Home / Megnéztük / Nincstelenek – gazdagon fűszerezve
Nincstelenek – gazdagon fűszerezve

Nincstelenek – gazdagon fűszerezve

 

Sötét és munka szag van. A  Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős osztályának tavalyi beszédvizsgájából született előadás az Ódry-n Máté Gábor rendezésében Borbély Szilárd Nincstelenek című életrajzi szövegéből, melyben egy külvilágtól elzárt belterjes közösség életébe nyerünk bepillantást.  

Lassan világosodó atmoszféra az Ódry-n. Lelkesen várjuk a fiatal és függetlennek remélt új generáció játékát. Egy kiszáradt kukoricával szivarozik egy srác a nem túl érdekfeszítően prezentált monológja alatt a színpadon. Pöfékel és a távolba mereng. Eltűnődök.  Látom a füstöt, de a szagát nem érzem.  Nagyobb a mondandójának a füstje mint a lángja. Valójában meg akar ágyazni az eljövendő történések álmainak, és egyfajta koholt, feszültséggel teli hangulati síkra akar hozni túldramatizált meséjével. Azon gondolkozom, hogy vajon milyen instrukciókkal látta el őt Máté Gábor a próbák során? Talán az volt a vágya hogy a néző gyermekként szülessen újra egy szatmári faluban ennek a nemkívánatos figurának a szeme tüzében? Nyilván.

fotó: Deák Barbara

fotó: Deák Barbara

Románokról és magyarokról beszél. Ruténok, cigányok és zsidók is előkerülnek később, mialatt kibontakozik ez a nem lineáris cselekmény halmaz. Identitászavar. Bizonytalanság és létbizonytalanság. A szülői gondoskodás, szeretet és a biztonságérzet teljes hiánya. Szorongások, gyűlölet, halálfélelem és halálvágy. Egyre érdekesebb a téma és a játék. Megelevenedik a mindent és mindenkit (az önmagát is) megvető, sáros magyar ugar hangulata. Kutyacsaholás, láncok, kötések, szakítások, tyúkok, macskák, zsír és tájszólás. A beszédvizsgához jó választásnak tűnik ez a darab. Azonban az előadás nem jelenít meg egyértelmű koncepciót. Kerek történetet is alkothatna a kiollózott montázs a szövegből. Érezni a színészeken is, hogy ebből egy emlékezetes este is lehetne – akár. Ám valamilyen erő visszatartja őket. Talán a megfelelni akarás, és a pályájuk elején sokasodó kérdőjelek.

De ne szaladjunk előre. Kíváncsian figyelem a szereplőket, akik egyenlőre mozdulatlanul léteznek a háttérben. Érdekes figurák. Szabálytalan sorrendben villannak fel a vidéki történetek az elzárt parányi kis falu helyszínein. Rejtett mikrovilágokba kapunk betekintést. Izgalmas képeket, könnyen értelmezhető rövid vágások- egy unalmas és túl szomorúra nyúlt filmből. Nem tudom, hogy mi után mi fog következni. Nem tudom, mikor lesz sötét, hol fog a reflektor felvillanni. Mikor jelenik meg az ordibáló tanítónéni a közönség sorai között pöttyös ruhájában, mikor esik ki a függöny mögül egy részeg. Hol csúszik le egy srácról a nadrág, hol villan föl egy női mell. Mikor köt belém egy hegesztőkesztyűvel macskákat fojtogató paraszt fiú.

fotó: Deák Barbara

fotó: Deák Barbara

Itt minden megtörténhet. Az emlékek és a hozzájuk rendelt érzések váratlanul kapcsolódnak össze. Nem nehéz átvenni a ritmust, mert a színészek intenzíven és meggyőzően lubickolnak már a reflektor fényében. Beutazom az ifjúságom képzelt, falusi helyszíneit. Újra gyermeknek érzem magam, aki megidézi az elfeledettnek hitt emlékeit gyertyafényben. Titkon a padláson, árnyjátékot játszva a múltbeli figurákkal. A színészek lelkesek és élvezik a játékot. Jó nézni őket. Olyanok kaptak több szöveget az előadás során, akiknek a jelenlét teremtő képességük gyengébb. Ők, a hallgatásuk közben a játékukkal, a háttér-hangulatot teremtő munkájukkal kompenzáltak. Megelevenítették az ábrázatát a képzelt anyámnak, kinek a szoknyája alól bújt elő a gyerek – én magam, a férje, a bagózó ruszki katona, és a háború nehéz emlékei.

 Látjuk magunk előtt, ahogy bezáródik a marhavagon ajtaja, és érezni a szagát a szarnak is, – amit a szomszéd fiú tolt ki magából a zsidó család ajtaja elé – miközben az alvásra készülő megfélemlített gyermek egy kis csendért fohászkodik bent a házban. Szégyellem magam helyettük.

Magunkévá tesszük az előadást ekkor, és ez nem is menne ennyire sikamlósan a színészek pontos és alapos játéka nélkül. Sikerült az átalakulás és végre együtt álmodunk a dramaturgiával. Látjuk magunk előtt, ahogy bezáródik a marhavagon ajtaja, és érezni a szagát a szarnak is, – amit a szomszéd fiú tolt ki magából a zsidó család ajtaja elé – miközben az alvásra készülő megfélemlített gyermek egy kis csendért fohászkodik bent a házban. Szégyellem magam helyettük.

Vágás. Azon ábrándozok, vajon mit rejthet a kép a televízióban a csomagolópapír alatt, milyen is lehet valójában a gyerekkori énünk, az önbecsapó hazugságok ábrándja nélkül. Micsoda kincs lehetett egy televízió a huszadik század közepén a magyar ugaron. Mintha egy könyvet lapozgatnék rendszertelenül, elmélázván a lecsupaszított képeken, magamat keresve a lapok és mondatok között. Nem találom. Elvesztem. Az útkeresés közben azért tanultam is.

fotó: Deák Barbara

fotó: Deák Barbara

Az előadás lényegre törő és kerüli az üresjáratokat. A cselekmény sokszor az adott szöveg alá van rendelve. A szöveg dominál, sok esetben mellékes és felesleges a mellé rendelt képi világ. Mindig akad egy adott mesélő, akinek az elbeszélésével elevenedik meg a történet, válik a kimondott szó színes cselekménnyé. Nincsenek határok. Elrajzolt karaktereket látunk. Szakállas csecsemőt, absztraktul rángó részeget, kakiló fiút, pisilő lányt, zümmögő darazsat, betapasztott szájjal éneklő kórust, falusi piétát-poétát. Máté Gábor célja nem a racionális emlékképpek megidézése, hanem önmagunk megismerése, az érzelmek útján csirkeszívbe markoló hegedűszóval, gitárral, gyermeki játékkal. A nézőt is mindvégig belevonja, belerántja a játékba. A bűntudatunk, játékosságunk, gyermekkorunk szakadékába rántja. Nem magyaráz, hanem lehetőségeket kínál.

A játék működik. Már nem gondolkodunk összefüggéseken, hanem várakozással telve figyeljük az eseményeket. Hátradőlhetünk. Jó volt itt lenni ma este. A katarzis függőhídján nem mentünk át, de talán nem is ez a lényeg. Láttuk a szakadékot magunk alatt.

 

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top