Jósnő

Füst, Kávé, Szövegek…

Forgács András:

                                                                                                                              Jósnő

Fél háromkor megszólalt a mobilom, úgy ültem föl az ágyban, a sötét és hideg hálószobában, mint akit főbe kólintottak, de ebben profi vagyok: az ágyból kiugrásban, fogmosásban, kávéfőzésben, öltözködésben, cipőbefűzésben, mindezt félálomban. Csipásan, rendetlenül, de már az utcán is voltam, mentem a forgatásra az egyik közeli aluljáróba, ahol hajléktalant kellett alakítanom egy készülő filmben. Nem tudom, miért engem választott a rendező, korábban nem ismertem, fogalmam sincs, hogyan akadt rám, nem vagyok színész, se hajléktalannak nem nézek ki, viszont úgy gondoltam, érdekes kalandnak ígérkezik, és habozás nélkül igent mondtam, amikor felhívott, meg se kérdeztem, mennyit fizetnek.

Ez a nap legalább háromszor kezdődött el, és az istennek nem akart véget érni.
Hajnalban forgatásra mentem, embertelenül korán, szinte le se feküdtem, lévén, hogy előző este elég későig fennmaradtam. Sajnos megint a gép előtt ragadtam, mivel a Facebookon hevesen összeszólalkoztam egy ismeretlennel, és attól fogva állandóan azt lestem, válaszol-e, hogy rögtön lecsapjak rá, és fölényesen elintézhessem szellemes riposztjaimmal. Várakozás közben folyamatosan böngésztem a világsajtót, egy durva pornóoldal is följött a semmiből, és míg vadul püfölve a billentyűket válaszoltam az illetőnek, aki valahol a nagyvilágban, Hongkongban vagy a Baross utcában, nyilván hasonló idegállapotban, vérre menő szellemi párbajt vívott egy számára ismeretlennel, vagyis velem, ömlött a homlokomról a veríték. Reszkettem az idegességtől, és kacagtam, mint egy futóbolond, ha egy jó fordulat vagy idétlen gorombaság eszembe jutott. Nappal nem voltam ilyen durva és közönséges. Mindazonáltal emiatt csak jóval éjfél után kerültem ágyba, akkor is csak egy röpke fél órára, hogy legalább az alvás látszatával becsapjam a testemet. A testem mindig keményen megbüntetett, ha tizenkét óránként nem aludtam legalább egyszer, akármennyit, lehetett az tíz perc is. A gyomromban, mint hamu a parázs fölött, végig remegett egyetlen idegszál. Éreztem ezt a remegést, de azért úgy tettem, tiszta erőből, mintha mélyen aludnék. Néha ez is segít.
Fél háromkor megszólalt a mobilom, úgy ültem föl az ágyban, a sötét és hideg hálószobában, mint akit főbe kólintottak, de ebben profi vagyok: az ágyból kiugrásban, fogmosásban, kávéfőzésben, öltözködésben, cipőbefűzésben, mindezt félálomban. Csipásan, rendetlenül, de már az utcán is voltam, mentem a forgatásra az egyik közeli aluljáróba, ahol hajléktalant kellett alakítanom egy készülő filmben. Nem tudom, miért engem választott a rendező, korábban nem ismertem, fogalmam sincs, hogyan akadt rám, nem vagyok színész, se hajléktalannak nem nézek ki, viszont úgy gondoltam, érdekes kalandnak ígérkezik, és habozás nélkül igent mondtam, amikor felhívott, meg se kérdeztem, mennyit fizetnek.

A kis stáb már ott didergett az aluljáró egyik elhagyott szögletében, csodálkozva néztek, mintha nem is számítottak volna rá, hogy tényleg eljövök, a lányok azonnal lecsaptak rám, levetkőztem, átöltöztem, kisminkeltek, ott, az aluljáróban, és nem sokkal később már egy összehajtott barna kartondarabon ültem, hátamat a hideg falnak vetve, kezemben fehér műanyag pohár, abban a kávé, rossz ízű lötty, mindenesetre kicsit fölmelegített és földobott, de a felvétel kezdetekor azt is kivették a kezemből.
