Home / A függöny mögött / Interjúk / “Egyenes beszédben lenni önmagunkkal – kíméletlenül”
“Egyenes beszédben lenni önmagunkkal – kíméletlenül”

“Egyenes beszédben lenni önmagunkkal – kíméletlenül”

Esztendő határán Forgács András író, dramaturg, műfordítóval beszélgettem a Mai Manó Kávézóban írásról, terrorizmusról, színházról, őszinteségről…

  • Szerinted tudjuk-e, lehetséges-e számunkra a XX. század tevékeny, építő múltfeldolgozása? Van-e most erre mód? – kérdezem ezt a pár hete megjelent Élő kötet nem marad című könyved kapcsán.
  • A múltfeldolgozás az átépítés alatt folyamatosan folyik. Ez egy megszakítatlan folyamat, nagy katasztrófák idején esetleg valamelyest a háttérbe szorul, de múltfeldolgozás, múltértelmezés nélkül a jelennek és a jövőnek sincs semmi értelme. Látjuk a múlt-átértelmezés hadműveleteit is, a múlt-eltorzítás szüntelen romboló munkáját is (lásd például a Hóman-szobor esetét), de az is a múltfeldolgozás része, nem állítanám, hogy van egy kitüntetett pont, ahonnan minden, ami a múltban történt egyedüli érvényességgel értelmezhető vagy feldolgozható. Azt kell megtanulnunk, és én folyamatosan tanulom (olyan mesterektől például, mint Nádas Péter), hogy az ember (az író) alapvetően csak magára hagyatkozhat ebben: ha nem tudja kíméletlen őszinteséggel megírni saját történetét (és minden érvényes fikció is csak ebben az irányban találhat formát), akkor semmit nem tud megírni. Akkor egy virágszirmon ülő harmatcsöpp leírásában is alulmarad. Ha pedig kínos mozzanatok feltárásáról és elemzéséről van szó – ezek nem mindig lehetségesek, nem csupán azért, mert az archívumok nem hozzáférhetők, hanem egyszerűen azért, mert esetleg nincsenek szavaink rájuk –, akkor különösen fontos egyfajta kiegyensúlyozottság keresése, a teljesség igénye. Erre tettem kísérletet egy érzékeny anyagon keresztül. Ennek nagy a személyes kockázata, de ha nincs személyes kockázat, személyes feltárulkozás, nincs mű sem. Ez az én ars poeticám talán legfontosabb eleme. Voltak mintáim, de meg kellett keresnem azt az egyszeri, összehasonlíthatatlan mintázatot, amelyről csak én tudok beszélni. A múltfeldolgozás nem valamilyen absztraktum, nem valamilyen örök és objektív igazságokat közvetítő aktus, hanem az ősképek rekonstrukciója személyes történeteken keresztül, és ilyeténképpen a mítoszok elevenen tartása. Ha egy mű kollektív élménnyé válik, tehát ha sokan olvassák vagy alakítanak róla ki véleményt, akkor éri el igazi célját, mert kilép az egyszeriből, a személyesből, de ezt nem én csinálom, ezt csak maga a mű tudja elvégezni.
    fotó: Szkárossy Zsuzsanna

