Home / Aktualitások / Truman Capote: Egyszer, Karácsonykor
Truman Capote: Egyszer, Karácsonykor

Truman Capote: Egyszer, Karácsonykor

Füst, Kávé, Szövegek…

 

Egyszer, Karácsonykor

Havat! Amíg meg nem tanultam olvasni, Sook sok meséskönyvet felolvasott nekem, és szinte mindegyikben volt hó. Szépen hulló, csillogó, mesebeli hópelyhek. Sokszor álmodtam is róla; volt benne valami varázslatos és rejtelmes, és én nagyon vágytam rá, hogy a saját szememmel lássam és megfoghassam. Nálunk persze sohasem volt hó, és Sook se látott még havat soha életében; hogy is láthattunk volna mi havat, akik olyan meleg országban lakunk, mint Alabama? Nem tudom, miből gondolhatta, hogy majd New Orleansben látok havat, hiszen ott még melegebb van, mint minálunk. De ez most mindegy is. Csak megpróbált egy kis kedvet csinálni nekem az utazáshoz.

Kezdjük egy kis önéletrajzi prológgal. Anyám kivételesen intelligens nő volt, és egyszersmind a legszebb lány Alamabában. Nemcsak azért, mert mindenki ezt mondta, hanem azért, mert ez volt az igazság; amikor tizenhat lett, feleségül ment egy jó családból való, huszonnyolc éves New Orleans-i üzletemberhez. A házasság egy évig tartott. Anyám túlságosan is fiatal volt még akár anyának, akár feleségnek; továbbá nagyon ambiciózus is volt – egyetemre akart menni, és önálló életpályára vágyott. Ezért elhagyta apámat; velem meg azt tette, hogy népes alabamai családja gondjaira bízott.

Az évek során csak ritkán találkoztam a szüleimmel. Apám New Orleansban volt elfoglalva, anyám pedig, miután elvégezte az egyetemet, New Yorkba költözött, és a karrierjén dolgozott. Ami engem illet, az én számomra ez egyáltalában nem volt kellemetlen helyzet. Boldog kisgyerek voltam. Számos szerető rokon vett körül, nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek, főleg egy bizonyos unokatestvér, egy korosodó, fehér hajú, kicsit testi hibás asszony, Miss Sook Faulk. Más barátaim is voltak, de ő volt a kedvencem.

Ő mesélt nekem a Mikulásról, a lengő szakálláról, a piros ruhájáról, a csilingelő szánról, mely ajándékokkal van tele, és én hittem neki, ahogy hittem abban is, hogy minden Isten, vagyis az Úr akarata szerint van, ahogy Sook hívta a Mennyei Atyát. Ha beütöttem a lábujjamat, ha leestem a lóról, vagy ha fogtam egy szép halat a patakban – akár jó, akár valami rossz történt velem, az mind az Úr akarata volt. És Sook akkor is, azt mondta, hogy az Úr akarata, amikor levél jött New Orleansból, mégpedig félelmes hírekkel. Apám azt akarta, hogy odautazzam, és vele töltsem a karácsonyt.

fotó: web

fotó: we

Sírtam. Nem akartam New Orleansbe menni. Soha életemben nem mozdultam még ki ebből az erdőktől, szántóföldektől és folyóktól övezett, s a világtól elzárt alabamai kisvárosból. Eddig mindig úgy aludtam el, hogy Sook fésülgette az ujjaival a hajamat, s aztán egy csókkal jó éjszakát kívánt. Ráadásul féltem is az idegenektől, apám pedig nekem idegen volt. Sokszor találkoztam már vele, de az emléke ködös volt; sejtelmem se volt róla, hogy milyen. De ahogy Sook megmondta – Ez az Úr akarata. És ki tudja, Öcsike, talán még havat is látsz majd.

