Home / Megnéztük / Tragikomédia, melegekkel
Tragikomédia, melegekkel

Tragikomédia, melegekkel

Szarka János rendezésében mutatta be a Rózsavölgyi Szalon, Jean-Marie Chevret, Amazonok című komédiáját. Maga a darab, itthoni mércével mérve kifejezetten vakmerő, az előadás azonban – leginkább a túlzásai miatt – komédia helyett tragikomédiaként hat.

 

Az Amazonok tömören arról szól, hogy egy, valamikor régen cserkésztáborban összenövő háromtagú női szinglicsoport mindhárom tagja megfogadja, hogy férfiak nélkül, egymással összetartva fognak élni. Azonban egyszerre próbálják rávetni magukat ugyanarra a férfira, aki mindeközben fokozatosan jön rá, hogy meleg. A lányok pedig ezek után továbbra is szorosan barátnők maradnak. Jean-Marie Chevret a melegség kényes témáját olyan természetességgel hozza be a vígjátéki formába, mintha az általa elmesélt történet a meleg-szállal együtt napi rendszerességgel történhetne meg a valóságban is. Maga az ötlet szimpatikus, a kérdés viszont sokkal inkább az, hogy a magyar közönség – különös tekintettel az erről való közbeszéd színvonalára – készen áll-e a téma könnyedségére.

fotó: Éder Vera

fotó: Éder Vera

Szarka János rendezésének legnagyobb hibája, hogy nem törekszik semmiféle fokozatosságra ezzel kapcsolatban, inkább egyszerűen csak beleránt a maga – mérsékelten hihető – világába. Ez a belerántás egy teljesen klasszikus, átlagos vígjátéknál nem lenne különösebben zavaró, itt azonban attól bántó, hogy a felmutatott világ küllemében is egészen elüt attól az átlagmagyar valóságtól, amelynek illusztrálásától az Amazonok itthon hihetővé és fontossá válhatna. Pallós Nelli fehér bútoroktól pompázó díszlete például inkább csak a Rózsavölgyi Szalon milliőjéhez passzol, mint magához az előadáshoz. Minden makulátlan, leplezetlen precizitással berendezett, még maga a rendetlenség is. Annyira nincs benne hiba, hogy az már túl hihetetlen állapot – egy, a párja által nemrég dobott nő (Náray Erika) lakásában, amelyet részben albérletnek ad ki. Szemléletesebb lehetett volna a színpadkép sokkal nagyobb rendetlenséggel, akár széjjeldobált ruhákkal, vagy a szobában bent felejtett edényekkel, poharakkal.

Jean-Marie Chevret a melegség kényes témáját olyan természetességgel hozza be a vígjátéki formába, mintha az általa elmesélt történet a meleg-szállal együtt napi rendszerességgel történhetne meg a valóságban is. Maga az ötlet szimpatikus, a kérdés viszont sokkal inkább az, hogy a magyar közönség – különös tekintettel az erről való közbeszéd színvonalára – készen áll-e a téma könnyedségére.

Dramaturgiailag alapvetően még egészen rendben lenne az előadás: Oláh Krisztina érzi a fő pontokat, amelyek a történet fordulópontjait jelentik: arányaiban érezhetően nagyobb súly nehezedik a konfliktusforrásként működő Guillaume (Ozsgyáni Mihály) megérkezésére, az eleinte kőkemény üzletasszony jellemű Micky (Auksz Éva) megtörésére a második felvonásban (amely megtöréshez aztán a másik két lány is csatlakozik), illetve a nyíltan meleg albérlő (Héricz Patrik) és Guillaume szerelmének kiteljesedésére is. Az is szemléletes, hogy már azt megelőzően felépül a három női főszereplő egymást túllicitáló jelleme, hogy a fő konfliktusforrásként működő Guillaume színre lépne. Ez pedig már szorosan összenő az előadás legfőbb problémájával, a túljátszással. Ez az előadás legelejétől kezdve jelen van, és nem mentes tőle a három női főszereplő egyike sem.

