A zsidó önirónia elviselhetetlen könnyűsége

Szép Ernő Emberszaga a Szkéné Színház színpadán valóban ízig-vérig Szép Ernő. Szikszai Rémusz rendezése remek ötletekkel mutatja be a szerzőnek a második világháború három hete alatt megírt művét.

Rettenetesen hiányzik a mai magyar közéletből az a beszédmód, amelyet Szép Ernő az Emberszaggal képviselt. A könyvet az 1944-es elhurcolása alatt megíró Szép hangvétele ugyanis egyszerre önironikus és tiszteletet parancsoló, – amely lelkiállapot egy munkatábor felé ballagva, majd azt túlélve – gyakorlatilag elképzelhetetlen. Szikszai Rémusz rendezése bátor játékossággal nyúl a nyersanyaghoz, és következetes formai megoldásainak köszönhetően sikerül átadnia ezt Szép Ernő-i, nagyon furcsa kettősségét.

Szikszai Rémusz rendezésében két megoldás kap kiemelkedő szerepet. Az első: az önmaga történetét elbeszélő Szép Ernőt, ebben az előadásban hárman játsszák. Három, különböző színész, három különböző korosztály – egymással végig szoros kölcsönhatásban – egymással kölcsönös párbeszédben. „Szép Ernő voltam”, mutatkozik be Kovács Krisztián. „Szép Ernő vagyok”, folytatja Tóth József. „Szép Ernő leszek”– fejezi be Fodor Tamás. Ez a bemutatkozás feltételezhetőleg abból a tényből ered, hogy a szerző már életében mindenkinek a „Szép Ernő voltam” formulával mutatkozott be, érzékeltetve, hogy ilyen sajátos, Szép Ernő-karakterek mindig felbukkanhatnak a történelem során. A három színész elbűvölő játéka lehetőséget ad belső poénokra is. Például azt a kérdést, hogy milyen lehet az embernek hatvan év felett, Kovács Krisztián Fodor Tamáshoz intézi, aki ezt ironikus hangsúllyal reagálja le.

És nekem úgy kell néznem, hogy igenis, rendben van, jól van, zsidó vagyok. Pedig énbennem ez egyáltalában nincs elintézve […] csak ráhagyom, hogy zsidó vagyok, mit csináljak? Engem kérdeznek, mikor rám néznek. Mit feleljek? Én egyszerűen elnevetném magam: de kérlek, hisz ez egy őrült ostobaság, csak nem fogunk ebben az érdekes életben ilyesmivel is foglalkozni? […] Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember. – írja Szép Ernő

Szikszai koncepciójának a másik legszembetűnőbb eleme a bábok használata, melyek az előadás alatt végig a zsidó tömeget szimbolizálják. Az első felvonás elején még csak a közönség első sora előtt egy külön sorba leültetve, később már majd a színpadon. Ennek az eltávolító tömeg-ábrázolásnak az egyik legerősebb pontja a második felvonásban a halott zsidók elégetse. A színpad elülső, bal sarkában lévő, közepes méretű lyukba egyenként belegyömöszölik ezeket a bábokat, hogy aztán mögüle kivegyék, és elölről újra belegyömöszöljék. Ez a cselekvés viszonylag hosszasan megy körbe-körbe, és paradox módon egyszerre van benne kíméletlenség és kíméletesség. Kíméletlen, ahogy ezt az előadás megmutatja, ám kíméletes az a mód, ahogyan ezt teszi. Arról nem is beszélve, hogy a halálba menetelő zsidóság báb-jellegének, illetve az azt túlélő Szép Ernő(k) hús-vér jelenlétének ez a fajta kontrasztja igen erős állítás.

Mindez ráerősít az eredeti, Szép Ernői mondanivalóra: „És nekem úgy kell néznem, hogy igenis, rendben van, jól van, zsidó vagyok. Pedig énbennem ez egyáltalában nincs elintézve […] csak ráhagyom, hogy zsidó vagyok, mit csináljak? Engem kérdeznek, mikor rám néznek. Mit feleljek? Én egyszerűen elnevetném magam: de kérlek, hisz ez egy őrült ostobaság, csak nem fogunk ebben az érdekes életben ilyesmivel is foglalkozni? […] Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember.” Írásából arra következtethetünk, hogy fejben nem volt hajlandó összehozni a zsidóságát bármiféle, saját maga által elkövetett bűnnel, ami miatt olyan büntetést érdemelne, mint az elhurcolás. Szép Ernő, írásával kiharcolja, hogy elsődlegesen Szép Ernőként gondoljunk rá, ne pedig zsidóként. Az előadás ábrázolási kontrasztja pedig ugyanezt erősíti fel a maga eszközeivel.

A párbeszédek rengetegszer kacagtatóak, többször előkerülnek zsidó viccek, az időnként felcsendülő dalok pedig leginkább tragikusan abszurd módon mozognak a korábban említett ábrázolási kontraszt centrumában. Azaz: a megtörtént tragédi fényében végtelenül tragikusak, Szép Ernő szemszögéből viszont lehetetlenül komikusak (dalszöveg: Szép Ernő, zeneszerző: Monori András). Ezeket a dalokat egyébként nagy többségében a színlapon konferansziéként feltüntetett Simkó Katalin énekli. Aki azonban jóval több mint konferanszié: szerepét, funkcióját tekintve leginkább átfogja az előadást: jelenléte adja a külső szemszöget a tragédiához. Játszik náci századost, és az előadás legvégén zsidó hozzátartozót is, megteremtve azt az természetessé váló kirekesztést – mindkét irányban – amit a mai magyar közéletből hátborzongatóan jól ismerünk.

Főszereplőink azonban nem ezt a szélsőségességet képviselik. Szikszai Rémusz rendezése nem klasszikus értelemben üt: végignevetjük az előadást, hogy aztán a legvégén elszégyelljük magunkat. Mert az, ami 1944 november 10 után mi történt, arról már Szép Ernő sem mert írni.