"Magyarországon kéz kezet piszkol"

Lázár Kati Gyalog Eszterrel közösen a Spinoza aprócska dobogójára álmodta az egykori nagy színésznő életútját. Lázár Kati nem Jászai Marit, pontosabban nem csak őt alakítja: Jászai 1927-ben (aztán még többször) megjelent naplójának gondolatain keresztül önmagáról is mesél.

Lassan bejön a színpadra egy idősödő asszony: túl a hatvanon, fején kalappal, arcát nagy napszemüveg takarja, hogy alig pár perc alatt átöltözve, maszk és álarc nélkül mindent megmutasson önmagából. Jászait, a Nemzeti Színház hajdani nagy sztárját pályája csúcsán felmagasztalták, idővel aztán lesajnálták és mellőzték. Amilyen jelentéktelen és érdektelen volt környezete számára a Krippel Mariként világra jött kislány, olyan nagy magasságokba jutott Jászai Mari ünnepelt színésznőként, a nemzet tragikájaként.

A kis Mari a rideg valóság és a bigottan vallásos, kegyetlen apa elől a könyvekbe és az olvasás nyújtotta fantáziavilágba menekült. Addig volt jó, amíg nem vették észre, mert gyakran verés, megalázás és kegyetlenkedés lett csak a vége.  Korán megtanulta, hogy a figyelemnek ára van, következményei pedig kiszámíthatatlanok. Paradox vagy talán nagyon is érthető módon amilyen egyedül volt gyerekként, igazából olyan egyedül volt felnőtt életében is. Nőként, asszonyként, ragyogó tehetségű, ünnepelt színésznőként, sikerben és kudarcokban, a szakma csúcsán és a kisebb-nagyobb hullámvölgyekben egyaránt.

Lázár Kati az előadás legnagyobb részében ül velünk szemben, de egy pillanatra sem ereszt, csak visz, sodor magával az érzelmek hullámvasútján. Nem szerepet játszik, még pontosabban fogalmazva, nem játssza el Jászai Marit. Egyetlen pillanatra sem illusztrál, hanem a lehető legtermészetesebb módon együtt él Jászai mondataival. Rezonál rájuk, előhívja önmagából a legbensőbb emberi érzelmeket. Lázár Kati Jászai nyelvén beszél. Legyen szó az örömről, a kiszolgáltatottságról, a félelemről, a sértettségről, a szerelem érzéséről: Lázár Kati nem alakítást nyújt, hanem megidézi, átadja magát a sodró emlékeknek és érzelmeknek. Ahogyan egy korábbi baki (Kolozsvár helyett Kaposvárt mondott az egyik előadáson) végül – nem véletlenül – azóta is benne is maradt a darabban.

Lázár Kati megmutatja, milyen vihar dúl egy ember lelkében, hányféle érzelem kavarog bennünk, mennyire bonyolult az emberi jellem. Milyen csodálatosak és milyen esendők, mennyire kiismerhetetlenek és mennyire kiszámíthatóak vagyunk. Milyen mérgező az igénytelenség, a rosszindulat és a szakmai irigység, ahogyan Kodály Zoltán szavait idézi Jászai naplója: „Magyarországon kéz kezet piszkol”

Jászai konfliktusainak nagy része kérlelhetetlen maximalizmusából következett: zseni volt, nem volt képes elviselni a pontatlanságot, a félvállról vett munkát, az igénytelenséget és a középszert. Ahogyan elért a szakma csúcsára, ahová valóban csak az igazán kivételes kevesek jutnak fel, amilyen elismerést és tiszteletet vívott ki magának, olyan bizonytalan, kétkedő és esendő volt színpadon kívül. Jászai élete egyértelműen a színpadon zajlott, privát valójában botladozott a saját bizonytalanságaiban. Folyamatosan kontrollálta magát, örökös és kínzó szorongásban és megfelelni vágyásban őrlődött. Belakta és kitanulta az egyedüllétet. Ehhez is volt tehetsége és ereje.

Neki is, mint annyi kollégájának, szembesülnie kellett a ténnyel: az utána jövő generáció, Márkus Emília és társai kerülnek a figyelem középpontjába. Jászai évekig királynői magasságokban ült trónján, sebezhetetlennek és megingathatatlannak tűnt a Nemzeti idoljaként. A háttérben, a négy fal között Kripli Mariként vívódott, téblábolt az élet hétköznapi útvesztőiben, bárhogy teltek az évtizedek. Hiába a férfifaló Jászai híre, nem találta meg azt a férfit, aki intellektusában és lelkiekben is méltó partnerévé válhatott volna a magánéletben. Kiapadhatatlan energiával rendelkezett, olasz nyelvleckéket vett, megtanult németül, angolul és franciául, az Elektra kedvéért ógörögül. Cikkeket, tanulmányokat írt a színjátszásról, hárfázni, zongorázni tanult, kirándult, sportolt.

Hatvan éves kora körül egy utolsó nagy fellángolás következett, a közel három évtizeddel fiatalabb orvos, Plesch János iránt: lelki társát remélte megtalálni benne elsősorban, nem is a férfit. „Én megszűntem asszonynak lenni”, „Nekem csak a lelke kell, csak a lelke legyen az enyém”, fohászkodott az éghez Jászai. „Hazudsz, hazudsz, hazudsz…”, veti közbe kegyetlen őszinteséggel Krippel Mari Lázár Kati mindentudó félmosolyával.

Lázár Kati megmutatja, milyen vihar dúl egy ember lelkében, hányféle érzelem kavarog bennünk, mennyire bonyolult az emberi jellem. Milyen csodálatosak és milyen esendők, mennyire kiismerhetetlenek és mennyire kiszámíthatóak vagyunk. Milyen mérgező az igénytelenség, a rosszindulat és a szakmai irigység, ahogyan Kodály Zoltán szavait idézi Jászai naplója: „Magyarországon kéz kezet piszkol”.

Amint a színház, a szerepek, a politikai érdekek szövevényes, mégis kisszerű érvényesítése és a művészetet romboló gátlástalan opportunizmus kerül szóba, Lázár Kati kitör, mint egy vulkán. Indulatai izzanak, haragja elemi erővel robban ki belőle. Hiszen az életéről, a színpadról van szó. Arról az egyről, ami igazán számít.

Valójában egyfajta gyónás, önvallomás Jászai naplójának tolmácsolása: olyan őszinteséggel, hittel és közvetlenséggel vall a nézőknek Lázár Kati. Olyan merészen és nyíltan, ami bizonyára csak a színpadon lehetséges, egy interjúban elképzelhetetlen. Az előadás végén a tapsra legszívesebben talán már ki sem jönne, inkább fogná magát és hazamenne. Hiszen mindent elmondott, mit lehetne még hozzátenni.

Halála után Jászai szinte nemzeti legendává nemesedett, bár már életében emléktáblát helyeztek el szülőháza falán. Díjat, színházat és teret neveztek el róla, sőt, a Vénuszon egy kráter is az ő nevét viseli. Odaát, valahol vajon tudja, látja mindezt Jászai? Arról nem is beszélve, ahogyan kollégája, Lázár Kati él a színpadon. Ahogyan nevet, ahogyan ragyog a szeme, ahogyan tűzbe jön. Ahogyan vergődik, ahogyan elfárad, ahogyan feltámad. Ahogyan sír, ahogyan reménykedik, ahogyan dühöng. Ahogyan rajong, ahogyan kiábrándul, aztán mégis túlél mindent. Ha valamiről, erről muszáj tudnia.

Jászai Mari: Lázár Kati

Látvány: Bánki Róza

Munkatárs: Gyalog Eszter