Hajnali fél öt volt. Levágott ujjú kesztyűben ültem, bezselézett, ragacsos hajjal, összepiszkolt arccal, szakadt nadrágban és kukából kiszedett csuklyás melegítőben, ócska szandálban, zokni nélkül. Olyan jól sikerült az átalakulás, hogy egy perccel azután, hogy a helyemre zöttyentem, egy viszonylag jól öltözött férfi szinte riadtan hátrált vissza hozzám, és részvéttel a szemembe nézve csak annyit mondott: „szép napot neked, barátom”, és ment tovább. Pénzt nem adott, igaz, nem is kértem. Egyszóval, elég hiteles lehetett a külsőm. És talán ez volt a baj. Éppen indultak az első metrók, jöttek és mentek az utasok, először egyenként bukkantak föl, később egyre többen lettek. Volt, aki most ment haza, volt, aki munkába sietett. Ekkor történt az a malőr, ami az egész napomat fölborította.
Egy forgatáson mindig keletkeznek üres pillanatok, amelyekben úgy tűnik, megáll az idő, senki nem csinál semmit, áll az egész, és habár ez csupán a látszat, de a valóságot mégsem kérheti meg az ember, hogy ne vegye komolyan, amit önmagának vél – én most ebben az ürességben ültem, dünnyögtem magam elé, a jelenetemet már kétszer elpróbáltuk, a totált sikeresen fölvették, de utána nem a közelivel folytattuk, hanem ehelyett a stáb valamiért elvonult a föld alatti labirintus egy másik szögletébe egy újabb jelenetet fölvenni, mert közben kis késéssel megjött a film főszereplője, és én ott maradtam a kartondarabomon ülve. Hátamat a hideg falnak vetve egyre jobban beleéltem magam a szerepbe, amelyik ugyan nem volt jelentős, de azért némi átélést mégiscsak kívánt.

Egyszer csak látom, hogy két rendőr közeledik felém, a járőrök megszokott, komótos lassú lépteivel: a szemem sarkából már korábban észleltem, hogy egy boltját kinyitó árus mutogat felém, valószínűleg összetévesztett valakivel, de a rendőrök, más dolguk nem lévén, egy perc múlva már ott tornyosultak fölöttem, kérték a papírjaimat, azok viszont nem voltak nálam, de még a mobilom se, mert a kellékes vigyázott rájuk. Öt perc múlva a rendőrautóban ültem, ha jól emlékszem, egy csárdás pofont is kaptam, és az egész délelőttöt és kora délutánt a XIII. kerületi rendőrőrsön töltöttem, a fogdában, amíg a félreértés nem tisztázódott. Végül, meg kell mondanom, európai módra, udvariasan bocsánatot kértek tőlem, egy kicsit én is hibás voltam, ezt elismertem, nyilván az első riposztomat találta az egyik járőr túl hetykének vagy szemtelennek, mert azt mertem neki mondani: „Mi köze hozzá?”, arra számítva, hogy a stáb hamarosan visszatér, és igazolnak. Jó volt beleélni magam a szerepbe, mindenesetre tényleg életszerű lehetett az alakítás, mert ezek után még drogosnak is néztek, a kevés alvástól vérben úszott a két szemem, megszondáztattak, és miután kiforgatták összes zsebemet, vért is vettek tőlem egy külön erre a célra odarendelt mentőautóban (az üres kávén kívül semmi nem volt a gyomromban).
Mire megtalált a gyártásvezető, és beszaladt a rendőrségre a ruháimmal, az igazolványaimmal és a mobiltelefonommal, egy örökkévalóság telt el.
Késő délután lett, mire hazakeveredtem. Csak az nem világos, hogy akkor mikor voltam a jósnőnél?
