Home / Megnéztük / A Nemzeti Szomjas betyárjai
A Nemzeti Szomjas betyárjai

A Nemzeti Szomjas betyárjai

 

Kedvünk szottyan lehúzni egy pálinkát, nótázni, megforgatni egy menyecskét majd belevágni a fokosunkat egy farönkbe, talán megroppan a deszka a színpadon. Meg is tennénk, de hát mégiscsak Színházban vagyunk.

Ferenczi György és a Rackajam zenekar Betyárjáték című új produkcióját “koncertfilmszínházát” Vidnyánszky Attila és Szomjas György meghívására a Nemzeti Színházban mutatták be a Nagyszínpadon. A Szomjas György által kreált kompozíciót és képi világot látványosan és sokfajta eszközzel prezentálták a készítők. A zenekar Ferenczi György (ének, szájharmonika) vezetésével végig zenélte az előadást a színpad közepén felállított dobogón, a dalok között és alatt különböző táncokat és filmbejátszásokat láthattunk a kivetítőn Szomjas  György és a zenekar saját készítésű filmjeiből,  árnyjátékkal bemutatott hangulatjeleneteket, profi néptáncosokat, betyárokat. A 47 éves énekes, aki  gyerekkora óta rajong a westernért, és alföldi nagyszüleitől hallott először Rózsa Sándorról, elképesztő energiával és fiatalokat megszégyenítő lelkesedéssel énekelte és játszotta végig a délutánt piros ingjében. Örömjáték volt ez a többi szürkébe öltözött zenekartag számára is. Bár jóból is is megárt a sok.    

fotó: Eöri Szabó Zsolt

fotó: Eöri Szabó Zsolt

A produkcióban hagyományos dialógusok nem voltak, igaz, nem is hiányoztak belőle. Valójában egy koncertet láttunk, pontosabban koncertfilmszínházat. Az előadás rengeteg tánccal és közös nótázással volt fűszerezve (koreográfia: Kovács Norbert, azaz “Cimbi”). Az elhangzott számok között Olt Tamás olvasott fel – a narrátor szerepében -történeteket és érdekességeket a korabeli betyárokról, néha betyárnak öltözve, olykor pedig Bud Spencer arcképével díszített fekete pólóban és zakóban. A koncepciót nem nagyon tudtam értelmezni a narrátor öltöztetésében, létezésében. Egy kicsit laza, néhol betyáros,  nem túl sokat mondó felszínes figura és egy-egy pisztolylövés adta a keretét a produkciónak. Mintha egy vőfélyt látnék egy giccses és elrajzolt lakodalmon egy valóság show-ban, ahol vannak bizonyos elvárások, koncepció is található a terem díszítettségében, de a túl sok témába belemarkoló kéz rendkívül keveset fog és szétmorzsolódik a mondanivaló.

A táncnak domináns szerepe volt az előadásban.  A táncosok egytől-egyig az autentikus népzene-néptánc világából érkeztek (Végső Miklós és Balla Zoltán játsszák az idősebb szerepeket). Bevallom, megijedtem az előadás elején. A második szám alatt már azt hittem hogy csak zenét hallhatok majd végig vetítésekkel a háttérben, de akkor a forgó színpadon bepördült az első betyár csodálatos betyár ruhájában, fokossal a kezében, és eldöntöttem, hogy én is beszerzek majd egy ilyen ruhát magamnak, ha alkalmam lesz rá. Gyönyörűek voltak a tollak az egyikük kalapjában. A néptáncosok körében igazi csemegének számító produkció a magam fajtával is megszerettette ezt a műfajt. Elemi nyers erővel járták a Galga menti, szatmári és kalotaszegi verbunkot. Kedvünk szottyan lehúzni egy pálinkát, nótázni, megforgatni egy menyecskét majd belevágni a fokosunkat egy farönkbe, talán megroppan a deszka a színpadon. Meg is tennénk, de hát mégiscsak Színházban vagyunk.

fotó: Eörsi Szabó Zsolt

fotó: Eörsi Szabó Zsolt

A zenekar mögött kifeszített vásznon sokszor megjelennek többek között Szomjas ‘70-es években készült betyárfilmjeiből a részletek, melyek bemutatják a betyárok romantikus világát, ambivalens érzelmeket keltve. A dalokban és a történetekben megjelenő betyárokat hősiesnek és igazságosztónak mutatja be a hagyomány, mialatt a nép szenved tőlük. Rózsa Sándor miután Kossuth amnesztiát hirdetett, úgy szabadított fel falvakat ‘48-ban, hogy utána fel is dúlta őket. Milyen ismerős is ez.

A betyárok végigkísérték Szomjas György munkásságát. Ők az aduászai. Sok helyen megjátszotta őket pályája során. Sosem felejtem el a lovagoló betyárokat a piros Citroën kacsa mellett a hetvenes években készült balatoni turizmust reklámozó videójában. Kikezdhetetlen és politikailag korrekt figurák. Adnak is, vesznek is. Miközben a néptáncos lány lép egyet jobbra, egyet balra a színpadon és a háttérben elbújik egy betyár egy lánnyal a szalmában a kivetítőn. Már nem akarok mélyre szántó, katartikus felismerést találni az események között. Megértem, hogy politikailag korrekt akar maradni a rendező a szénaboglya takarásában. Nézem a forgó színpadra vetett kalapokat amik szépen lassan kifordulnak a színpadról, és már nem akarok eligazodni a giccsparádéban. Ez a világ eddig teljesen ismeretlen volt előttem. Az erdélyi videók, a Kossuth-nóta éneklése, az ‘56-os archív videók a forradalomról, Hobó, Deák Bill, a látvány és a zene egyvelege lángot gyújtott a nézőtéren ülők szemében, akik vastapssal jutalmazták a zenekart minden egyes lement szám után (Jantyik Csaba producer besegített a dokumentumfilmek válogatásába). Bár eddig nem ismertem a műfajt, tetszik és érdekesnek találom a magyar betyárok történeteinek fúzióját a country és rock zenével, de kommersznek éreztem a prezentációt. Olyan volt, mint a Borat című film végén a Kazahsztánt bemutató propaganda videók egyvelege a stáblista mellett.

fotó: Eöri Zsabó Zsolt

fotó: Eöri Zsabó Zsolt

Bár a szöveget sok helyen nem érteni, a hangulat átjött. Azon gondolkozom, hogy talán jobban illett volna a produkció egy fesztiválra vagy egy kocsmába, esetleg egy nemrég felújított várba, a fröccs is elkelne. Túl tömény volt ez az egyveleg látványban. Túl sokat akart markolni a rendező a betyárkodással. Nyomon követhető volt egyfajta megfelelési kényszer is a makacskodás közben (“a mi gonoszaink is vannak olyanok…”- az előadás mottója).

A koncertfilmszínházban elhangzott dalokból a zenekar felvett már egy lemeznyi anyagot. A produkcióban hallhatók új és korábbi feldolgozások is. Több daluk is tetszett, a “Ki vagyok én? Nem mondom meg…” című Petőfi versből készült nóta tetszett a legjobban.

(2016. Január 10.)

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top