    fotó: Szkárossy Zsuzsanna

  • Mi az ami ebben az “ítélet nélküli befejezetlenségben” nem hagyott, nem hagy nyugodni?
  • Az ítélet nem az én dolgom. Egy olyan világban élünk, és a helyzet fokozódik, tehetném hozzá, ahol túl könnyen ítélkezünk egymásról, már csak azért is, mert ismét kiéleződtek az emberiség nagy konfliktusai, túl sok a szegény, a világ, a globalizáció első erőteljes lépéseire való válaszként egyfajta regresszív, a nemzeti sáncok mögé visszahúzódó, radikalizálódó válaszokat ad, ez az örökös huzavona a történelemben, holott most már jól látszik, hogy – igaz, talán évszázadok választanak el ettől minket – az emberiség közös tudata egyre erősödik. Nem szeretem a “globalizáció” szót, de magyarul erre sajnos nincs jobb, és ahogyan egy nagyszerű közgazdász próbálta megnyugtatni az izgága, és a globalizáció ellen ágáló filmrendezőt egy vacsorán tíz évvel ezelőtt: “Nyugodjon meg fiatal barátom. Túl vagyunk rajta.” Vagyis ezek valószínűleg hosszú ideig eltartó utófájások csupán. Magam sem szeretném megadni magam valamilyen személytelen kollektivitásnak, és ezért hajlandó vagyok megérteni még az extrém, túlzó nacionalizmus vadhajtásait is akár, látom, hogy az animális ösztönök, a szerzésvágy, a másik legyőzésének vágya milyen erős, de lehetetlen nem észlelni a világ egyre fokozódó összeforradását. Nyilván emiatt még komoly válságokra számíthatunk akár a közeljövőben is – a migráns-probléma csak egy jelenség a sok közül. Az ember annyit tehet, hogy a saját személyes történetével kímélet nélkül számot vet. Amíg ezzel nem végez – és amíg él, hogyan is végezhetne –, nyugtalanság űzi: szüntelenül keresi az önkifejezés formáit (már ha ez a hivatása).
  • Az édesanyához kapcsolódó tápláló kötelék hogyan, mennyiben változott, árnyalódott benned az legutolsó regényed kapcsán, András?”
  •  Semmit nem változott. Ez az igazság. Az én szememben ő ugyanaz a csoda maradt, mint aki a haláláig volt. Amennyi talán mégis változott: tisztábban látom élete utolsó tíz évének titkait, jobban értem türelmetlenségeit, a hallgatásait. Ő ezt a titkos hálózati munkát a pártmunka egyenes folytatásának látta, mint ahogy talán tényleg az is volt, nem látott benne kivetnivalót, de elsősorban egzisztenciális kényszerből vállalta el apám súlyos betegsége után. A családját védelmezte, ez minden feljegyzésből világosan kitetszik, és nem hallgatta el a tartótisztek előtt kritikus, habár elvtársi véleményét a Kádár-rendszer működésével kapcsolatban. Kommunista volt, a pártfegyelmet komolyan vette. De bármilyen rendszerhű is volt, ez szikrányit sem változtatott alapvető emberségén, mérhetetlen szeretni- és adni tudásán. Ezzel kapcsolatban csak azt tudom tanácsolni, hogy mindenki számoljon el a saját lelkiismeretével, mielőtt nagy mellénnyel megítélne bárki mást.
  • Hogyan hat rád az, ami november 13-án éjszaka Párizsban történt?
  • Hogyan hathatna, hát borzasztóan. Nem tudom kivonni magamat a hatása alól, nem tudom filozofikusan nézni. Szerintem nagyon nagy baj van, ennyit tudok mondani. Rábízom a politikai elemzőkre a következtetések levonását. Egyenlőre kíváncsian várom, hogy ennek milyen következményei lesznek. Egyébként nem hiszem, hogy holnap, hanem inkább a következő két-három évben lesznek következményei.
    fotó: Rick Zsófi