Havat! Amíg meg nem tanultam olvasni, Sook sok meséskönyvet felolvasott nekem, és szinte mindegyikben volt hó. Szépen hulló, csillogó, mesebeli hópelyhek. Sokszor álmodtam is róla; volt benne valami varázslatos és rejtelmes, és én nagyon vágytam rá, hogy a saját szememmel lássam és megfoghassam. Nálunk persze sohasem volt hó, és Sook se látott még havat soha életében; hogy is láthattunk volna mi havat, akik olyan meleg országban lakunk, mint Alabama? Nem tudom, miből gondolhatta, hogy majd New Orleansben látok havat, hiszen ott még melegebb van, mint minálunk. De ez most mindegy is. Csak megpróbált egy kis kedvet csinálni nekem az utazáshoz.

Kaptam egy új ruhát. A kabátom hajtókájára cédulát tűztek a nevemmel és a lakcímemmel. Arra az esetre, ha netán elvesznék. Az utat ugyanis egyedül kellett megtennem. Autóbusszal. Mindenki meg volt róla győződve, hogy ezzel a cédulával teljes biztonságban leszek. Engem kivéve. Én viszont halálosan rettegem; valamint dühös is voltam. Haragudtam az apámra, erre az idegenre, aki arra kényszerített, hogy elutazzam hazulról, és S

fotó: Avedon - Chrismas Boy

fotó: Avedon – Chrismas Boy

októl távol töltsem a karácsonyt.

Négyszáz mérföldes utazást várt rám – körülbelül. Az első állomás Mobile volt. Ott át kellett szállnom egy másik autóbuszra, aztán végeérhetetlen buszozás következett, vizenyős földeken át, végig a tengerparton, amíg meg nem érkeztünk egy nagy, lármás városba, ahol villamosok csörömpöltek, és veszedelmes, külföldinek látszó emberek nyüzsögtek az utcákon.

Ez volt New Orleans.

Aztán amikor leszálltam a buszról, egyszer csak felkapott egy férfi, és úgy magához szorított, hogy levegőt se kaptam; egyszerre sírt és nevetett – magas, jó megjelenésű ember volt, és egyszerre sírt is és nevetett is. – Nem ismersz meg? Nem ismered meg a papát?

Én egyszerűen megnémultam. Nem is szóltam egy szót sem, amíg végre, már a taxiban ülve, meg nem kérdeztem tőle: – Hol van?

– A házunk? Itt a közelben…

– Nem a ház, hanem a hó.

– Miféle hóról beszélsz?

– Én azt hittem, hogy itt majd sok hó lesz.

Furcsán nézett rám, de elnevette magát. – New Orleansban még sohasem esett hó. Én legalábbis nem tudok róla. De hallgass csak! Hallod az égzengést? Mindjárt esik.

Nem tudom, mitől ijedtem meg jobban, az égzengéstől-e, a cikázva, sisteregve lecsapó villámoktól – vagy az apámtól. Amikor este lefeküdtem, még mindig zuhogott. Elmondtam a szokásos imáimat, és külön imádkoztam azért is, hogy mihamarább otthon lehessek Sooknál. El sem tudtam képzelni, hogyan fogok elaludni, ha Sook nem kíván jó éjszakát, és nem puszil meg. És tényleg nem is tudtam elaludni, csak azon gondolkodtam, vajon mit hoz majd a Mikulás. Nagyon szerettem volna egy gyöngyház nyelű bicskát. Meg egy nagy kirakós játékot. Cowboykalapot, hozzá való lasszóval. És egy légpuskát, hogy verebekre lövöldözzek vele. (Évekkel később, amikor már volt légpuskám, lőttem is egy poszátát és egy fürjet, de azóta sem bírom elfelejteni, milyen sajnálatot éreztem a madarak iránt, szinte meggyászoltam őket; soha többé nem tettem ilyesmit, még a kifogott halakat is visszadobtam a vízbe.) És nagyon szerettem volna egy doboz színes ceruzát is. A legfőképpen pedig egy rádiót, de tudtam, hogy ez lehetetlenség: tíz embert se tudtam összesen, akinek rádiója volt. Ne feledjük, a nagy gazdasági válság éveit éltük, és az Egyesült Államok déli részén alig akadt olyan háztartás, amely rádióval és hűtőszekrénnyel rendelkezett volna.

