Home / Aktualitások / A szerelem elviselhető könnyűsége
A szerelem elviselhető könnyűsége

A szerelem elviselhető könnyűsége

Bájos, kedves, szellemes mesét látunk, amelynek legnagyobb tétje az, hogy a szerelem vágya hogy kerekedik fel a túltengő önérzeten. 

Ritkán látni olyan harmonikusan szép színpadképet, amilyet Horesnyi Balázs a Centrál Színház új bemutatójához, a Sok hűhó semmiért-hez tervezett. És ritkán látni olyat is, amely ennyire magába sűrítené az előadás erényeit és problémáit. Télikertben járunk, gyönyörű pálma és mindenütt zöld növények a színen, látszólag szertelenül egymás mellé helyezve, mégis rendezetten. Az „üvegfelületek” világossá teszik a zsúfoltsága ellenére is levegősnek ható teret. A látvány annyira megkapó, hogy ideig-óráig hajlamos vagyok még arról a kérdésről is megfeledkezni, hogy mennyi értelme van a Sok hűhó semmiért jeleneteit egy télikertben játszatni. Miként az előadás során is elő-előfordul, hogy belefeledkezem a jó színészek által mondott remek szövegbe. Ám ahogy halad előre a játék, annál többször tudnámm nem feltenni a kérdést: mi végre ez az egész.

fotó: Horváth Judit

fotó: Horváth Judit

Puskás Tamás rendezése – amely némiképp emlékeztet Kenneth Branagh nálunk is sikerrel vetített, színes, szélesvásznú, a színészi talentumnak bő teret adó, a feldolgozott mű mélységeinek felmutatásával a nézőt legkevésbé sem fárasztó filmjére – eltökélten tarka, bolondos komédiának, játékos szerelmi kergetőzésnek mutatja a Sok hűhót… A fókuszban Benedek és Beatrice története áll, mind a szövegváltozat (a friss fordítást maga a rendező készítette, a dramaturgiai feladatokat Baráthy György látta el), mind a rendezés egyértelműen az ő történetüket pozícionálja a játék középpontjába, s ennek megfelelően szorítja háttérbe Hero és Claudio történetét, illetve a dráma nyugtalanító, különös mellékalakjait. A tökéletesen összeillő, ám egymással szüntelenül perlekedő páros dialógusain jókat lehet mosolyogni, ám összezördüléseiknek igazi tétje nincs, hiszen kezdettől nyilvánvaló, hogy a két ember egymásra fog találni. Kételkedni ebben akkor lehetne, ha Benedek nőgyűlölő attitűdje és Beatrice vénkisasszonyos keserűsége mélyebb frusztrációt takarna, ha a szeretetre vagy szerelemre való képességük legalább kicsit megkérdőjeleződne.

Ám a Centrál Színház előadásában a kezdettől fogva két szerethető embert látunk, különösebben sebzettnek egyikük sem tűnik, harapós párbeszédeik inkább csak büszkeségből fakadnak. Környezetük békéltető célú cselvetése gyorsan célt is ér, így egymásra találásukhoz nincs is szükség arra a kataklizmára, amit Hero megaláztatása és csaknem beteljesülő tragédiája jelent. Ez utóbbit részben azáltal szorítja háttérbe a rendezés, hogy Claudio és Hero párosa addig szinte csupán dramaturgiai funkcióként létezett, így kevés nézői érdeklődét keltett. Másrészt pedig azzal, hogy maga a környezet túl barátságos, bájos és feszültségmentes. Bármennyire kivetkőzni is látszik magából a derék Leonato, amikor elhiszi a lányára szórt rágalmakat, ez pillanatnyi epeömlésnek tűnik csupán; nem hihető, hogy Herora szörnyű sors válna, ha ártatlansága nem derülne ki. A mellékalakok közül is azok a hangsúlyosak, akik a komikum forrását szolgáltatják (Lasponya és kompániája), míg az intrikus János gróf és emberei motivációiról semmit sem tudunk meg.