Ugyanis én aznap délelőtt tizenegy és tizenkettő között jártam a jósnőnél, máskor nem lehetett, mert az ő előjegyzési naptára hetekre előre tele volt, és nem tolerálta sem azt, ha lemondta az ember, sem azt, ha késett, és akkor szigorúan megbüntetett azzal, ez volt a megállapodás, hogy a pénzt elvette, viszont nem jósolt. Aminél súlyosabb büntetést el sem lehet képzelni. Havonta egyszer jártam hozzá, arra viszont biztosan emlékszem, hogy aznap, a forgatás napján igenis fölmentem hozzá, azon a régi liften, egy szép budai ház harmadik emeletére. Ugyanis meséltem neki a forgatásról, miután valami olyasmit mondott, hogy: „Azt képzeli, maga körül forog a világ.” Szerettem ehhez a jósnőhöz járni, mert igazán nem ortodox módszerei voltak. Nem mint egy cigány asszony, aki az ember tenyeréből vagy zsíros kártyalapokból jósol az utcán. Az én jósnőmnél amolyan svédasztalos módszer volt: az ember eldönthette, hogy kockavetéssel, kártyával vagy színes porokkal kíván-e megtudni valamit a jövőről, gyufaszálakkal, pénzérmékkel is hajlandó volt jósolni, de tenyérből is kiválóan olvasott, és nem egy nehéz döntésemet könnyítette meg, jó pszichológus volt, a megérzései bámulatosan bejöttek.
Aznap a kártyát választottam, amit ő bölcs dolognak tartott, mert az volt az elve, hogy minden napnak és minden személynek megvan a maga jóstechnikája, hogy úgy mondjam, azt is meg kell tudni jósolni, hogy miből kell jósolni, mert az egyáltalán nem mindegy – mint régen a görögök és a rómaiak, alkalomtól függően a madarak röptéből, a füst irányából avagy az állatok beléből jósoltattak maguknak, mindegyik módszernek megvolt a maga specialistája, akiket aztán, egy-egy elvesztett csata után, olykor tömegsírba kaszaboltatott az elégedetlen hadvezér. A félőrülten ziháló Püthiák és a Szibillák közelében papok egész serege foglalatoskodott transzban eldünnyögött énekeik dekódolásával vagy pálmalevelekre firkált krikszkrakszaik megfejtésével. A templomipar és a jósüzlet nagyon jövedelmező volt az ókorban, és az is maradt, teljes joggal, napjainkig.
Kirakott hét kártyalapot az asztalra, de ez nem tarot volt, hanem valami más, a tarot egy variációja, és fölnevetett. Ujjával ütögette a lapokat, gunyoros, felcsillanó szemmel nézett rám, és azt mondta, hogy ilyet ő még életében nem látott. A Levél, a Kulcs, a Gyűrű, a Medve, a Róka, a Levél, a Gólya, ez utóbbi egy kis tóban állt, a csőrében kapálózó békával. Azt mondta, nem érti, hogy került kétszer ugyanaz a kártyalap a sorozatba, nevezetesen a huszonhetes számot viselő Levél, ugyanis minden fajtából csak egy van a pakliban, és neki csak egy ilyen kártyapaklija van, a dolog tehát képtelenség. Ebből arra következtetett, hogy – de ne vágjunk a dolgok elébe.

Ezen a napon ugyanis még más is történt. Vannak ilyen zűrös napok az ember életében.
Ugyanebben az időpontban, amikor a jósnőnél voltam, vagyis délelőtt tizenegy és tizenkettő között, megbeszélt teniszpartim volt a pasaréti Vasas-pályán a barátommal, ráadásul egy olyan parti, amit semmi pénzért nem mulasztottam volna el. Nem tudom, hogy történhetett, de ugyanarra az időpontra került a két esemény, nyilván nem figyeltem oda, vagy nem ugyanabba a naptáramba írtam fel őket, csakis így jöhetett létre ez a karambol, de a nem mindennapi teniszparti, a barátom is tanúsíthatja, megtörtént. A pályát együtt béreltük, és mivel ő nem csupán a barátom volt, hanem üzleti partnerem is, amennyiben én, nem csekély díjazás fejében, tanácsokat adtam neki, és rendszerint a játék után, az öltözőben, tusolás közben beszéltük meg a legfontosabb dolgokat, a legkényesebb ügyleteket, a tenisz tehát több volt számunkra, mint jó erőben lévő férfiak vérnyomásának a karbantartása. Egyszóval ez a bizonyos teniszparti igen bonyolultan alakult, a helyzet ugyanis az, hogy jobban játszom nála. Ez természetesen vita tárgyát képezte köztünk, viszont a hétvégén versenye volt, lévén hogy professzionálisan is teniszezett, benne volt egy helyi csapatban, engem viszont a versenyzés egyáltalán nem érdekelt. Most el kellett tehát döntenem, hogy megverem-e nullára, vagy hagyom nyerni, nehogy a verseny előtt túlzottan elveszítse az önbizalmát, hiszen a teniszben a reflexeken és a fizikai kondíción kívül a pszichikai állapot, a maximális önbizalom, mint tudjuk, döntő faktor. Mindez az üzleti életben sem árt. Ebből aztán kis híján véres összeveszés lett. Amikor az első szettet némi huzavona után megnyerte, homlokát szigorú ráncokba vonva nézett rám.
