Home / Aktualitások / “Azért gyűlünk össze, hogy közös probléma merüljön föl”
“Azért gyűlünk össze, hogy közös probléma merüljön föl”

“Azért gyűlünk össze, hogy közös probléma merüljön föl”

Mohácsi Jánossal az Artur Miller: Istenítélet (Salemi boszorkányok) próbáinak finisében, a Vígszínház nézőterének széksoraiban ülve beszélgettünk.

  • Honnan jött a darabválasztás ötlete, amikor elkezdtetek töprengeni, hogy mi legyen a következő premier?
  • Egyszerű volt, mert gyakorlatilag még gyerekkoromban olvastam ezt darabot, és amikor Kaposvárott Babarczy László rákérdezett, hogy mi legyen a következő, akkor javasoltam ezt. Ő nyilván ismerte, még nem játszották. Én pedig nagyon régóta meg szerettem volna színre vinni ezt a darabot.
  • Hány éve is kerülgeted, mint macska a forró kását?
  • Most már körülbelül húsz éve. De ezúttal az utolsó köröket futjuk.
  • Ez a harmadik nekifutásotok. Mi az, ami kihúzta nálad a gyufát, azaz kiprovokálta a darab megrendezését – a megrendelésen kívül?
  • Az egyik egy szakmai probléma, hogy át tudja-e ugrani az ember saját magát. El tudja-e felejteni a régebbi előadásokat. Ez nagyon lényeges dolog, különben csak egy “szarkupac” lesz a színpadon. A másik probléma pedig az, hogy a darab – a végrehajtott halálos ítéletek kivételével – kísértetiesen korrelál a mai magyar valósággal. Emiatt talán még szigorúbban szól most hozzánk, mint amikor 2008-ban vagy 2009-ben színpadra vittük.
  • Melyik szövegből dolgoztok most? Hozzányúltatok a szöveghez?
  • Most már a Vígből nyúlunk. Ha megmutatnám a példányt, akkor látnád, hogy Perzel Enikő nagyon lelkiismeretesen átvezette a változásokat, pirossal. Tisztára vörös és fekete a példány: nekünk ugyanis más szavak esnek jól, aztán akadt ahol én változtattam rajta: van a második felvonásban egy olyan rész, amit már túl patetikusnak éreztem, túlságosan igaznak viszont nem, így ezeket a részeket alaposan kiigazítottuk Herczeg Adriennel és Stohllal. Alapvetően a pécsi szövegkönyv alapján dolgoztam, de utánanéztem az eredetinek is, nem volt veszélyes, hűek maradtunk az eredeti szöveghez.
  • Kovács Márton zeneszerző mellett kivel dolgozol még a zenén?
  • Pécsett először Faragó Béla állította össze a zenét, de az nem élőzene, hanem playback volt, illetve kórusok hangzottak el benne. Viszont én csak és kizárólag élőzenét szerettem volna, hogy bizonyos atmoszféra-elemeken kívül ne legyen benne műzene.
  • Miért favorizálod ennyire látványosan az élőzenét szemben a playbackkel? Ennyire fontos neked az igazi, helyben játszott muzsika?
  • Katasztrofális lehet a darab szempontjából, ha az ízlésem szerint válogatom össze a kész zenéket. Jobban szeretem, ha új zenét írnak a darabhoz. Különben olyan lenne, mintha a díszletről is azt mondanám, milyen nagyszerűen meg lehetne rendezni az Istenítéletet is a Macbeth díszletében, hát miért csináljunk újat?! Valamennyire még passzolna is, de azért borzasztó hülyeség lenne, mert a díszlettervezőnek minden színdarab kapcsán nagyon fontos dolgok jutnak az eszébe, a jelmeztervezőnek úgyszintén, elvégre az előadás akusztikája, a színészek szavai meghatározóak. Tehát miért ne dolgozzon benne az a műfaj is, amelyik a hangokkal dolgozik. A másik az, hogy ne csak új legyen a zene, de élő is – a színháznak és nekem is nagyon fontos a jelenidejűség és a pillanatnyiság.
  • Új műsorhoz új férfi kell, mi több, új zene is…
  • Ezt is lehet mondani, de ennyire nem cinikus a hozzáállás.
  • Rajtad kívül ez nem mindenkinek ennyire evidencia.
