Isten alszik vagy csak halott?

Minden esetre mi azért teszünk-veszünk. Éljük a magunk világát úgy, ahogy lehet. És persze legfőképp úgy: ahogy nekünk tetszik. Mert nekünk, salemieknek ez így dukál. Arthur Miller Salemi boszorkányokját, azaz a Mohácsi-testvérek fordításában: Istenítélet című drámáját Mohácsi János most harmadjára, a Vígszínházban pedig második alkalommal dirigálta azért, hogy az evidenciák, minden maguktól érthetőségük dacára, újra elevenségükben álljanak.

Valóban áll is, a Vígszínház belakhatóan tágas terében, a maga tömbszerű valóságában Arthur Miller drámájának atmoszférája. Hisz a lépcsőzetesre kialakított díszlet-térben (Kell Zsolt), testesen áll az a lelátó-páholynak is beillő hatalmas díszletelem, melynek a sötét, vöröses barna színe mind jobban ráerősít erre a – nyomasztó tolakodással van itt hangulatra. Egyszerre lelátó – mint az ókori, sziklafalba vájt színházi nézőtér – és persze agora is. A salamiek közösségének agorája, amelyen fel-le közlekednek, vagy épp ülőalkalmatosságnak használva, innen nézik a történéseket, – vagy éppen velünk farkasszemet. Mintha Mohácsi János szemközt ültetne saját magunkkal. Mert agorán vagy: a salemieknek, a saját salemiségednek az agoráján. Melynek egyszerre vagy nézője, tevékeny részvevője, hovatovább egyszersmind alakítója is.

Holott Salem is pont egy olyan kisváros, mint bármely másik világszerte. Közelében erdő, ahol éjnek idején serdülő lányok játékból halottidézést tartanak, meztelenül táncolnak és olykor a tánctól elszédülve ájultan esnek össze. Ahogy Parris tiszteletes (Hegedűs D. Géza) lánya, Abigail Williems (Szilágyi Csenge) is elszédül és meztelenül, félholtan fekszik a füvön. Mindebben semmi rendhagyó nincs, ifjúkori kíváncsiskodás, szertelen révület, semmi több. Ám nem így vannak ezzel a jó salemiek, mert ők boszorkányságot szeretnének látni ott is, ahol az nincs: kénköves, Isten elleni ördögi lázadást. És meg is kapják, mert meg is teremtik. Természetesen, hisz: mindenki abban a vélt, valósnak hitt vízióban él, amelyet görcsös, bigott szűklátókörűséggel, nagy igyekezetében sikerül megteremtenie magának.

És valóban: ebben a Mohácsi János féle Miller-olvasatban tökéletes   menetrendszerűséggel, lépésről-lépésre, masszívan gyarapszik a koncepciós ítélkezéssel máglyára küldött “boszorkányok”sereglete. Nő a megszállottság, a másik életét is könnyedén semmibe vevő, koherens egésszé ácsolt gyűlölet-világ. Itt mindenki szép lassan rátekeredik, hol az önmaga, hol pedig a csoport-dinamika teremtette üldözés-tébolyra. Hiába Parris tiszteletesnek mindent a maga helyén kezelni akaró, “nincs itt semmiféle boszorkányság!”- kedélyeket hűteni, tévképzetek homályát oszlatni kívánó kezdeti józansága. Ám Hegedűs D. Géza tiszteletese sem tud, vagy épp nem kifizetődő számára higgadtnak és tárgyilagosnak maradni. Bravúros eleganciával veszi át a szeretett és az általa hatásosan manipulált nyájának rezdüléseit – végsősoron a lelkészét minden gyülekezet maga tartja el, protestáns gyülekezetről lévén szó. Megszállottan dilemmázik és megrögzött elvtelenséggel taszítja a hezitálók zürzavarába a salemieket. Mindezt oly elegáns gátlástalansággal képes tenni, mintha könyvből olvasná a szerepet. Finom találékonysággal játszadozva manipulál, de minden vonásából érződik, hogy olyan közösség vezetőjeként tetszeleg, mely közösségről pont ugyanilyen jól érzi, – őt magát sem veszik komolyan. Pontosan rajzolt és minden pillanatában élvezett, karikírozott játék ez. Játéka ez, egy már csak önmagának tetszelgő, saját jelentőségének hamis tudatába belevakult vezetőnek, akinek már csak a saját bőre mentésére maradt racionalitás-érzéke.

Ám megvadul e boszorkányüldözősditől itt mindenki, egymáson is túllicitálva. Kórusra rázzák a fejüket, tapasztják hol szájukra, hol fülükre kezüket. Karikírozva van itt minden, ami megszállottan bigott, eszeveszett üldözés és üldözni akarás. Pont oly tüzes, egyéni bosszútól motivált, mint Abigailnak, a szeretőjét, John Proktor-t (Sthol András) besározni, majd kivégeztetni akaró, – ellene és felesége, Elizabeth Proktor (Herczeg Adrienn) ellen való – kisemmizett szeretőhöz méltó dühe. És ez a düh, gyűlőlet-roham olyan, mint a futótűz: fékezhetetlenül terjed.