fotó: Horváth Judit

fotó: Horváth Judit

És végképp homályban marad a dráma kulcsszereplőjének, Don Pedro hercegnek alakja. Ezzel a figurával persze mindig meggyűlik a baja azoknak, akik könnyed nyári komédiaként olvassák a Sok hűhó…-t, hiszen a Herceg látszólag semmit sem csinál, semmilyen konfliktusban nem vesz részt – ehhez képest nagyon sokat van színen, sok szövege van, sőt, voltaképpen minden konfliktust ő generál (vagy legalábbis az ő személye, hiszen János gróf is rajta akar bosszút állni). Van pár kötetnyi irodalma a szerep értelmezésének, de természetesen nem ezt kérem számon az előadáson; valahogy azonban ki kellene találni a figurát, meg kellene jeleníteni a motivációit, érezetetni a többiekhez fűződő viszonyát ahhoz, hogy a cselekmény fordulatai izgalmasabbak, bonyolultabbak és érdekesebbek lehessenek.

Mindez azonban valószínűleg teljesen idegen a rendezői intenciótól. Bájos, kedves, szellemes mesét látunk, amelynek legnagyobb tétje az, hogy a szerelem vágya hogy kerekedik fel a túltengő önérzeten. Puskás Tamás pedig precíz játékmesterként, ritmusosan pergeti a jeleneteket, háttérbe szorítja a komorabb színeket, a nehezebben értelmezhető figurákat, és igyekszik minél jobb helyzetbe hozni a hálásabb szerepeket játszó színészeket. A társulat tagjai korrekt szakmai színvonalon, de eltérő ambícióval és energiabefektetéssel vesznek részt a játékban. Pokorny Lia mintha inkább ziccerszerepként fogná fel Beatricét; kitűnően poentírozva, minden hálás viccet jól megjátszva, de a figura ellentmondásaival, változásaival keveset törődve építi fel a szerepet. Vele szemben Schmied Zoltán lelkiismeretesen és ambiciózusan dolgozza ki Benedek átalakulásának stációit: a hetyke, laza, érzéseit gondosan rejtő katonát tényleg megérinti a szerelem varázsa, amelynek hatására szinte szemünk előtt válik karakán, határozott, igazáért harcolni kész emberré.

fotó: Horváth Judit

fotó: Horváth Judit

Magyar Attila az utóbbi időkben tőle látottnál visszafogottabban, de jól ismert eszközeivel játssza Lasponyát, Furkóként Cserna Antal viszont egészen eredeti karikatúrát állít elő. Papp János rutinosan hozza a gyöngéd, becsületére kényes apa alakját. Ágoston Katalin és Rada Bálint amikor lehetőségük van rá, felvillantanak egy kicsit a háttérbe szorított szerelmesek drámájából, és Vári-Kovács Péter szűkre szabott lehetőségeihez mérten markáns, karakteres alakítása is azt sejteti, hogy kellő rendezői affinitás esetén izgalmasabb, összetettebb figura is lehetne János gróf. Simon Kornélnak nem róható fel, hogy önmagától nem találja ki a Herceg alakját, s így a szerep meglehetősen elmosódott marad.

Lehet persze azt mondani, hogy a Centrál Színháznak nem tartozik a profiljába a mélységek boncolgatása, a komor színek komédiába keverése, a tragédia lehetőségének meglebegtetése, miként azt is, hogy az érzékelhető közönségsiker igazolja a rendezői/színházvezetői elgondolást. Ám a Centrál az utóbbi időben részint igen magasra helyezte a mércét a szórakoztatás terén (itt látható az utóbbi évadok legfergetegesebb bohózata, a bámulatos precizitással, szakértelemmel eltervezett és lebonyolított Ma este megbukunk), másfelől az utóbbi évadokban több, korábban „profilidegennek” tekintett műfaj – és ezzel együtt komoly-komor szín – is megjelent a palettán. Ha ezeket egy tudatosan választott út állomásainak tekintjük, akkor a Sok hűhó semmiért bemutatóját nehéz nem visszalépésnek tartani ezen az úton.

 

Urbán Balázs

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top