– Te hagytál nyerni – jegyezte meg komoran.
Nem akartam vele összeveszni, általában is ügyeltem rá, hogy ne sérüljön a lelki egyensúlya, mert bár elképesztően hidegvérű üzletember volt, és könnyedén döntött százmilliókról, miközben nekem égnek állt a hajam – a teniszben (és a sakkban és a pókerben) kijött belőle az idegfeszültség, állandóan szidta önmagát, és szabályosan öngyilkos akart lenni, ha elvesztett egy meccset, akkora volt benne a győzni akarás. Most tehát különösen ügyelnem kellett rá, nehogy úgy veszítsem el a mérkőzést, hogy ez számára nyilvánvaló legyen.
– Szó sincs róla – mondtam neki –, eszem ágában sincs téged nyerni hagyni, egyszerűen ma elképesztően jó formában vagy.
– Jól van – felelte ő –, folytassuk. De ha megint csalni fogsz, ha azt látom, hogy hagyod magadat megverni, csak azért, hogy ne vedd el az önbizalmamat, én előre megmondom, hogy soha többé nem játszom veled. Hogy bízhatnék meg valakiben – tette hozzá, miközben súlyosan vádló tekintettel nézett rám –, aki becsap azzal, hogy nem játszik úgy, ahogy tud. Mintha hazudnál nekem. Ezzel nem segítesz, csak ártasz. És el kell gondolkoznom az egész együttműködésünkön.
Jól van, gondoltam, ha csak ez kell neked, tönkreverlek. És így is lett. Persze elszámítottam magam, mert elfelejtettem, hogy bármennyire is azt kívánja, játsszak képességeim szerint, valójában nem tud veszíteni.
– Akkor most még egyet játszunk – mondta halkan és sápadtan, pedig már a pálya szélén már ott várakozott a következő turnus, négy tenisznadrágos öregúr teniszütőkkel, akik párosozni szoktak minden szerdán, de a barátom szokott erélyességével azonnal felhívta a pályatulajdonost, aki felhívott valaki mást, és erre, láss csodát, megkaptuk a pályát egész délutánra. Nem volt mit tenni, még egyszer megvertem, hiába fogtam vissza magam. Szótlanul játszott, a fogát csikorgatva, összehúzott szemmel nézett rám. Elképesztően igyekezett, rohant, futott, felülmúlta önmagát, de ezen a napon, bár szerettem volna, nem tudott legyőzni.

– Nem vagy jobb nálam – közölte hangsúlyosan, szinte szótagolva, miközben tartottunk egy tizenöt perces szünetet, mert már levegőt is alig kaptunk. – Nem vagy jobb nálam.
Már alkonyodott, próbálkoztam azzal, hogy kikapjak, de azonnal észrevette. Ellilult fejjel, torkaszakadtából üvöltött:
– Ezt a labdát nyugodtan elérhetted volna! Mért csinálsz úgy, mintha nem érted volna el?
Én zihálva az ütőmre támaszkodtam, jeleztem, hogy szúr az oldalam, görcsöl az izmom, de nem vette be.
– Apuskám, addig nem megyünk haza, amíg nem tudlak megverni. Viszont, ha hagyod magad, akkor vége köztünk mindennek.
A gyűlölet izzott az arcán. Ez tényleg azt képzeli, hogy jobban játszik nálam? Mégis, a barátságunk érdekében, szerettem volna veszíteni. Bonyolult manőverezésbe kezdtem, de nem tudtam olyan lassú lenni, hogy ne tudjam egy valóban visszaadhatatlan nyeséssel a vonalra küldeni a labdát az utolsó pillanatban. Ilyen jól talán még életemben nem játszottam. Közben sötét lett, és mi neonfényben játszottunk tovább.