fotó: Éder Vera

fotó: Éder Vera

Amikor Martine az első felvonásban unatkozik, akkor valószínűleg maga, Náray Erika is rettenetesen unatkozik, játéka így a műfaj lehetőségeihez képest meglehetősen egydimenziós, hiába van látványos, fekete, mackófüles sapkája, amely még az unatkozás keretein belül is bőven használható lenne. Ebbe az egydimenziós közegbe érkezik egy hurrikán erejével a váratlanul felbukkanó Micky. Aki – egyéb eszköz híján – csak annyira próbálja erőszakoskodóan Martine-t rávenni arra, hogy egy kicsit kezdje már el élvezni a helyzetét, hogy egy ponton ezt mondja Micky-nek: “Mekkora ribanc vagy!” –melyről az eszembe jut: én ezt már Micky színre lépésének legelső pillanatában megfogalmaztam magamban. A kelleténél korábban vált ki unszimpátiát. És akkor a harmadik lány, a hármuk közül legkönnyebben megkapható Annie (Györgyi Anna) még meg sem érkezett.

Mindezzel két nagy probléma van csak. Az egyik az, hogy míg a három színésznő – karaktereik ezen jellemvonásához igazodva – látványosan próbálja egymást túllicitálni, jóval kevésbé markánsan – inkább csak jelmezek szintjén – jelennek meg azok a vonások, amelyek a különbséget jelentik karaktereik között. Az első felvonásban Martine visszafogottsága, Micky kőkemény jelleme, illetve Annie végtelen naivitása jórészt elveszik a kiabáló színésznők játékában. A másik nagy probléma, hogy így olyan karaktereket kapunk, akik egymáshoz való viszonya már akkor ellenségesnek hat, amikor erre – a történet szerint – még semmi szükség nincsen. Szinte érthetetlen, hogy lehet ez a három nő szoros barátságban egymással. Az előadás vonalvezetése nem logikus.

Így az sem csoda, hogy a Martine albérlőjét, a nyíltan meleg Loïc-ot alakító Héricz Patrik eleinte látványos távolságtartással kezeli saját karakterét, valószínűleg azért, hogy ellensúlyozza a női szereplők merev harsányságát, így azonban az első felvonásban – leszámítva néhány halvány grimaszt, miközben szemével követi a lányok tevékenységét – zavarba ejtően tanácstalan marad a játéka. Guillaume szerepében Ozsgyáni Mihály érkezése is csak annyiban segíti az előadást, amennyire a szituációk engedik. Innentől kezdve válnak élesebbé és érthetőbbé a női karaktereknek a korábban csak nyomokban felbukkanó jellemvonásai.

Ez azonban még mindig nem elég ahhoz, hogy az a kulcsjelenet – amelyben saját generációs problémáikkal igyekeznek szembenézni – ne fulladjon ugyancsak egysíkú hisztirohamba. A kelleténél eltúlzottabb játékuk miatt így a szimpatikus főszereplőkké akarva-akaratlanul a valamivel árnyaltabban játszó Ozsgyáni-Héricz páros válik. A két férfi megismerkedése az előadás legszebb, leghihetőbb szála. Kifejezetten szerethető annak a jelenetnek a jó ritmusban kijátszott kínos zavarodottsága, ahogyan férfias tevékenységként meccset próbálnak nézni a tévében – miközben megbeszélik, hogy majd közösen eljárnak úszni. Ugyanezzel a zavarral végigjátszott összeborulásuk már kevésbé meggyőző – ám a mérleg még így is inkább az ő párosuk felé billen, mint az egymással felszínesen rivalizáló három lány felé.

fotó: Éder Vera

fotó: Éder Vera

Szarka János rendezésének a legfőbb tanulsága: hogy vannak nők, akik megérdemlik azt, hogy egyedül maradjanak. Mindezen pedig az sem segít, ha a barátnőik végig ott vannak velük. Sőt, inkább csak nehezíti ezt a fajta egyedüllétet. Ez a tanulság pedig inkább tragikus mint komikus – mindez leginkább a színészi játék miatt van így. A kevesebb néha több lett volna.

A szerző: Stermeczky Zsolt Gábor

Stermeczky Zsolt Gábor vagyok, többnyire a Gábor nélkül. 1992. május 2-án születtem Budapesten, jelenleg is itt élek. Voltam már diák Újpesten és Piliscsabán, kritikus a régi Quart-nál, a jelenleg hibernált Trubadúr magazin online-nál, önkéntes a Trafóban és a Tünet együttesnél. Vagyok a Gömbhalmaz nevű fiatal költői csoport tagja, diák Budapesten, lelkes ifjúsági tag a Katona József Színházban, és kritikus a félonline-on, továbbá a Pótszékfoglalón.

Comments are closed.

Scroll To Top