    fotó: Rick Zsófi

  • Hogy érzed, mi lenne az a helyes következtetés, amit ebből érdemes lenne levonni?
  • Nem vagyok politikus és nem is akarok politikai elemzőként vagy politológusként föllépni. Egyrészt azt mondhatom, hogy ez ciklikusan, időről-időre be fog következni, amivel nem akarom a borzalmat igazolni. Ha az egész migránsügy, amivel most ez az egész összekapcsolódik vagy a szíriai polgárháború, az ISIS-ügy arról szól – Európa szempontjából, és én az európai gondolat híve vagyok –, hogy hogyan lehet egyszerre integrálni és kivédeni ezeket a dolgokat, hogyan lehet egyszerre nyugodtnak maradni és mégis kivédeni a nagyon szélsőséges és tragikus eseményeket. Azt gondolom, hogy Franciaországba – Magyarországon meg különösen – inkább az egyik irányba tolódott el a gondolkodás. A kettő, az integráció és a veszélyek kivédése, együtt nagyon nehéz és nagyon kevesen vannak, jelentős politikusok mint Angela Merkel, akik képesek volnának erre. Én mindenképpen annak a híve volnék, hogy ne álljon meg az integrálódási folyamat, de ehhez nagyon nagy erőfeszítéseket és áldozatokat kellene hozni. De erre még nem készek még egyes országok. Franciaországban egy hónap múlva választások lesznek – regionális választások – és nagyon kíváncsi vagyok, hogy a szélsőjobb mennyire tör előre. Az lesz a mércéje: ha igen, az elég veszélyes fejlemény.
  • Ha Le Pen úgy adná elő magát, mint egy nem oly veszélyes, de mégis egy szélsőjobb…
  • … de nem, azt akarom mondani, hogy láttam egy interjút Marine Le Pennel pár hete, amikor vitatkozott egy szocialista miniszterrel a francia televízióban. Az nagyon érdekes volt, hogy Marine Le Pen egyetlen szavával sem értettem egyet, és mégis neki volt igaza, abban az értelemben, hogy érzelmi ereje neki volt, az érzelmi igazság nála volt, mert a szocialista miniszter, aki előadott egy korrekt gondolatmenetet, az teljesen üresnek hatott. Magyarán, ezzel azt akarom mondani, hogy ezek valódi problémák, valódi félelmek. Én nem becsülöm ezt le, habár én egy másik gondolatrendszerben nevelkedtem és gondolkodom –, de nem becsülném alá azt a szorongásmennyiséget sem, meg félelmet sem, ami a polgárháború és a robbantások és az iszlám előretörése miatt él az emberekben. Ezt semmiképpen sem becsülném le. Természetesen nem akarnám, hogy radikális és szélsőjobboldali, illiberális politikai berendezkedés domináljon Európában, de valószínűleg ez lesz a trend a következő években minden szinten. Most találkoztam egy norvég hölggyel aki elmesélte, hogy Norvégiában nagy vita folyik arról, mi folyik a határokon, és hogyan lehetne ezt Norvégiában megoldani. Nyilván születik majd erre egy megoldás, a történelem mindig oda-vissza ugrál, ciklikusan. Most valószínűleg a veszélyérzet és a tényleges veszély növekedésével egy szigorúbb, védekezőbb, állampártibb világ jön. Én ugyan személyesen nem örülök ennek, én személyesen magamért felelek, saját döntéseimért, ezért nem is mondanék politikai ítéletet senkiről. Az emberek halála persze szörnyű, de valószínűleg kivédhetetlen, nincs az a titkosrendőrség, amelyik ezt a robbantásos akciót vagy egy ehhez hasonlót mindig ki tudna védeni.
  • Nekem ilyenkor mindig – bár fatalistának tűnik ­– Thornton Wilder Szent Lajos király hídja jut eszembe. Így próbálom behelyezni a behelyezhetetlent. Mostanában hogy érzed, melyik éned van jobban elől: az író, a műfordító, a tanár, a dramaturg, a filozófus, a rajzoló? Melyik az, ezekben a hetekben, hónapokban, amelyik nagyon intenzív?
  • Nekem a legfontosabb az írói – nem annyira a világban való elmerülés, hanem a magányos gondolkodás, a saját világom építése lenne, de most a Színművészeti Egyetemen indult egy forgatókönyvíró osztályom, és ott hirtelen nagyon sok órám lett – ami rengeteg időt elvesz – de nagyon élvezem, rengeteget tanulok. Ha választani lehetne, akkor az írói, ha a valóságot mondom, az elmúlt hónap valóságát, akkor a tanári a legdominánsabb. De a rajzolást soha nem adom fel, csak nem mondanám, hogy annyira intenzív mostanában. Fordítást meg nem végzek jelenleg. Egyik tanítványommal, Bíró Bencével fogok dolgozni remélhetőleg egy Lessing fordításon – segítek csak, a konzultánsa leszek.
    fotó: Német Dániel