Mondom, nem ez volt az utolsó különös dolog ezen a napon. Az órámat az egyetemen semmilyen körülmények között nem mulasztottam volna el, ugyanis nyolc diák várt rám, és én – bár ez nem volt mindig könnyű – öt perccel az óra előtt, megborotválva, tiszta ingben, táskám súlyosan telepakolva könyvekkel, olyanokkal is, amelyekre igazából nem volt szükségem, csupán díszletként szolgáltak, vagy inspirációként, vagy hogy lássák a tisztelt hallgatók, milyen egy könyv, mert igazi könyvet már csak ritkán vettek a kezükbe, én bent ültem a tanteremben, ahová lassan szállingóztak a diákjaim. Ez pontban fél négykor történt, tehát elvben még javában teniszeztem a Vasas-pályán, hiszen onnan csak sötétedés után jöttem el, és ha megnézem a naptáramat, mert a teniszmérkőzés után otthon pontosan felírtam minden egyes időpontot, ennek a két dolognak ütköznie kellett volna, de nem ütköztek. Mondanom sem kell, hogy a barátom a kocsijába vágódva elhúzott a meccs után, pedig úgy volt, hogy elvisz magával, és ezúttal nem mentünk, mint szokásunk volt, együtt meginni valamit a Centrálba, amit ő valamiért kedvelt, azt hiszem, azért, mert az övé volt.
Fél négytől ötig lett volna órám az egyetemen. Az órát, bár csak három diákom jött el, sikeresen megtartottam. Jobb formában voltam, mint valaha. Nem mindig sikerül jó órát tartani, ez nemcsak a készültségen múlik, hanem a lelkiállapotomon, de ezen a szerdán szinte röpültem, láttam előre a mondataim végét, olyan voltam, mint a Hamletet játszó színész, akinek be kell osztania az energiáit, hogy a végére is maradjon, nem ugráltam összevissza a témák között, mint olykor szokásom. Másfél óra nekem a fél fogamra se elég, de most képes voltam kompaktul lezárni a gondolatmeneteket, és mindig a jó példák jutottak eszembe, és a legjobb pillanatban. Ezért sem értettem, miként lehetett, hogy a Ferenciek terére a fiatal és ígéretes színésznővel, aki inkább fiatal volt, mint ígéretes – és ezzel még nincs vége a kálváriámnak – pontban fél ötre beszéltem meg egy randevút, azzal, hogy utána együtt színházba megyünk. Ha most nem megyek el a randira, ez az egyébként reménytelennek ígérkező, de azért véremet pezsdítő kaland biztosan kútba esik. Az órámat viszont rendesen megtartottam, mondom, fél négy és öt között, de fél ötkor mégis ott voltam kint a téren, mert tökéletesen kiment a fejemből, hogy pontosan ezen a téren, a Ferenciek terén egy titkos rajongóm adott nekem randevút, egy skandináv országban dolgozó, félig magyar származású, Szlovákiából emigrált hölgy, aki a Facebookra föltett fényképeim alapján belém szeretett, és most vasárnap megírta, hogy egy héten keresztül ott fog állni a korsós lány szobránál, és vár rám. Utána visszautazik Norvégiába, ahol körzeti orvosként dolgozik. „Nezze – írta, nem voltak ékezetes betűk a gépén, vagy nem tudta őket használni –, kerem szepen, en nem mondom, hogy szerelmes vagyok magaba, mert nem lehet az ember erzeseirol barmit mondani, ha nem szemelyes, ha nem talalkozas a massal, de van vityillo, van kert, van friss levego, magas hegy, es maga ir itt egy nobeldijas regenyt, ezt en maganak garantalom.” Le kellett volna már régen pattintanom a nőt, ahogyan durván mondják mifelénk, de nem volt szívem. Nemcsak hogy nem volt hozzá szívem, hanem egy pillanatra komolyan belegondoltam, hogy ezzel valóban levenne minden gondot a vállamról – már ha igaz, amit ír. Fél éve üldözött a leveleivel, ontotta a bődületes csacskaságait, bevallotta, hogy teljesen műveletlen, hogy elvált, hogy van egy lánya, volt az egészben valami megható. Megnéztem a fényképeit: testes és durva arcú asszonyság álldogált a veteményesében valahol Oslo mellett, és a fényképezőgép felé emelt egy fürt szőlőt.