20141218karacsony9

fotó: Forteplan A Legszebb Ajándék (1905)

Apámnak volt rádiója és hűtőszekrénye is. Apámnak mindene volt – autója, amelyben hátsó ülés is volt, nem is említve a házát, ezt a rózsaszínre festett, helyes, kicsi, régi házat, mely a francia negyedben állt, kovácsoltvas erkélyrácsai voltak, és egy eldugott, titkos kis zárt kert is tartozott hozzá, tarkán pompázó virágokkal, melyet egy sellőt formázó szökőkút vize hűsített. Volt neki továbbá fél tucat, de lehet, hogy egy egész tucat hölgyismerőse. Akárcsak édesanyám, apám sem alapított új családot, de mindkettejüket rendíthetetlen rajongók vették körül, ők pedig akarva-akaratlan végül is az oltárhoz járultak valamelyikükkel – apám éppenséggel hatszor is.

Ebből is látszik, hogy apám alighanem elbűvölő ember lehetett; és valóba el is bűvölt szinte mindenkit – engem kivéve. Nekem inkább kínos volt vele lennem, mindenhová magával cipelt, a bank bizományosához és a borbélyához, akihez naponta járt borotváltatni. No és természetesen az összes hölgyismerőséhez. A legrosszabb azonban az volt, hogy folyvást ölelgetett és csókolgatott, és dicsekedett velem. Rettenetesen szégyelltem magam. Mindenekelőtt úgy éreztem, nincs mit dicsekedni velem. Egyszerű falusi kisfiú voltam. Mélyen hittem Jézusban, és minden este illedelmesen imádkoztam. Továbbá tudtam, hogy a Mikulás létezik. És otthon, Alabamában, sohasem húztam cipőt, se télen, se nyáron – csak a templomba menéshez.

Igazi kínszenvedés volt, ahogy apám végigvonszolt a New Orleans-i utcákon a szorosra fűzött, ólomsúlyú cipőben. Nem is tudom, mitől szenvedtem jobban – a cipőtől-e vagy az ételtől. Odahaza sült aételekhez. No de ezek a New Orleans-i éttermek! Sose fogom elfelejteni az első osztrigámat; olyan volt, mint egy rossz álom, amikor lecsusszant a torkomon; évtizedekbe telt, mire a következőt meg mertem kockáztatni. Meg az egész louisianai konyha – ha csak rágondoltam is, már égett tőle a gyomrom. Én frissen sült kenyérlángosra vágytam, frissen fejt tehéntejre és házi szörpökre.

Fotó/Forrás: web

Fotó/Forrás: web

Szegény apám nem is sejtette, milyen kutyául érzem magam, részben azért sem, mert sohasem mutattam ki, és természetesen egyetlen szóval sem említettem neki; részben pedig azért, mert anyám tiltakozása dacára apámnak sikerült elérnie, hogy erre a bizonyos karácsonyra átmenetileg ő lett a törvényes gyámom.

Nem is egyszer feltette nekem a kérdést: – Mondd meg nekem őszintén. Nem volna kedved ide költözni hozzám, New Orleansba?

– Nem lehet.

– Mi az, hogy nem lehet?

– Nagyon hiányozna Sook. Meg hiányozna Queenie is; van egy kis terrierünk, nagyon mókás kiskutya. De mind a ketten nagyon szeretjük.

Mire apám: – Hát engem nem szeretsz?

Én azt feleltem: – De igen. – Igazság szerint azonban Sookon és Queenie-n, és egy pár unokatestvéremen meg az ágyam melletti képen kívül, amin a szépséges anyukám volt, én nem nagyon tudtam, mit jelent az, hogy szeretni.

