Home / Megnéztük / Az anarchizmus büszke bája
Az anarchizmus büszke bája

Az anarchizmus büszke bája

A Nácy, a Budapesti Anarchista Színház előadása az RS9 Színházban, eleinte nem borzasztóan szélsőséges, inkább egy átlagosan szórakoztató abszurd. Egy hosszú szünetet követően azonban keményen beindul a szélsőséges és botrányos történetvezetés, ami miatt egyesek már a Toepler-Sebő szerzőpáros korábbi botrányprodukciója, a Gecy ismerete nélkül is fejvesztve menekülnének a teremből. A Nácy mindazonáltal összességében lényegesen jobb, mint elődje. Saját anarchisztikus felépítésében feloldódva sokkal viccesebb, bátrabb, és egyértelműen tanulságosabb is.

A Budapesti Anarchista Színház – ifj. Sebő Ferenc rendezésében – eljátssza, hogy meghívást kapnak Brazíliába, ahova azonban nincs pénzük eljutni, ezért beállnak hajósinasnak Nácy kapitány mellé. A kapitány – akiről eleinte határozottan állítják, hogy csak a neve náci, az ideológiája azonban nem – a Zsidó nevű, saját készítésű tengeralattjárójával szeretne eljutni az Északi Sarkra, ahol hűséges kutyája, Dolfi tűzheti ki majd a zászlót. A legénység terve az, hogy útközben eltérítik a hajót Brazília felé, ám mindeközben fokozatosan kiderül, hogy sem a kapitány, sem a kutyája nem is olyan egyszerű eset, mint ahogy azt legénység remélni.

Ez az előadás kaotikusságával együtt is kifejezetten jól működik. Ez részben annak is köszönhető, hogy a Toepler-Sebő szerzőpáros bevállalta az önkontextust: az annak idején nagy botrányt kavart korábbi közös mű, a Gecy szereplője, a tolószékes Madách Antal pornórendező (Preiszner Miklós) jelenléte most az előadás keretéül szolgál, és ez a keretező szerep funkciójában elképesztően vicces.  Madách úr Hellának, az anarchizmus úrnőjének (Döbrösi Laura) a szembeszomszédjaként indokolatlan mértékű káromkodással fogadja az ablaka alatt szerenádot adó anarchista színészeket, akik a maguk szelíd módján igyekeznek őt csillapítani.

Fotó: Blaumann Edit

Hasonlóan szórakoztató Nácy kapitány ügyködése a tengeralattjáróján. Sülhetett volna el ez rosszul is, ám Paizs Miklósra mintha ráírták volna ezt a szerepet: attól függetlenül is zseniálisan jelen van ebben a szenvtelen, távolságtartó szerepben, hogy különösebb színészi alakításáról beszélhetnék. Főként az ő jelenlétének köszönhető az is, hogy a Nácy – az  egyébként indokolatlanul hosszú szünetet követő – második felvonásban bizonyos pontjain sem válik dermesztően sötétté, holott a történet alapján akár az is lehetne. Paizs Miklós a kapitány – még az addiginál is veszélyesebb- megőrülését és erőszak-jelenetét is ugyanazzal a távolságtartással viszi végig, ahogy azt a legelső megjelenésekor már megszoktuk tőle. Ahogy a történetben előre haladunk, Paizs Miklós viszonyulása az átlagosan vicces, egydimenziós  szerepéből fokozatosan átcsúszik a nácizmusát is felül író, kegyetlen, elmeháborodott kapitány szomorú gúnyrajzává.

Az egydimenziósságában is lenyűgöző jelen levő Nácy kapitánnyaltalán csak Balogh Orsolya vetekszik: a legénységgé alakult társulat pacifista tagjaként, Pókocska szerepében úgy képes ellenpólusa lenni a kapitánynak, hogy játéka hasonlóan szűk térben mozog. Nem véletlen, hogy a kapitány halálát és egy súlyos műszaki hibát követően épp Pókocskán múlik a továbbiakban a legénység sorsa. Ez a két, rettenetesen homogén karakter két szélsőséget mutat be, – a végletekig leegyszerűsítve – amelyeket akár jónak és rossznak is nevezhetnénk. Ezért játékukat nevezhetnénk színházi szempontból rossznak, ám egy jóízű tanmese erejéig érdekes és szórakoztató tud lenni. A végeredmény olyasmi, mint egy South Park-epizód együttérzően belerángatva a magyar valóságba.

Fotó: Blaumann Edit

Ezen értelmezés egyértelműségét némileg megnehezíti az előadás másik fele, az árnyaltabb karakterek árnyaltabb játéka. Hisz Znajkay Zsófia Dolfi kutyája összetetten zseniális: mozgása jó érzékkel megmutatott átmenet az emberi és az állati között. Ebből a szempontból az ő jétéka viszont – a már korábban említett szereplők könnyedségéhez képest – végig rettenetesen figyelmes, precíz. Karakterének sorsa minden bizonnyal a tengerbe fúlás azok után, hogy mindvégig változatlan agresszióval akarja kitenni a zászlót az Északi Sarkon – holott a hajó már Brazília felé vette az irányt. Döbrösi Laura alakítása Hellaként eleinte tündöklő, magabiztos, később zavart és bizonytalan. Majd egy ponton teljesen reményvesztett,  viszont a Brazíliába való sikeres megérkezéskor – mindenfajta különösebb színészi technikázás nélkül: ösztönszerűen boldog.

Az eleinte a túlságosan is kaotikus összkép mégiscsak egy teljesen klasszikus heppienddel végződik: a jó eléri célját, a rossz eltűnik. Mindeközben Madách úr még mindig  megmagyarázhatatlan vehemenciával káromkodik. Mintha lenne az egésznek egy olyan üzenete, melyszerint: a megfelelő befejezéshez nem feltétlenül szükségeltetik mindig precíz, kiforrott színészi játék. Van, mikor elég csak jelen lenni a színen, civilként. A Budapesti Anarchista Színház ezzel a drámával egy felépítettségében még mindig kellően anarchista, – és önmagához képest még mindig szélsőséges –  ám most mindezeken túl egy klasszikusan szórakoztató és boldog előadást hozott létre.

A szerző: Stermeczky Zsolt Gábor

Stermeczky Zsolt Gábor vagyok, többnyire a Gábor nélkül. 1992. május 2-án születtem Budapesten, jelenleg is itt élek. Voltam már diák Újpesten és Piliscsabán, kritikus a régi Quart-nál, a jelenleg hibernált Trubadúr magazin online-nál, önkéntes a Trafóban és a Tünet együttesnél. Vagyok a Gömbhalmaz nevű fiatal költői csoport tagja, diák Budapesten, lelkes ifjúsági tag a Katona József Színházban, és kritikus a félonline-on, továbbá a Pótszékfoglalón.

Comments are closed.

Scroll To Top