És most voltam olyan bolond, hogy a fiatal színésznővel, akit azzal hitegettem, hogy egy barátom révén szerepet kaphat egy előadásban, mert barátom a rendező, épp ide beszéltem meg randevút. Óvatosnak kellett lennem. Behúzódtam a templomba, onnan figyeltem a teret. Szerencsém volt. A lány kis késéssel érkezett, én pontban fél ötkor kirohantam a templomból, mint Zrínyi, és levonszoltam a lányt az aluljáróba vezető lépcsőn. Ebben az időpontban, már villanyfényben, éppen ötödször vertem ronggyá a barátomat a Pasaréten. Mondtam a lánynak, miközben átkaroltam a derekát, hogy ne kérdezzen semmit, ezzel a fizikai kontaktus is megvolt, és csak a szemem sarkából észleltem, hogy egy testesebb hölgy, lila kalapban, kilép a szobor mögül, és valamit utánam kiált (ha ugyan ő volt az). Később valamit hazudtam a lánynak, aki látta a lila kalapos nőt, és csúfondárosan, de megengedőn mosolygott.
Beültünk egy romkocsmába: a lány eszelősen szép volt, én annak láttam, persze annak is akartam látni, selymes bőre, áttetsző kékeszöld pillantása volt, kért egy szivart is, vagy slukkolt az enyémből, amit félreérthetetlen jelnek tekintettem, megittunk egy üveg bort, és ettől egy kicsit mindketten berúgtunk, és egymás tekintetébe kulcsolódott a pillantásunk. Az előadás után, ahol fogtuk egymás kezét, persze nem a szünetben, hanem csakis a sötétben, taxin vittem haza. A taxi hátsó ülésén a vállamra hajtotta a fejét, a torkomban dobogott a szívem, úgy éreztem, mintha egy amerikai filmben lennénk. Igen, a házuk előtt csókolóztunk is kicsit, legalábbis hagyta, hogy a nyakába csókoljak, szorosan átölelt, éreztem a mellét a mellkasomon, és a testtartásommal szinte könyörögtem, hogy hadd menjek fel hozzá, szorosan hozzápréseltem megkeményedő farkamat, durva voltam, és közönséges, és udvarias és esengő ugyanabban a pillanatban, nem mondhattam ki, mit akarok, de mind a ketten tudtuk. Körülbelül ekkor szállt be a Porschéjába a barátom, a teniszpálya előtt, berántva előttem az ajtót. Már a zuhanyzóban sem szólt hozzám. A lány megengedte, hogy bemenjek a házba, felkísérjem a liften, álmodozón néztük egymást a lifttükörben, de a lakásába már nem engedett be, ott álltam a függőfolyosón, miután becsukódott előttem az ajtó, s egy utolsó csókot hintettünk egymás felé, a lépcsőházi fény is kialudt, ott álltam, mint egy szerelmes kiskamasz, lecsüngő kézzel, és persze csöngetni és dörömbölni szerettem volna az ajtaján, azt kellett volna tennem, de úgy éreztem, nincs semmi értelme, pedig világos volt, hogy ez az utolsó esélyem rá, hogy megkapjam, megszerezzem, magam alá gyűrjem és a magamévá tegyem.