Aztán megtudtam. A karácsony napja előtti napon, a Canal Streeten sétálgatva apámmal, egyszer csak mintha földbe gyökerezett volna a lábam, úgy megbabonázott egy varázslatos dolog, amit egy nagy játéküzlet kirakatában pillantottam meg. Egy játék repülőgép volt az, de akkora, hogy bele lehetett ülni, és pedállal kellett hajtani, mint egy biciklit. Zöld volt, a propellere meg piros. Meg voltam róla győződve, hogy ha elég gyorsan taposom a pedált, felemelkedik a földről és elszáll! Hát nem nagyszerű lenne? Nézném a magasból az unokatestvéreimet, amint ott állnak a földön, én nem a felhők között röpdösnék körbe-körbe. Belesárgulnának az irigységbe! Csak nevettem, nevettem, és nem bírtam abbahagyni a nevetést. Apám most először nézett rám bizakodó szemmel, habár nem tudta, hogy mit találok olyan mulatságosnak.

Aznap este azért imádkoztam, hogy hadd kapjam meg karácsonyra a Mikulástól azt a repülőgépet.

A karácsonyfát apám már előre megvette, és órákat töltöttünk egy bazárban díszeket válogatva. Ekkor elkövettem egy hibát. Kitettem az apám képét a fa alá. Amikor apám megpillantotta, elsápadt és egész testében reszketni kezdett. Én meg nem tudtam, mit csináljak. Nem úgy apám. Odament egy szekrényhez, és elővett belőle egy magas, karcsú poharat meg egy palackot. A palackot rögtön felismertem, mert az alabamai bácsikáimnál sok ilyet láttam már. Csempészwhisky volt benne. Apám teletöltötte a poharat, és egy hajtásra kiitta az egészet. Attól fogva a kép mintha ott se lett volna.

Forrás: Forteplan

Forrás: Forteplan

Így vártam a karácsony estét és a kövér Mikulás bácsi megérkezését, ami mindig nagyon izgalmas esemény volt. A saját szememmel természetesen sohasem láttam, amikor a pocakos óriás a zsákjával, csengettyűivel csilingelve bebújt a kéményen, aztán vidáman kirakosgatta az ajándékait a karácsonyfa alá. Az unokatestvérem, Billy Bob, aki nagyon utálatos, vakarcs kis gyerek volt, de az esze akár egy vasököl, azt mondta, hogy humbug az egész, és igazából nincs is Mikulás.

– Frászkarikát! – mondta. – Aki elhiszi, hogy van Mikulás, annak azt is be lehet mesélni, hogy az öszvér ló. – Szóváltásunkra a törvényszék épülete előtti kis téren került sor. Én azt mondtam: – Vedd tudomásul, hogy igenis van Mikulás, mert amit a Mikulás tesz, az az Úr akarata, és ami az Úr akarata, az az igazság. – Erre Billy Bob kiköpött, és otthagyott. – Na, úgy látszik, van még egy ájtatos manónk.

Mindig megfogadtam magamnak, hogy karácsony este nem fogok lefeküdni aludni, mert hallani akartam, hogyan toporzékolnak a rénszarvasok a háztetőn, és ott akartam lenni a kandallónál, hogy kezet fogjak a Mikulással. Azon a karácsonyon úgy éreztem, mi sem lesz könnyebb, mint ébren maradni.

Apám háza kétemeletes volt, hét szoba volt benne, közte hatalmas termek is, különösen a kertre nyíló három: a szalon, az ebédlő és a „zeneterem”, mely a táncos lábú, társasjátékozó és kártyázni kedvelő vendégeknek volt berendezve. Az emeleteken balkon futott körbe, csipkés vaskorláttal, melynek sötétzöld cirádái összefonódtak a bougainvillea vesszőivel és a vörös orchideák tekergő indáival – mely utóbbi virága vörös nyelvét öltögető gyíkra emlékeztet. A ház szépségét jól kiemelte a fényes parketta, a bársonydrapéria s a fonott karszékek. Akár gazdag ember házának is nézhette volna valaki; mindenesetre olyan ember háza volt, aki láthatólag kedvelte az eleganciát. Egy szegény (bár boldog), mezítlábas alabamai kisfiú számára rejtély volt, hogyan lehet képes kielégíteni ezt a kedvtelését.