  • Az a fontos, hogy a zeneszerzők ne haljanak ki, legyen munkájuk, éljenek meg ők is. Ne az legyen, hogy mindig csak gépről játszanak be zenét, bármennyire is kényelmes az.
  • Neked fontos, hogy mindig élőzene kísérje a darabot?
  • Nem volt ez mindig így, hosszabb idő eltelt, mire eljutottam idáig. Volt olyan időszak is, amikor a praktikum mellett döntöttem. Például az első Istenítélet próbáin azt mondtam, legyen inkább gépzene, mert egyszerűen nem tudnám másképp megcsinálni, nem tudnék jobbat kitalálni. Egy-egy erőteljesebb prózai darabnál (például a Játék a kastélyban) mostanában is előfordul, hogy ha nem jut eszembe valami ütős zenei ötlet, így aztán új zenét szerzünk, még ha nem is éri meg az élő zenekart fönntartani, mert olyan anyagi aránytalanság jönne létre, amit nem nagyon lehet vállalni.
  • Tehát néha a praktikum az úr.
  • Inkább az elméleti szempontok. Például a Játék a kastélyban előadásbanis volt élőzene, lásd. az ifjú Ádám – akit Takács Géza játszott – elég jól is zongorázott. Ott használtuk az élő hangszert, ugyanazt a motívumot, ami a darab zenéje volt.
  • Azaz a Játék a Kastélyban nem volt zenekar
  • Meg lehetett volna úgy is csinálni, csak túl nagy lett volna a költsége. Az Istenítéletben borzasztóan fontos, hogy élőzene kísérje ezeket az orbitális, harminc fős kórusokat, amit megírt a Marci. Itt nagyon fontos, hogy ne playbackben dúdorásszanak rá. A hibalehetőség is nagyobb, mert az elcsúszásokat ott nem lehet javítani, de könnyebben egyenesbe tudnak jönni. Most megyünk Marosvásárhelyre – Molnár darabjával, Az üvegcipővel –, ott praktikusan élőzenekar lesz, mert az esküvői jelenet megköveteli az élőzenekart.
  • Az Örkényes Számodra hely mennyire nőtt az a szívedhez? Rosszul éled meg, hogy lekerül a repertoárról?
  • Rosszul, mert nem csupán egy nagyon jó előadás, ahol csupa jót produkáltak az alkotók – beleértve a szöveget, a színházat, a díszletet és így tovább –, hanem egy olyan előadás, aminek műsoron kellene maradni, de hát a nézők nem így gondolják, nem ezt akarják nézni. Ezzel nem tudok mint kezdeni, nem tudok nézőket bekergetni a színházba.
  • Ez pedig tipikusan az a darab – ezt a POSzT-on fogalmaztam meg az idén nyáron –, amit minden tizenkettedik évfolyamon tanuló szakközépiskolásnak és gimnazistának, minden diáknak, ha nem is kötelezően, de igen ajánlottan meg kellene nézni, akár feláldozva egy-két történelemórát cserébe. Mert a darab élménye jobban gyökeret ver a fejekben, mint azt, amit a mostani tankönyvekben elkenve -vagy épp csak szárazon – elmesélnek.
  • Nem tudom. Érdekes módon az Egyszer élünknek megvolt a saját nagyon-nagyon tartós közönsége, és állandóan teltházas volt.
  • Gondolom a Dohányutcai Seriff is …
  • A Seriff olyan ritkán megy, és olyan kicsi nézőtéren, hogy nem okoz problémát megtölteni. Viszont ahhoz, hogy életben maradjon, nem lehet háromhavonta egyszer játszani, mert akkor meghal az előadás.
  • Talán az lehetett a gond – már a nézőszám elmaradására célozva itt – hogy nem indult az idei POSzT-versenyprogramban?
  • Nem, az inkább nagyon jó. Eleve nem szeretem a versenyt, a szigorúbb válogatást … meg is írtam a színháznak, hogy ezt nem tartom jónak. A válogatás eleve csapnivaló volt, a kompromisszumból nem a jót hoztunk ki, hanem rosszat. Az amikor te is küldesz egyet, akkor én is küldök egyet, ez egy nem létező esztétikai elv.

 

  • Mit emelnél ki a darab kapcsán, mi az a kedvenc momentum vagy jelenet, amelyért megérte az egész próbafolyamatot végigcsinálni?