– Hát így – mondtam este hétkor (éppen abban a pillanatban, amikor a nézőtéren kihunytak a fények, és combomat a lány combjához préseltem) a festőnek, akinek a műtermében látogatást tettem. Hetek óta vacilláltam két képe között, meg akartam tőle venni, baráti áron adta volna, ültünk a műteremben, ránk sötétedett, ittunk. Nekem mindkét kép nagyon tetszett, össze is tartoztak, de kettőre nem lett volna pénzem. Valójában egyre sem, legalábbis akkor éppen nem, voltaképpen alamuszi módon arra játszottam, hogy nekem ajándékozza, vagy legalább adja kölcsönbe az egyiket, és cserébe majd írok róla valami szépet egy komoly lapba, ez volt az ajánlatom. De a reflexológus kivételesen este fogadott, hetente kétszer jártam hozzá, felhívtam napközben, a rendőrség után, hogy minden elcsúszott, és nagyon hálás lennék, ha este tudna fogadni, mert annyira jót tett a múltkori masszázs, és pontban hétkor ott ültem nála, a székre föltett meztelen talppal, és ő bekente a kezét glicerinnel, mielőtt a talpamnak esett volna. Kicsit púpos ember volt a reflexológus, és habár néha szinte fájt, ahogy a talpamba mélyesztette erős ujjait, utána mintha vízen jártam volna, kétségtelenül hatott a közérzetemre és a lelkiállapotomra is. Ez ugyanakkor volt, mint a műteremben tett látogatásom: a képet hazavittem, odatámasztottam a falnak, még nem volt meg az ideális helye. A kép helyét keresve értettem meg, amit a jósnő mondott nekem, hegyes körmével a huszonhetes számú Levél-kártyát bökdösve:
– Lehetőségeid a végtelenbe tágulnak. De ez az állapot nem tart sokáig. Ezt a konstellációt eddig csak könyvben olvastam – mondta –, és nem hittem el, hogy létezik. Ha most ezt a második Levelet visszateszem a pakliba, soha többet nem jön elő.

Őszintén szólva nem fogtam fel az ennyire általános közléseket, nekem konkrét segítségre lett volna szükségem.
Mindebből a jósnő arra következtetett, különösen a Kulcs és a Gyűrű egymás melletti pozíciója és a váratlanul felbukkant Levél miatt, hogy kinyílt egy időkapu az életemben, ahogyan ő fogalmazott. Nem fűzött hozzá semmilyen kommentárt. Nem mondta azt, hogy meg fogok halni, sem azt, hogy sikerem lesz bármiben, csak annyit mondott: kinyílt az időkapu.
Most egy kicsit bizonytalan vagyok. A hűtőben a tej, Ágnes kérte, hogy vegyek tejet, akármilyen későn jövök is haza.
A gyerek az ágyában szuszog. Megcsókoltam a verítékes homlokát.
Ágnes egy könyvet olvas az ágyban fekve, álmos hangon kiszól:
– Szedd ki a mosógépet! – kiáltja. – És teregesd ki a lepedőket, de utána húzogasd ki jól, hogy ne kelljen vasalni!
Most itt állok a sötét fürdőszobában. Az előbb villogni kezdett a mobilom kijelzője, telefonált a gyártásvezető, hogy meg kell ismételni az aluljárós jelenetet, természetesen megyek, mondtam azonnal a telefonba, de ebben egyáltalán nem vagyok biztos. E pillanatban még a fürdőszobából sem mernék kimenni. Félek, hogy egy üres lakás vár rám, olyan üres, mint egy kiürített hamutartó. Aztán kinyitom a laptopot, biztos vagyok benne, hogy ott lapul benne, ugrásra készen a tegnap éjjeli ismeretlen, Hongkongból. Egyelőre még nem jelentkezett. Listát írok arról, hogy mi történt ma, próbálom összeilleszteni az időszilánkokat. Még egyszer hívnak a gyártástól, talán megérezték a bizonytalanságot a hangomban. Hajlandók lennének kocsit küldeni. Mondtam, fölösleges, gyalog tizenöt perc. Igen, végül is nem lenne szép, ha nem mennék ki a forgatásra, hiszen részben az én hibámból nem tudták fölvenni tegnap a jelenetet. Már kint állok a lépcsőházban, egy nyitva hagyott lépcsőházi ablakon keresztül látom: szikráznak a csillagok, pirkad, egyszerűen képtelen vagyok elindulni. Villog a kijelző, a rendező hív, indulni kellene, tanácstalan vagyok.
Ki mondhatná meg nekem, hogy mit tegyek?
( A novella a Libri Kiadónál 2015-ben, a “Valami Fiatal Szélhámos” c. kötetben jelent meg.A szerző facebook oldalán további gyöngyszemeket, fotókat találsz.)