oidipusz történetét, mind pedig ennek a történetnek az időtlenségét. A kivitelezés itt a térelrendezésben bicsaklik meg – még akkor is, ha az bele is fér az egész előadás tanulságaként levonható szomorú konklúziójába – mindannyian saját karanténainkba vagyunk zárva, így nem értjük meg egymást. Az Oidipusz által behatárolt tér nem csak azok gyerekeit választja el a külvilágtól, hanem a nézőt is Oidipusz-gyerekek történetétől. Ez az előadás ennél közelebb nem tudja vinni a nézőt. Ezzel pedig akkor is szomorúságot okoz, ha végtelen precízitással építi fel saját magát. Nem több, mint karantén.