Anyám számára azonban nem volt ebben semmi rejtélyes. Miután elvégezte az egyetemet, ő immár New Yorkban keresett, minden bűverejét bevetve, olyan férjet magának, aki valóban illik hozzá, aki megengedheti magának, hogy a Sutton Place-en tartson fenn lakást, és hogy cobolyprém bundában járassa a feleségét. Anyám tökéletesen tisztában volt apám pénzügyeivel, noha sohasem hozta szóba a dolgot, csak egyszer, évekkel utóbb, amikor már   réges-régen hosszú gyöngysorok csillogtak a nyakában, s keblén cobolyprém stóla díszlett.

Eljött, hogy meglátogasson a New England-i nagyzoló és előkelősködő bentlakásos iskolában, ahová járatott (s ahol a taníttatásom költségeit az ő gazdag és nagyvonalú férje fedezte), és én a beszélgetés közben mondtam valamit, amitől anyám éktelen haragra gerjedt, és rám förmedt: – Szóval te nem tudod, hogy miből megy az apádnak olyan jól? Miből telik neki jachtot bérelni és a görög szigetek közt hajókázni? Hát a feleségei pénzéből! Gondold csak meg, hányszor volt már nős? És mindig özvegyeket vett el. Gazdag özvegyeket. Nagyon gazdag nőket. Akik mind sokkal idősebbek voltak nála. Akiket épelméjű fiatal férfinak sosem jutott volna az eszébe elvenni. Ezért is nincs rajtad kívül más gyereke. És ezért nem lesz nekem se már több gyerekem – fiatal voltam még, hogy gyereket szüljek, de az apád egy vadállat volt, és engem tönkretett vele egy életre…

Csak egy kis dzsigoló, de hódító, és ámulva néznek rám a nők… Holdfény, ó holdfény, te ragyogó, Miami fölött az éjben… Én még sosem voltam szerelmes, uram, legyen gyengéd velem… Szép fiatalember, szánjon meg egy garassal… Csak egy kis dzsigoló, de hódító, és ámulva néznek rám a nők…

Forrás: web

Forrás: web

Mialatt anyám beszélt (és én próbáltam nem odafigyelni rá, mert azzal, hogy elmondta nekem, hogy őt tönkretette a szülés, akkor tulajdonképpen nekem tette tönkre az életemet), ezek, vagy más hasonló dallamok motoszkáltak a fülemben. Elterelték a gondolataimat, és nem is igen hallottam, hogy mit mond anyám, és felidézték bennem azt a különös, szinte kísérteties estélyt, amit apám rendezett New Orleansban, azon a karácsonyon.

A kis zárt kertet lobogó gyertyák világították meg, és az ide nyíló három szobában is gyertyák égtek. A vendégek többsége a szalonban tartózkodott, s ott állt a karácsonyfa is, szépen csillogva a kandallóban hunyorgó tűz fényében; közben azonban a zeneteremben és a kertben is sokan táncoltak már egy kurblis gramafon számaira. Miután bemutattak a vendégeknek, akik nagy hűhót csaptak körülöttem, engem felküldtek az emeletre; én azonban a szobám francia ablakos erkélyéről figyelemmel kísérhettem az egész estélyt, és láttam a táncoló párokat is. Láttam, ahogy apám egy kecses hölggyel keringőzik a sellős szökőkút medencéje körül. A hölgy valóban nagyon kecses volt, leheletfinom ezüstfátyol ruhát viselt, mely káprázva csillámlott a gyertyafényben; csak éppen öreg volt a hölgy – legalább tíz évvel idősebb apámnál, aki akkor még csak harmincöt éves volt.