Arthur Miller a McCarthy-korszak idején írta e darabját. Mohácsi János most rendezte meg harmadjára. Az önmaga nagytotáljára felerősített Arthur Miller-i világ-látást egy finoman összehangolt, nagyzenekari darab módjára megszólaltatva. Ám nem keresett párhuzamokat. Mert nem kellett. Sem direkten, sem indirekten. Nincs is rá szüksége. Nincs, mert párhuzamok vannak itt bőségesen, különösebb keresgélés nélkül is. Sőt, csak azok vannak. De legalább üvöltenünk kéne.

Ami a negyedik felvonás tárgyalási kakofóniájában ér a zenitjére. Mohácsi János ebben a felvonásban nyitja a legszélesebre a negyedik falon ott lévő, felénk nyíló ajtót: a röhejességig hátborzongató és a félelmetesen abszurdjában fürdeti meg ezt a salemi elítélősdit és kivégezősdit. Annyira nevetünk, hogy a nevetéseink ráncai, mint szibériai hideg idején, tüstént az arcunkra is fagynak. A “bíróként” elnöklő Danforth alkormányzó (Fesztbaum Béla), a félrevezetetten ügybuzgó hivatalnok, kinek már gyerek módjára bekiabálnánk: “hát nem veszed észre??” De nem, nem veszi észre itt senki sem magát. Sem a “feszítsd meg!”-et kitartó konoksággal követelő, tárgyalótermi salemiek, sem Dr. Higgs (Lukács Sándor). Akit a pulpituson, a tárgylás tanúinak, vádlottjainak eljárása alatt, jobban leköt az esketésre odahelyezett Szentírás adomázgató olvasgatása, mint az épp zajló per tárgya. Itt, ebben a színpad-méretű, salemi tárgyalóteremben egyetlen dolog tudja a figyelmet egyöntetűen magára vonni: a sorok közt átcikázó rágcsáló.

A Mohácsi-testvérek szövegének minden gegje, poénja ül, üresjárat-mentesen tovább árnyal egy létállapotnyi világot, amely minden fikciót túlszárnyalóan élővé lesz – bár viszolyogtató mindezzel így, ilyen formán szembesülni. A rendezés finoman kidekázott profizmusa az, hogy ez a viszolyogtatás csak a bennünk rekedő nevetés után kerít hatalmába úgy, mint a jóízűen elfogyasztott, de romlott étel: órák múltán hánytat.

Mary Warren (Péter Kata) páratlanul erős, koncentrált lenyomatát adja a totális függetlenség önszántából megcselekedett behódolásának. Maryje pont oly elszántan akar önmaga útját járni akaró ifjú hölgy lenni, mint amennyire – nem vállalva a saját igazával való egymaga maradást – a másodperc tört része alatt mégis képes egy követ fújóvá lenni a boszorkányságot üldözni vágyókkal. Mert a salemi populizmus lelkesedése vajmi nehezen tud gerincesedni.

A salemiek derűs, kárörvendő nyálcsorgatással nézik, hogy Elizabeth Proctor és Rebecca Nurse (Kútvölgyi Erzsébet) miként ítéltetnek, adatnak halálra. Kútvölgyi Erzsébet és Herczeg Adrienn rendíthetetlen bizonyosságot sugárzó gesztusaiból elbeszélődik az emberi öntébolyt tökéletesen értő, ismerő asszony sorsa.

Mert itt mindenki, mint holmi pártkongresszuson, zsoltárokat énekel már-már skandálva. A Mohácsi rendezésben általában, de most különösen jól és erősen, érvényesen szól Kovács Márton zenéje. A zavarodottság létérzéséig felerősítve így, a megszállott boszorkányüldözés minden racionalitást negligáló valóság-teremtését. Csak Stohl András John Proktora üvölt az utolsó jelenetben. Nem azért, hogy önmaga életét mentse, hanem az emberlét eltiporhatatlan principiumait. Lánglekű, hajthatatlan “az én nevem, az én nevem!” – torokmélyről kiszakadó kiáltása nem idealisztikus valóság. Szükségeinket betöltő hiánypótlás. Másolandó lenne nekünk is. Mert Hale tiszteletes (Hevér Gábor) menetközben a megszállotságára ráeszmélő, felébredt, hiteles bűnbánója, ebben a salemnyi ország-világban kevesebb, mint a proktori, hiábavalónak ható üvöltés.

Arthur Miller a McCarthy-korszak idején írta e darabját. Mohácsi János most rendezte meg harmadjára. Az önmaga nagytotáljára felerősített Arthur Miller-i világ-látást egy finoman összehangolt, nagyzenekari darab módjára megszólaltatva. Ám nem keresett párhuzamokat. Mert nem kellett. Sem direkten, sem indirekten. Nincs is rá szüksége. Nincs, mert párhuzamok vannak itt bőségesen, különösebb keresgélés nélkül is. Sőt, csak azok vannak. De legalább üvöltenünk kéne. Legalább azt. Olyan john proktorosat…

(2016. január 6.)