    fotó: Német Dániel

  • Mi az ami újra és újra erőt vagy muníciót ad ahhoz, hogy az életednek különböző szegmenseit újra és újra sikeresen, eredménnyel aktivizálni tudd, honnan merítesz erőt?
  • Legprimérebben az emberben van egy önkifejezési vágy – bennem már kamaszkorom óta él egy ilyen önkifejezési vágy –, ez sokakban benne rejlik, előrehajtó elem a hiúság is, meg az ambíció természetesen. Ami persze soha nem volt a legfontosabb elem, de nem tudom letagadni, hogy az is működik. A legfontosabb mégiscsak az, úgy érzem, hogy az egész életem egy önmegismerési, egy tanulási folyamat, amelynek kiteljesedéséhez az írás a leghatékonyabb eszköz. Most, ezzel a Valami fiatal szélhámos című könyvemmel először sikerült talán valami olyant mondani – ezt a kötet egészére mondom – ami csak az én igazságom, az én gondolkodásmódom kifejezése, és ez a jövőre nézve már erős következményekkel jár. Mert azóta, amióta ez a kötet megjelent, már másképpen fogalmazom a mondataimat.
  • Egyébként mennyire érzed magad szélhámosnak?
  • Mindenképpen, ugye, mert a művészember az tulajdonképpen szélhámos, mondhatnám azt is, hogy bűvészkedik. De a szélhámosság szónak van egy pozitív – csintalan – aspektusa, másrészt pedig, hogy nem olyan mindennapi dolgokkal foglalkozik az ember, azaz: nem vagyok vízvezeték-szerelő, nem vagyok színházigazgató, nem vagyok portás, hanem szavakkal foglalkozom – amiknek a jelentése ugye nem feltétlenül megragadható. Novellákat írok vagy nagyobb lélegzetű műveket, melyeknek részben az a célja, hogy szembe menjenek a közvélekedéssel – mást állítsanak, mint amit a világ gondol, ám mégis elfogadtassam őket a világgal. Ehhez kell egy kis szélhámosság, ami mondjuk olyan, mint kötéltáncosnak lenni. Még akkor is – ahogy Kafka mondja: ha ez a kötél a felszínen fölött kifeszítve – azon akkor is végig kell menni, bár alig látszik, mégis azon mész végig.
  • Egyébként a kötetben szereplő huszonhét novella közül melyik az, vagy melyek azok, amelyekkel sikerült a legintimebb kapcsolatba kerülnöd? Melyiket érzed magadhoz a legközelebb?
  • No, erre tudok válaszolni. A Jósnő az, amelyikben sikerült azt az anarchikus, kaotikus és mégis rendbe szerveződő valamit megfogalmaznom, ami az egyéniségemre jellemző huszonéves koromtól vagy kamaszkoromtól kezdve. A túl sok minden iránt érdeklődés – hiszen te is így tetted fel a kérdést, hogy mi a franc vagyok, ez vagyok, az vagyok vagy amaz vagyok inkább – egyrészt. Másrészt persze a túlvállalás, a nagyon sokféle kihívásnak való megfelelni akarás – miközben tanítok, miközben megpróbálok írni. Mondjuk ha jön egy felkérés, hogy az El Kazovszkij kiállításáról írjak, akkor azért vállalom el, mert meg akarom ismerni az El Kazovszkijt. Nem a honoráriumért vállalom el, mert attól eltekinthetünk, hanem azért vállalom, mert kíváncsi vagyok az El Kazovszkijra. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy esetleg okosabb volna, ha nem lennék ennyire kíváncsi. A Jósnő című novellára visszatérve: abban is egy olyan figura van megfogalmazva – ad abszurdum véve –, aki egyszerre tíz irányban próbálja az életet élni és ott sikerült ezt először úgy megfogalmaznom, hogy a realitása nem kérdőjeleződik meg. Vagy legalábbis azt remélem. De van még egy-két olyan novella, ami a filozofikus lényemhez nagyon közel áll.
  • Mennyire ad újra és újra erőt az a bőséges, anyai muníció, amit egykor magaddal hoztál – ahogyan fogalmaztál is egy interjúban – megelőzve és kicselezve a saját testvéreidet?
