Füst, Kávé, Szövegek…
Kornis Mihály
Elszakadás
Már addig is sokat gondoltam arra, hogy majd először az ágy szélére ül, mesét mesél, hogy a kisfiú elálmosodjon, mielőtt ő mellé fekszik. De a legteljesebb összhangban titkos legbelső várakozásommal, nem mesélt: azonnal mellém dőlt, mellém siklott, félig magára emelt, hogy kényelmesen kinyujtózhasson ő is, és azután letett a lepedőre, úgy hogy a fejem a válla gödrében maradt. Fél karjával tartott, másik kezével könnyű lepedőt dobott kettőnkre. És máris aludtunk.
Azt se tudom, hány éves vagyok, szerintem háromnál nem több, inkább annyi se. Fekszem a lepedővel behúzott ágyon, oda vagyok fektetve. Onnan nézem, az ágyról, hogy egy fiatal nő mossa a mellét, meg mindenét egy lavórállvány előtt. Nem látom a mellét, még a szót sem ismerem, vagy nem úgy, nem annak ismerem, aminek ma. Háttal áll nekem, háttal ring, moccan és hullámzik, torokszorítóan izgalmas. Nyári alkonyfény cirógatja a szoba falát. Lehúzva az elsötétítő. Mert a nő lehúzta, mielőtt mosdani kezdett, ám az elsötétítő vászna szakadt s keskenyebb is, mint az ablak. És napfény játszik a nő nyakán, a haján. Előtte odatett az ágyra, azt hittem, hogy utána kimegy és zokoghatok. Rámcsukja az ajtót. De nem ment ki, hanem csak csöndesen becsukta és levetkezett. Derékig, elfordulva, de mégiscsak előttem. Kiemelte a lavórt a háromlábú állványból, a fali csapból vastagon vizet csurgatott belé, és derékig lemeztelenítette magát. Igaz, nekem háttal. Mindegy az. Kerekre nyílt a szemem. Hol láttam, hol nem láttam a cicijét. Bonyolult, mit látunk, mit nem látunk ilyenkor. Nem tudtam: miattam, szánt szándékkal teszi? Sokkal több, felfoghatatlanul több volt, amit ezzel adott, mint ami elegendő lett volna ahhoz, hogy ne sírjak. Mert én tudok sírni.
fotó: Mihalicz Máté
Itt kiesik ez-az.
Amit újra látok, valamivel ezt előző pillanat: már akkor ez a nő megnyert magának, elfogadtam őt: hálóingben, a kisszoba ajtajából nézem, ahogyan ágyaz. Mintha egy királynak. Gondosan kihúzza a lepedőt, kifeszíti, fölpaskolja a párnát, utána hozzám lép, átölel, fölemel, a lepedőre tesz háttal, nem tiltakozom.
Már sejtem.
Megsejtettem, mellém fog feküdni. Mellém akar feküdni. A megtiszteltetéstől levegőt nem kapok. Abban sem vagyok biztos, hogy illik-e arra nézni, amerre épp mosdik. Nem ment ki a fürdőszobába, itt mosdik előttem. Itt is lehet. De itt mi sose szoktunk. Vagy én nem tudom. Szivacssal mossa magát a lavór előtt. Felfoghatatlan, hogy ekkora szerencsém van. Hogy ez a nő ilyen, mellém akar feküdni, velem akar aludni, majd ő is lefekszik mellém, biztos vagyok benne, magam se tudom, miért. De előtte elengedhetetlen, hogy mossa meg a mellét. Meg mindenét megmossa a dereka fölött, a karját, a nyakát… Talált magának törülközőt, honnan? Módszeresen végigdörzsöli magát, még sose láttam ilyet.
Nem néz felém és nem szól hozzám, mintha nem is lennék. Azt gondolja, hogy én már régen alszom. Nem is nézem őt, hadd gondolja azt, miért nézném, de mást se látok, mint őt, amit nem szabad, a hátát, a vállát, a bőre alatt kanyargó izmokat. Érzem a kettőnk valamiként titkos együtt-létének, együtt-pihenésének közelgő boldogságát, a megengedhetetlenségét is, és azt is, ez most nem érdekel minket. Délutáni alszunk. Meglátjuk, kettesben. Már csak várnom kell, mint egy férfinak. Hát azt nem tudom, ezt gondoltam-e, de azt ujjongva éreztem, hogy már csak várnom kell, türelmesen és szép csöndesen várnom.
És vártam.
Fotó: Mihalicz Máté
Szüleim kiöltözve toporogtak a kis szoba küszöbén, amikor már menni akartak, vártak, hogy megnyugodjak, mielőtt elmentek volna, úgy bőgtem, hogy sehogyse mertek elindulni. Elmegyünk, sírhatsz, akkor is, ő veled marad, mire fölébredsz, már itthon is leszünk. Már nem számított. Vártam a nőre. Lassan végzett, de egyszercsak jószagúan kész lett kibújt a pillanatra végül maga elé kerített spanyolfal mögül, már rajta volt az alvó blúza, nem volt begombolva, kicsit be volt, vagy nem?
Úristen, mi történik mostan.
Már addig is sokat gondoltam arra, hogy majd először az ágy szélére ül, mesét mesél, hogy a kisfiú elálmosodjon, mielőtt ő mellé fekszik. De a legteljesebb összhangban titkos legbelső várakozásommal, nem mesélt: azonnal mellém dőlt, mellém siklott, félig magára emelt, hogy kényelmesen kinyujtózhasson ő is, és azután letett a lepedőre, úgy hogy a fejem a válla gödrében maradt. Fél karjával tartott, másik kezével könnyű lepedőt dobott kettőnkre. És máris aludtunk.
Vagy nem.
Amikor végtelen idők múlva magamhoz tértem, belé fészkeltem volna a fejemet mohón, és még jobban, csakhogy nem találtam, azt hittem, kijebb csúszott, addig tekergőztem, hogy elérjem, hogy kishiján leestem a földre. Arra ébredtem fel, hogy meg kell kapaszkodnom, mert már lógok. Le. Nincs mellettem.
Kinn van talán.
fotó: Mihalicz Máté
Ő nem tudott aludni.
Ő felnőtt.
Ül a konyhában. Várja, hogy fölébredjek és valamit játszunk.
– Hol vagy? – kiáltottam..
– Itt vagyok. –kiáltotta édesanyám – Látod, már itthon is vagyunk. Fölkelhetsz.
Ekkora csalódás azóta se ért sok.
– Hol van?
– Mi?!
Nem azt mondta, hogy ki, nem úgy kérdezett vissza. Dühös volt.
– Mi hol van?
– A… a…a… Az a… Aki vigyázott. Hol van?
– Az hiányzik neked, aki itt volt?
– Jöjjön ide.
– Igen? Hát kisfiam, az a nő már elment. Kénytelen leszel megelégedni velünk.
Nem tudok megszólalni.
Kornis Mihály e szövege a Kalligram Kiadónál, 2015-ben Egy kisfiúban élek című kötetben jelent meg.