Csak akkor tűnt fel, hogy apám a legfiatalabb az egész estélyen. Bármily elbűvölők voltak is, a hölgyek közül egyik se volt fiatalabb annál a lebegő ezüstfátyol ruhában karcsún hajladozó hölgynél, akivel apám valcerozott. Ugyanígy az urak is, akik közül sokan mézillatú havanna szivarokat szívtak; közülük

És akkor olyasmit láttam, hogy nem is akartam hinni a szememnek. Apám és a darázsderekú hölgy bekeringőzött a kert egyik zugába, melyet elrejtettek a vörös orchideák, aztán átkarolták egymást és csókolóztak. Annyira megrökönyödtem, és olyan düh fogott el, hogy berohantam a szobámba, beugrottam az ágyamba, és a fejemre húztam a paplant. Mit akar az én szép, fiatal apám egy ilyen öregasszonytól? És egyáltalában miért nem megy már haza ez a sok ember, hogy végre megjöhessen a Mikulás? Órákig feküdtem ébren az ágyban, és vártam, hogy mikor mennek már el. Amikor apám elbúcsúzott az utolsótól is, hallottam, hogy feljön a lépcsőn, de amikor benyitott hozzám, hogy megnézzen, úgy tettem, mintha aludnék.

Old Town in Warsaw December 19, 2012. REUTERS/Kacper Pempel

Old Town in Warsaw December 19, 2012. REUTERS/Kacper Pempel

Sok minden történt azon az éjszakán, ami miatt reggelig sem jött álom a szememre. Mindenekelőtt a nagy jövés-menés, apám lábdobogása miatt, ahogy szuszogva futkosott föl-alá a lépcsőn. Feltétlenül meg kellett néznem, hogy mit csinál. Elbújtam az erkélyen, a bougainvillea alá. Onnan beláttam a szalonba, és rálátta a karácsonyfára és a kandallóra is, ahol halványan, de még mindig pislákolt a tűz. A legfőképpen azonban az erkélyről láttam apámat. Láttam, ahogy négykézláb mászkál a karácsonyfa alatt és különféle dobozokat rak piramisba. Lila, vörös, arany, fehér és kék papírba csomagolt dobozokat, melyek papíja zizegett, ahogy apám rendezgette őket. Kóválygott a fejem, mert olyasmit láttam, ami miatt mindent újra át kellett gondolnom. Ha ezeket az ajándékokat nekem szánják, akkor én nyilván nem az Úr elrendeléséből kapok ajándékot, és nem is a Mikulás hozza; ezeket az ajándékokat apám vásárolta, és ő csomagolta be. Ez pedig azt jelentette, hogy az utálatos kis unokatestvérem, Billy Bob meg a többi, hozzá hasonló, utálatos gyerek nem hazudott, amikor kicsúfoltak, és azt mondták, hogy nincs is Mikulás. De a legjobban az a gondolat gyötört, hogy vajon Sook is tudja-e, hogy mi az igazság. És hazudott-e nekem? Nem, ő is hiszi. És ez tulajdonképpen így is volt – bár elmúlt már is, Sook sok tekintetben ugyanolyan gyerek volt, mint én.

Megvártam, hogy apám végezzen a szalonban, és elfújja azt a néhány gyertyát is, amely még égett. Vártam, amíg biztos voltam benne, hogy lefeküdt, és már mélyen alszik. Akkor lelopóztam a szalonba, melyet még mindig megtöltött a gardénia és a havannaszivarok édes illata.

Leültem, és arra gondoltam, hogy nekem kell majd megmondanom Sooknak, hogy mi az igazság. Közben pedig egyre jobban forrt bennem a düh, tulajdonképpen nem is apám ellen, habár végül is ő lett a kárvallottja.