  • Az remélhetőleg egy életen át tart – az a kémiai biztonság, így fogalmaztam –, az embernek mindenféle racionális céljai vannak az életben, ésszerűen akar élni, előre akar jutni és egyre jobb dolgokat akar csinálni. De ha nincsen benne szeretet – hogy biblikusan fogalmazzak, hisz ezt a szeretetet nem mindenki kapja meg – ami egyfajta bizalom kifejeződése is az ember iránt, amit sokszor gyerekkorában sem kap meg, sem később, az tragikus következményekkel járhat. Nekem az volt a szerencsém, hogy egy nagyon nagy adagot kaptam belőle édesanyámtól, amely megszült egy alkatot, egy filozofikus alkatot. Egy olyan embert hozott létre ez a szeretet, aki elviseli azt is, ha nem ő van a középpontban. Ez nem mindig könnyű, mert az embernek van egy önértékelési – kényszeres önértékelési – mechanizmusa. Amikor a többieket és magát is megpróbálja ebben hierarchikus rendben – ami minden művészetben létrejön – elhelyezni. Ezt nagyon nagy előnynek vagy értéknek tartom, hogy engem valójában lényegében nem az érdekel, hogy a társadalmi vagy irodalmi státusom mi, hanem az érdekel, hogy amit létrehoztam, az megfelel-e annak a belső képnek, amelyik bennem él. Erre törekszem, és elég türelmes vagyok a tekintetben, hogy ezt a világ hogyan fogadja. Ezért viselem elég jól a kritikát is, és mondom azt, hogy egy kritikusnak mindig igaza van. Ami nem azt jelenti, hogy a kritikusnak mindig úgy van igaza, hogy az objektíve úgy van, hanem ő biztosít számomra rálátást arra amit csináltam, még akkor is, ha pont olyasmit mond, amivel pont nem értek egyet.
  • Egyébként az Élő kötet nem marad kötetedhez visszatérve: mennyire lehet Magyarországon komolyan venni azt, ami itt történik? Mennyi a valóság és mennyire a szürreális, azaz: a szürreális világ mennyire valóságos ma Magyarországon?
  • Szerintem eléggé szürreális, főleg azért, mert nagyon el- vagy ketté van hasadva a világ. Vagy több részre is van hasadva. Ennyire még nem érzékeltem ezt egész életemben, hogy bizonyos emberekkel lehetetlen beszélni, hogy bizonyos csoportok már egyáltalán nem értik meg egymást, nincs közös nyelv és ennek következtében rengeteg teljesen abszurd helyzet jön létre mindenütt, az élet minden területén. – amikor ellenébe megy a dolog a közös gondolatnak, az arany középútnak. Ilyenkor fokozódik az abszurditás lehetősége. Örkény alkotta meg ennek a műfajnak a legnagyszerűbb darabjait. Egy olyan világban élt, ahol nem lehetett semmit kimondani, tehát ott is volt egy ilyen erős primer parancsolat, ami szembe ment a természetes önkifejezés vágyával. Ma pedig az van, hogy bármit mondok, félreértik – sokan. Teljesen mást gondolnak róla, mint amit én. Illetve bizonyos hatalmi csoportok nagyon sok gazdagságot, pozíciót csoportosítanak önmaguk számára, ezáltal minden döntésük értelme fölnagyítódik. Ha egyszer csak az az ötlettel jön a miniszter, hogy létre kell hozni a “Mindennapi éneklés bizottságát”, amint ez a napokban történt – azon az ember csak a térdét csapkodhatja nevettében vagy sírva fakadhat. Ugyanakkor tényleg abszurd, ha belegondolunk, még a megfogalmazás is abszurd. Azért teheti ezt meg, mert azt gondolja, hogy bármit megtehet – mert erről beszélek, hogy őneki tulajdonképpen minden ötletéből valóságot lehet létrehozni, nincs semmi kontroll. Ez az abszurdnak kedvez. Ami egyébként nagyon kedvez az írónak is, már amennyiben túléli a helyzetet.
    fotó: Rick Zsófi

