Meghökkentően ugyanaz játszódik le a kritikusban, mint a darab történetében: a határozott elutasításba beszivárog a bizonytalanság, majd eljutunk az elfogadáshoz. Cserhalmi György kategóriákkal jobb színész, mint rendező, de annak alapján, ahogy a székesfehérvári Vörösmarty Színházban deszkákra állította a Tizenkét dühös embert, ebben a szakmában is lett volna jövője.
Reginald Rose darabját 1954-ben tévéjátékként mutatta be az amerikai CBS televízió, a siker rögvest rászabadult, 1957-ben az akkor még kezdő rendezőnek számító Sidney Lumet rendezett belőle filmet Henry Fonda főszereplésével. Ez volt Lumet első mozifilmje, amelynek sikerére építette fel később tekintélyes életművét. A hidegháborús félelmektől és a faji szegregációtól súlyos levegőjű 1950-es évekbeli Amerikában Reginald Rose olyan darabot írt, amely az előítéletek lebontását célozza, miközben a darab maga is nyomasztó, hasonul korához, már-már klausztrofóbiás környezetben játszódik – egy szobában, ahol a tizenkét esküdt vitatkozik, tizenkét névtelen ember, egy személytelen hatalom, amely képes életről és halálról dönteni.
A történet egyszerű: van egy vádlott, aki egyetlen percre sem jelenik meg – amúgy egy fiatal fekete bőrű fiú, mint lassan kiderül a darabból –, és van tizenkét fehér és férfi esküdt, akik gyors döntésre számítanak, mivel tökéletesen meg vannak győződve az apagyilkossággal vádolt fiú bűnösségéről, a priori. Mindössze egy esküdtnek vannak kételyei, sőt, eleinte még ő maga is csak bátortalanul kételkedik, aztán egyre több vitatható részletet találnak a vádban és a vád tanúinak vallomásaiban, a parázs viták és egymásnak feszülések során pedig mind több esküdtben inog meg a kezdeti bizonyosság, míg az először szinte egyhangúlag bűnösnek tartott fiút a végén egyhangúlag ártatlannak találják.
Ez a darab nem krimi, mindössze annyit tudunk meg, hogy a vádlott nem lehet a gyilkos, az nem derül ki, hogy ki követte el a gyilkosságot, pláne nem, hogy miért, de ez itt nem is érdekes, most fontosabb kérdésekről esik szó, mindenekelőtt arról, hogy egy fekete fiú nem axiómaszerűen bűnös, de a társadalom néha nagyon is az.
Cserhalmi György másodszor rendez a székesfehérvári Vörösmarty Színházban – a tavalyi Mesterkurzus után –, s mikor elkezdjük nézni a darabot, óhatatlanul az az érzésünk, hogy nem minden színész való egyszersmint rendezőnek is. A feszültségekkel, indulatokkal, már-már tettlegességig fajuló vitákkal tele darab nehezen indul, a színészek idegenül mozognak Vereckei Rita puritán díszletei között, a feszültség valahogy nem akar megjelenni, mert csupán attól, hogy mindenki harsányan ordít a színpadon, időnként ráadásul egyszerre, még nem születik feszültség, legfeljebbb migrén.
fotó: Marton Levente
A kétkedést útjára engedő, az ügyész vádjait és bizonyítékait megkérdőjelező nyolcas esküdt szerepében Kuna Károly eleinte dackorszakos kamasznak tűnik, aki amolyan csakazértsem alapon nem ért egyet a többiekkel, esküdt ellenségét – hát, ezúttal szó szerint az –, Sághy Tamást, a harmadik esküdtet főleg hangerővel próbálja meggyőzni, aki nem marad adósa, de mielőtt leszakadna a színház mennyezete az éktelen ribilliótól, hirtelen kezdenek helyükre rázódni a dolgok, a színészek, mintha eddig csak própálgatták volna a szerepüket, hirtelen magukra öltik azt, megtalálják a megfelelő hangi arányokat, s íme:
minél halkabbak lesznek a színpadon,
annál inkább körénk kúszik a feszültség,
egyszer csak elkezdünk izgulni a fiúért,
tétje lesz az eseményeknek,
a ripacsok színészekké válnak,
a kalamajka pedig színdarabbá.
Arra pedig nem tudjuk nem felkapni a fejünket, amikor olyan mondatok hangzanak el, amelyeket ma is írhattak volna, de ezek örök mondatok, vagy legalábbis addig élnek, míg lesz a világon kirekesztés, prejudikáció és félelemgerjesztés, azaz jó eséllyel tényleg örök mondatok maradnak.
– Hosszú volt a nyár, sok minden történt a világban, Magyarországon is, így véletlenül még aktualitást is nyert a darab. Nem mintha maga a mű csak úgy l’art pour l’art került volna a színház műsortervébe. A meglévő aktualitások mellé még jött valami plusz, amit úgy kell beépíteni, hogy ne lógjon ki, szervesüljön, ahogy szokták mondani – mondja Cserhalmi a színház honlapján közzétett interjúban. S ha elkezdünk töprengeni, hogy hol és miért is van mostanában itt félelemgerjesztés, akkor arra is rájövünk, nem tizenkét, de tízmillió dühös ember is lehetünk. Pedig látjuk, hogy még tizenkettő is sok.
Cserhalmi modernizálva nem modernizál a rendezésben: Vereckei Rita jelmezeiben az ötvenes évek köszöntenek minket, azaz a darab születési ideje, ugyanakkor a női esküdtek már a mára utalnak, hiszen abban az időben nem túl sűrűn fordult elő, hogy az esküdtszékekben olyanak is üljenek, akik nem fehérek, és nem férfiak. Ha a társaság a következő néhány előadás során összecsiszolódik annyira, hogy már az elején lecsavarják kissé a hangerőt, ugyanakkor felcsavarják a viszályerősséget, akkor egy még jobb előadásnak lehetünk tanúi, de ez már-már maximalizmus, mert a darab a végére olyan jó lesz, hogy a gyengébb részekre már nem fogunk emlékezni.
Az igazán kiforrott részekre viszont sokáig.