Amikor hajnalban világosodni kezdett, megnéztem a dobozokra kötött cédulákat. Mindegyiken az állt, hogy „Öcsikének”. Egyet kivéve, amelyen azt olvastam, hogy „Evangeline-nek”. Evangeline öregedő néger asszony volt, aki reggeltől estig Coca-Colát ivott, és legalább háromszáz fontot nyomott; ő volt apám házvezetőnője – aki anyáskodott is felette. Úgy döntöttem, hogy kibontom a csomagokat: végtére is karácsony másnapja volt már, és én ébren voltam. Miért is ne tenném? Nem vesződöm a csomagok tartalmának: csak ingek, pulóverek és más unalmas dolgok. Az egyetlen ajándék, amely megtetszett, egy nagyon szemrevaló kis patronos pisztoly volt. Valamiért az az ötletem támadt, milyen jó tréfa lesz, ha azzal ébresztem apámat, hogy elsütöm. El is sütöttem. Durr. Durr. Durr: Rémülten rohant ki a szobájából. Durr. Durr. Durr.

– Mit képzelsz… mit művelsz te itt?

Durr. Durr. Durr.

– Azonnal hagyd abba!

De én csak nevettem.

– Ide nézz, papa. Mennyi szép dolgot hozott nekem a Mikulás.

New York tél gitár

Forrás: Mai Manó Ház – blog

Apám közben megnyugodott, lejött a lépcsőn a szalonba, és átölelt. – Tetszenek a Mikulás ajándékai? Rámosolyogtam. És ő visszamosolygott rám. Meghitt, gyöngéd pillanat volt, de azonnal semmivé lett, amikor feltettem neki a kérdést: – És tőled milyen karácsonyi ajándékot fogok kapni, papa? – Arcáról lehervadt a mosoly. A szeme összeszűkült, és gyanakodva nézett rám – látszott rajta, hogy azt hiszi, csapdába akarom ejteni. Aztán elpirult, mintha elszégyellte volna magát, amikért ilyesmit gondolt rólam. Megsimogatta a fejemet, köhintett, és azt mondta: – Arra gondoltam, hogy nem sietem el a dolgot, hanem rád bízom, hogy válassz te magadnak valamit, amit szeretnél. Van-e valami, amit nagyon szeretnél?

Azt feleltem, hogy az a repülőgép, amit együtt láttunk a Canal Street-i játéküzlet kirakatában. Erre nagyon lekókadt az arca. Persze, emlékszik rá, és arra is, hogy milyen drága volt. Mindazonáltal másnap már ott ültem a repülőgépben, és arról álmodoztam, hogy a mennybolt felé szállok, miközben apám kitöltötte a csekket a boldog eladónak. Volt még egy kis vita a repülőgép Alabamába szállítása körül – én azonban hajthatatlan voltam, és ragaszkodtam hozzá, hogy a repülőgép velem utazzon, ugyanazon a buszon, amely engem visz haza, és délután kettőkor indult. A boltos felhívta a buszvállalatot, és azt a választ kapta, hogy a dolog könnyen elintézhető.

De ezzel még nem ért véget a New Orleans-i karácsony. Ezúttal egy lapos üveg csempészwhiskyvel kezdődtek a kellemetlenségek; lehet, hogy az elutazásom volt az oka, apám mindenesetre már reggel óta meg-meghúzta, aztán a buszállomásra menet egészen megrémített, amikor megragadta a csuklómat, és rekedt hangon a fülembe súgta: – Nem engedlek el. Nem engedlek vissza a bolond famíliádhoz, abba a bolond, roggyant vén házba. Hát nem látod, mit műveltek veled? Egy hat éves nagyfiú, aki már majdnem hét, és még mindig a Mikulást emlegeti! Az a sok besavanyodott, kötögető, bibliás vénkisasszony meg a részeges bácsikáid! Ide hallgass, kisfiam. Nincs Isten! És nincs Mikulás – Olyan erősen szorította a csuklómat, hogy belefájdult. – Istenem, néha arra gondolok, hogy öngyilkosnak kellene lennünk anyáddal, mind a kettőnknek, amiért hagytuk, hogy ez legyen… – (Apám végül is nem lett öngyilkos, nem úgy, mint anyám. Altatót vett be, de ennek már harminc éve.)