    fotó: Rick Zsófi

  • Egyébként lehet ezt úgy fordítani – egy kicsit parafrazeálva – hogy nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet utánozza a művészetet? Lehet úgy átfordítani, konvertálni ezt, hogy ebből a valóságérzet röghöz köt bennünket?
  • Oscar Wilde ezt megírta: hogy akkor vettük észre a londoni ködöt, amikor megfestette Whistler és azóta van az a bizonyos köd. Az a köd, amiről ma beszélünk az azóta van, hogy egy festő meg tudta festeni. Ilyen értelemben az élet utánozza a művészetet. Ez persze oda-vissza működik. Ez a paradoxon mélyen igaz. Nevezetesen arról az emberi helyzetről szól, melyben állandóan kénytelenek vagyunk megfogalmazni a saját létezésünk értelmét, azt, hogy mi a francért vagyunk itt, mivégre? És azt, hogy minden egyes cselekedetünknek a következményeivel együtt kell élnünk. Nem mindig tudjuk ezeket a következményeket és nagyon sokszor döntünk rosszul. Nem lehet mindig jól dönteni. Wernher von Braun aki a hires német fegyvert a V-2-t kifejlesztette és aztán az amerikai rakétaprogramot (lényegében az amerikai titkosszolgálat ellopta von Braunt Németországból, és aztán ő fejlesztette ki az Apolló űrhajót is), azt mondta: hogy “az olyan kísérlet, amelyik nem sikeres, az nem kísérlet”. Ez így abszurd fogalmazás, hiszen a kísérletnek éppen az a lényege, hogy esetleg nem sikerül. De ő magáról azt gondolta, és akkora tudósnak tartotta magát, hogy ő már azt nevezi kísérletnek, ami sikeres, tehát a többi nem számít. Ezzel azt akarom mondani, hogy viszont az életben ez nem így van. Attól vicces ez a mondat és attól mond valamit Wernher von Braunról. Azt kell megtanulnunk ebből, hogy a hibás döntéseinket hogyan korrigáljuk. Azt nem tudjuk megtanulni, hogy ne döntsünk rosszul, mert mindig lesznek rossz döntéseink. Aztán hátra kell lépni hármat és korrigálni – a korrekcióra való képesség nagyon fontos. Ehhez viszont az kell, hogy egyenes beszédben legyünk önmagunkkal legalább. A világgal nem mindig tudunk teljesen egyenes beszédben lenni, mert akkor nagyon sok rossz helyzetbe kerülünk. Önmagunkkal szemben kíméletlennek kell lenni.
  • Te hogy gondolod, hogy ebből az önmagunkkal való kíméletlen egyenes beszédhez, ennek a kialakításához a színház hogyan tud vagy hogyan nem tud hozzásegíteni?
  • Nagyon érdekes helyzetben van a magyar színház – nagyon bonyolult megfogalmazni azt, amit most érzek. Érzek egy kifáradást, ami persze annak is következménye, hogy alapos kifárasztás van, mert nagyon sok pénzt elvettek a színházaktól, nagyon ellehetetlenítették az alternatív színházak életét és az emberek nagyon kevés pénzért dolgoznak ebben a szférában, ahol ugye valójában megtörténnek a dolgok. A másik oldalon pedig ott van egy nagyon kommersz színházszemlélet. Tehát van egy kifáradóban levő színházi nyelv még a nagyon komoly minőségű színházakban is. A színháznak ugyebár az lenne a dolga, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek… Az lenne a dolga, hogy azokat a formákat, amelyeket a világban észlelünk, azokat az eseményeket a gondolkodásmódokat nagyon frissen – akár formátlanul is – behozza a színpadra – erre azért állandóan komoly kísérletek vannak. E pillanatban úgy érzem, éppen azért, mert eléggé eltorzult a magyar közgondolkodás szerkezete, részben a dialógusképtelenség, részben a centrális erőtér – ahogyan ők hívják magukat – dominanciája miatt, erősen kisebbségbe szorult egyfajta, szerintem szellemileg egyedül gyümölcsöző színházi gondolkodásmód – és ez is volt itt a cél. Pont az a színházi gondolkodásmód amelyiknek az lenne az értelme, hogy friss legyen, hogy kísérletező legyen, vállaljon kockázatokat. Nagyon nehéz ma kockázatot vállalni a magyar színházban, mert olyan szinten össze van kötve a jegybevétel a színházak támogatásával, hogy ez nagyon súlyos tehertétel a mai színházon Magyarországon. Ennek következtében voltak olyan élményeim – nem akarok konkrét előadásokat megnevezni – az utóbbi időben, amikor azt éreztem, hogy nagyon jó minőségű alkotók nagyon jó gondolatokkal féleredményekre jutnak.