 

  • Legszebben a negyedik felvonás fináléjában csapódik le minden, ott egyszer csak összesűrűsödik a dolog, és az nagyot rúg. Meg van benne még egy csomó apró pillanat, amik nagyon a színészeké, jók szeretem azokat a pillanatokat, amelyek erősen személyekhez kötődnek, ezeket én nagyon bírom. A színészek nagyon jól melóztak, teljesen őszinte gesztusok vannak benne, jó megszólalások, nem hazug színpadi megfogalmazások, de a sok szépség közül is kiemelném a negyedik felvonás fináléját.
  • A nézőnek fontos, hogy a szereplők valóságosnak tűnő mondatokban szólaljanak meg…
  • Élethű, valóságos és erős előadás lesz, garancia rá Stohl, Herczeg, Hegedűs, Hevér. Pedig a Vígszínháznak nem olyan homogén a társulata, mint mondjuk egykor a kaposvári volt, itt vannak főiskolások, színészek, még kolozsvári vendéghallgató is. Nagyon heterogén a csapat, de a sok munka meghozza a gyümölcsét, és hozni fogják azt a fajta összekovácsolt játékmódot, amit én kedvelek.
  • Milyen volt együtt dolgozni ezzel a csapattal?
  • Nagyon jól dolgoztak, s noha egyetlen munkájuk volt, nagyon meghajtottuk őket. Kaposvárott, ahol megcsináltam az Istenítéletet, akkor ott az már egy harmincéves társulat volt. De meg itt ilyen még nincs: Eszenyi Enikő átvette a Marton-féle társulatot, aztán rengeteg új arc érkezett: a Nemzetiből érkező emberek, Kaposvárról, Pécsről és több helyről mostanában ideszerződők kerültek a társulatba. Még nem érett össze a csapat, ez nem megy egyik évadról a másikra. De kínkeserves, véres és könnyes munkával egymáshoz lehet szoktatni embereket – és bizony lesznek elhullók is, mert ez nyilvánvánvaló. Borzasztó verseny a színház: minden este topon kell lenned, s ez kitermeli a nyerteseket és a veszteseket. Ugyanakkor, ha kialakul a közös, nagyon erős esztétikai mérce, akkor az nagyon nagyot fog lendíteni ezen a színházon.
  • A társadomban hogyhogy nem tudunk egy közösségé, egy nemzetté, homogénebbé válni? Lehet, hogy akinek ez sikerül, az valamit megment, aki nem, az szétesik?
  • A homogenitást nem a szürkeségében értem, hanem a problémákra való reagálásban, azonos szinten kezelésében. A Nemzetiben az volt a nagyszerű, hogy egyszer csak hirtelen, három év alatt kialakult egy bitang erős társulat. Nagyon furcsa volt: ezért volt több mint hiba, bűn volt szétverni azt a bandát. Nem feltétlenül csak erős ráhatással lehet ezt elérni, szerencse is kell hozzá. Ugyanúgy, mint egy jó előadáshoz: belefekteted a munkát – az biztos, mert anélkül nem lesz semmi, de olyan szerencséje ritkán van az embernek, hogy az utcán talált pénztárcában egy öttalálatos lottószelvény lapuljon –, tehát melózni kell, de az nem biztos, hogy azonnal fialni fog. Ez csak hosszú távon lehetséges. Ha két este után nem fogad jól a közönség, akkor hiába melóztunk annyit, mégpedig a legjobb lelkiismeretünk szerint. Ha nem így lenne, akkor létezne egyetlen jól bevált recept a színházra, és minden előadás világsiker lenne. De ez nem így van. Önmagában az egyfajta cél, hogy létrejöjjön egy művészi problémákra egyformán reagáló – egyfajta erővel, egyfajta dühvel reagáló – társulat, de nincsenek adminisztratív eszközök, hogy ezt elérje az ember. Ilymódon az sem működik, hogy kiírod nyolc óriásplakátra, hogy gyűlöljétek a menekülteket, és akkor az ország megbolondul és elkezdi gyűlölni a menekülőket. Ilyenfajta recept a teátrumban nincs, annál is inkább, mert itt az igazsággal manipulál az ember általában.
  • Hogy viseli a a közönség estéről estére azt, hogy “manipuláltatik” az igazság elmondásában?
  • Ez a színháznak az alapja. Azért gyűlünk össze, hogy közös probléma merüljön föl – ebben a darabban van bőven –, és a közönség szereti a szerelmet, a vért, a fájdalmat. Itt nagy sorsproblémákról van szó, én pedig borzalmasan bizakodó vagyok. De majd meglátjuk, nem mondhatom előre, hogy kell a siker…

 Csatádi Gábor 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top