– Adj egy puszit, kisfiam. Kérlek. Kérek szépen. Mondd apukának, hogy szereted. – Nekem azonban nem jött ki hang a torkomon. Rettegtem, hogy le ne késsem a buszt. És aggódtam a repülőgép miatt, mely ott volt a taxi tetejére kötözve. – Mondd, hogy „Szeretlek, Papa”. Kérlek, kisfiam. Mondd, hogy szeretsz.

Forrás: web

Forrás: web

Nagy szerencse, hogy a taxis olyan jószívű ember volt. Mert ha ő nem segít, meg egy pár kedves hordár, és egy barátságos rendőr, akkor nem is tudom, mi történt volna, amikor odaértünk a buszállomásra. Apám addigra annyira elázott, hogy már alig állt a lábán, de akkor odajött a rendőr, a lelkére beszélt és lecsendesítette, aztán belekarolt, a taxis pedig megígérte, hogy épségben hazafuvarozza. Apám azonban addig nem tágított, amíg nem látta, hogy a hordárok feltesznek a buszra.

Amint fenn voltam a buszon, lerogytam az egyik ülésre, összehúztam magam, és behunytam a szememet. Valami nagy-nagy fájdalom fogott el. Az egész valómat átjárta, és szörnyű súllyal nehezedett rám. Arra gondoltam, hogy talán, ha leveszem a nehéz városi cipőmet, ezt a szörnyű koloncot, akkor majd megkönnyebbülök. Le is vetettem a cipőmet, de a rejtélyes fájdalom nem múlt el.

Bizonyos értelemben, azóta sem; talán soha nem is fog.

Tizenkét óra múlva végre otthon voltam, a saját ágyamban. A szoba sötét volt. Sook ott üldögélt mellettem, és a hintaszékében ringatta magát, aminek a nyikorgása olyan nyugtatólag hatott rám, mint a hullámok zúgása. Megpróbáltam elmesélni neki mindent, ami velem történt, és csak akkor hallgattam el, amikor már olyan rekedt voltam, mint egy kutya. Ujjaival belefésült a hajamba, és azt mondta: – Persze, hogy van Mikulás. Csak épp senki se győzné egyedül elvégezni mindazt, amit neki kell végezni. Ezért az Úr szétosztotta a feladatait mindnyájunk közt. És ezért egy kicsit mindenki Mikulás. Én is. Te is. De még az unokatestvéred, Billy Bob is. Most pedig aludj szépen. Számold meg a csillagokat. Gondolj valami csöndes dologra. Mint amilyen a hóesés. Nagyon sajnálom, hogy végül is nem láttál havat. De fönn, a csillagokban mos is hull a hó… – Hunyorgó csillagokat láttam magam előtt, és kavargó hóesést; arra aludtam el, hogy az Úr szól hozzám, és csöndes hangján megmondja, hogy mit kell tennem. És én másnap meg is tettem. Elmentem Sookkal a postára, és vettem egy levelezőlapot. Még ma is ugyanilyen levelezőlapot árulnak. Apám bankszéfjéből került elő, amikor tavaly meghalt. Ezt írtam neki: Szerbusz Papa remélem jól vagy és én is jól vagyok és tanulom a pedálozást a repülőgéppel és nemsokára olyan gyorsan fog menni már hogy fel fogok szállni vele a levegőbe és majd meglátod és nagyon szeretlek Öcsi.

 

E novella legutóbb Truman Capote: Az éjszaka fája c., az Európa Kiadónál megjelent kötetben jelent meg.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top