  • Vajon miért?
  • Éppen azért, mert van egy kifáradás. Egyrészt nagyon kell ügyelni rá, hogy a közönség bejöjjön a színházba, mert nincs akkora számú közönség, akik elviselik azt is, ha mondjuk egy hatórás előadásban nem történik semmi és utána mégis valamilyen élményhez jutnak – ez szinte lehetetlen Magyarországon. Mert a szélső értékeket lehetetlen megvalósítani, középértékek vannak. Egy kis kísérletezgetés, egy kis trükközgetés, egy kis jópofasággal keveredve.
  • Mennyire érzed ezt szándékoltnak, szándékosnak, önkéntelennek? Azaz a kifárasztás mennyire tudatosan működik jól vagy éppen mennyire gerjeszti már önmagát anélkül, hogy valaki felülről nyomná a “kifárasztás” gombot? Mennyire fárasztjuk ki magunkat már mindezt megelőzve?
  • Nem, igazából az van, hogy egy színháznak, egy jó színháznak – ezt látjuk is, vannak ilyenek – akár a Katona, akár az Örkény (mindig ezt a kettőt mondja az ember, de több társulatot lehet mondani), akár az alternatívok között is: hogy azt nevezhetjük szellemi műhelynek, amelyik hosszú távon gondolkodik. Sok tehetséges fiatal rendező van, akik most kerültek ki a főiskoláról, akik vagy létrehoztak társulatokat, tehát szellemi műhelyként működnek, mint a Pintér Béláék, a HoppArt stb. Ezek például szellemi műhelyként működnek, csak éppen azért vagy pont azért, mert, közben állandó utóvédharcra vannak kényszerítve – gondolok itt a TAO-ra, a közönséglétszám és a bevétel, meg az állami támogatás összefüggésére, azon kívül a brutális leépítésére a mindenfajta támogatásnak, ami a kis társulatokat életben tartotta volna. Nagyon heroikus dolgok ezekben a kis társulatokban, bármit létrehozni, és a sikernek nincs akkora értéke mégsem. A közönség nem bővül – szerencsére van egy meghatározott létszámú közönség, amelyik ezeket az előadásokat megnézi. A másik része a közönségnek egyszerűen nem megy el bizonyos fajta előadásokra. Nagyon ritka az olyan előadás – pont az Alföldi Róbertnél volt ilyen – neki sok híve volt a másik politikai világnézetű táborból is, de ez ritka állatfajta a színházban – és például a Vígszínháznak, már méretei miatt is lenne erre lehetősége. Tulajdonképpen az Alföldi idejében a Nemzetinek volt, talán a Radnótinak is, Tehát hogy az a bizonyos (polgári) színház összehozza a különböző gondolkodású embereket. Akik abban megegyeznek, hogy Schiller azért jó, hogy valami avantgarde dolog is elfogadható, amennyiben nem sérti a szélső ízléseket. Engem ez zavar, mert én a nyolcvanas évek elején Nyugat-Berlinben voltam – nagy szerencsém volt – és megéreztem és megláttam azt, hogy milyen különleges helyzetben volt akkor a város. Nagyon sok pénz volt a kultúrára, nagyon sok pénz volt a színházra, a művészetekre. Nagyon sok kísérletező ember élt akkor összezárva Berlinben. Egy nagy amplitúdójú, a szélső értékekkel is kísérletező színház képes jelentős dolgokat létrehozni. Amennyiben ezekről a szélső, extrém dolgokról lemondunk, ha nincs amplitúdó, ha nincsenek nagy vállalkozások, akkor a közép felé, a középszerűség felé hajlik még a legjobb minőségű előadás is.
    fotó: Richolm Orsolya

    fotó: Richolm Orsolya

  • Ami aztán magával is hozza a elszürkülést…
  • Így van, én például láttam és nekem nagyon tetszett az Oszlopos Simeon – most néztem meg a Gothár rendezését –, pedig bizonyos értelemben a felszínen akár konvencionális rendezésnek is mondhatnánk –, amelyik rettentő izgalmas időutazás volt, és nem nagyon tudnék elképzelni más rendezőt Gotháron kívül, aki az 1960-as éveket ilyen szabadon újra tudná fogalmazni azt, ami az értelmiséggel történt akkor és ma.
  • Kérdezhetnénk egyfelől: mit kezdjünk a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évekkel ma, 2015-ben. Másfelől viszont: ott van benne az inspiráció. Kortalanul, de nagyon korhoz kötötten beszél nekünk.
  • Én nagyon sok jó szamurájsuhintást látok benne. Olyan dolgok kerülnek egymás mellé, amit csak egy olyan nagytapasztalatú, érett művész képes egymás mellé tenni, mint Gothár. Ez egy speciális forma, mert a hatvanas évek nagyon speciális korszak volt. ‘56 után hat évvel íródott a darab és kiváló színészek vannak benne, akik remek kamaraalakításokat nyújtanak – hárman-négyen föltétlenül –, ez is jó dolog. Én szeretek jó színészeket nézni, ebben nagyon elfogadó vagyok. Természetesen abszolút el tudom fogadni és ez beleillik az előző elemzésembe is, hogy igazi kockázatvállalás vajon van-e benne? Nem kell, hogy mindenben legyen. Az amplitúdó és a szélső érték nagyon fontos – de nem kell, hogy minden előadásban jelen legyen, azonban egy színház előadásainak sorában vagy egy évadban, egy szellemi műhely esetében szükség van rá. Most attól félek, hogy még a legkiválóbb emberek is – és a Katonában nagyon sok kiváló ember van, de természetesen máshol is vannak – szoronganak attól, hogy meddig mehetnek el az értelmetlenségben, a provokációban. Schilling elmegy elég messzire bizonyos előadásaiban, de ott meg hiányolom egy kicsit az esztétikai erőt. Egy különös, köztes pillanatban vagyunk most, ami ennek a kifárasztásnak is – amiről beszéltünk – az eredménye, és annak is, amit Párizsról mondtunk beszélgetésünk elején. A világ – “the world is out of joint” – hogyan Hamlet mondja, hogy kizökkent egy kicsit az egész. A csavarok és az anyacsavarok, az izületek, a forrasztások közül jön elő valami olyan anyag, amitől mindenki fél. Egyrészt jön elő a dzsihád, meg jön elő az ISIS és másfelől jön elő a radikális szélsőjobb és a diktatórikus, erős kézre való vágyakozás. Egyik se jó, és egyik se jó a művészetnek. A művésznek egyébként jó lehet, hiszen ha a művész rossz helyzetbe van hozva – és van benne erő és túléli ezt a rossz helyzetet –, akkor nagyon jól, sarkosan, élesen és pontosan tud fogalmazni …
  • Mint egy katalizátor, helyre teszi a történéseket… az ízületek mentén…
  • Pontosan, ha belegondolunk: Balzac és Kafka. Kafka egyébként nagyon nem szerette Balzacot. Balzac egy olyan világban élt a 19. század század elején, amikor a vadkapitalizmus őrületes nyomorba döntött egyeseket, ő maga bujkált a hitelezői elől, tehát ezek a kapitalista típusok hihetetlenül élesek és pontosak voltak és adott volt egy nagy ambíciójú és életszerető ember, aki ezt az egészet meg tudta írni. Kafka esetében, ő a szorongásnak egy olyan dimenziójáig jutott, amitől mások elmegyógyintézetben végzik, de ő meg remekműveket tudott belőle írni. Mind a kettő nagyon erős szélsőségek mentén tudta megfogalmazni a formát, amiért ma olvassuk őket. És Zola. Általában az az érdekes, hogy a baj, ami nem kedvez a nyugodt alkotómunkának – abban az esetben, ha egy rendes matadorra talál az íróban – az csak segíteni tud. Tehát: nem a bajjal van baj – a baj nem baj, mondtam első regényemben, az Aki nincsben –, a baj az nagyon jó. Annak a technikáját kell megtanulni, hogy túléljük a bajt, hogy rálássunk a bajra.
  • Szerinted ma tud segíteni abban a színház, vagy egy színházi létforma, hogy ezzel a hogyannal, ezzel a bajjal jól tudjunk bánni? 
  • Abszolút. Biztosan tud. Ezt ugyan nem gondolom, hogy a színháznak van egy ilyen gyógyszertani vagy pszichiátriai feladata – de természetesen a szellemi higiéniánkhoz nagyon fontos a színház és ugyan még nem láttam a Borbély Szilárd darabot a Katonában – egyszerűen időhiány miatt – de nagyon érdekel. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezt bemutatják és a körülötte levő konfliktus is fontos. Igazából örülnék neki, ha nem akadályozódna meg ez az előadás, de az is segít, ha tiltakoznak az előadás ellen és artikulálják akár az olyan a véleményüket is, amivel én nem értek egyet. Tehát a darabválasztás, a problematikaválasztás – mint ahogyan a Hét szamuráj előadásnál az Örkényben hirtelen bejönnek a cigánygyilkosságok, de a magyar lakosság szemszögéből, ami egy nagyon érdekes látószög. Tulajdonképpen egy bátor döntés – bár én nem voltam elégedett az előadás végével, kicsit üresen hagyott engem és tét nélkülinek éreztem a legvégét. De ezt mégis jó gondolatnak tartottam, tehát a nézőnek ezen el kell gondolkodnia: hogy akkor most mi az összefüggés egy ilyen magyaroszági esemény negatívja és egy mítosz, egy hires japán film között. Milyen összefüggés hozható létre?
  • Mert szerinted van összefüggés?
  • Abban a percben, hogy egymás mellé kerül, már van. Akkor is ha tulajdonképpen nehéz helyzetbe is hozták magukat az alkotók. A befejezés szerintem ezért nem sikerült, mert még kellett volna még valami: vagy nagyobb bátorság, vagy az, hogy ne kelljen fél tízre befejezni az előadást – mert az utolsó pesti metrójárat –  minden színházigazgató réme -, hogy fél tízre próbáljuk befejezni, gyerekek, de legalább tízre, mert különben nem tudnak hazamenni a nézők. Ezzel csak egy példát akartam arra mondani, hogy nagyon fontos az a színház, amelyik arról beszél, ami van. Berlinben van most egy előadás a Kolhaas Mihályból, melyik egyértelműen Berlinben játszódik, a Berlinben élő török és az arab közösség között, – nem láttam, csak olvastam kritikákat róla. Ott már természetes anyanyelv és az, hogyha elővesznek egy klasszikus darabot, akkor azt szétbombázzák egy olyan problematikával, ami egy vezércikk témája lehet, vagy egy oknyomozó újságíró témája lehetne. Nem ez az ideális színház, de nagyon fontos, hogy ilyen színház is legyen. Ha a nézők bemennek, akkor ott direktben szembesülhetnek, mint akár egy szappanoperában, a saját problémáikkal. A probléma csak az, ha nem értő ember csinálja – mint amilyen Castor vagy némely tehetséges fiatal rendező – aki képes erre és nem születik meg egy esztétikai minőség és nincsenek benne elég jó színészek, akkor dögunalom, akkor csak egy politizáló színházról van szó. Tehát én nem várom azt a színháztól, hogy megnyugtasson, hogy elrendezze a fejemben a gondolataimat, én azt várom, hogy ugyanolyan izgalmas emberekkel találkozzak, mint amilyennek a tanítványaimat szeretném látni. Számomra a tanítás az lényegében arról szól, hogy ők ismerkedjenek meg minél több rendkívüli személyiséggel és tanuljanak tőlük olyan stratégiákat, amelyekkel a saját tévedéseiket képesek korrigálni.

 

 Csatádi Gábor 

 

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top