Home / Megnéztük / Minden mozog – Freitas újra a Trafóban
Minden mozog – Freitas újra a Trafóban

Minden mozog – Freitas újra a Trafóban

Betölti a négy táncosunk és a három ütősünk a Trafó fél hangár méretű terét. Betölti akusztikusan és vizuálisan. Olyannyira, hogy az előadás kilencven perce alatt többször lehet joggal az az érzésünk: ez már nekünk túl sok, mind mozgás intenzitásban, – amit látok – és a hangerő-intenzitásban, amit hallgatni vagyok kénytelen a nézőtéren. De végülis bál van. A szobrok, a bábok bálja, olyan, melynek minden színpadon jelenlévő szereplő részese szeretne lenni – minden merevsége, merevségben létezése dacára. A megmerevedettség tomboló haláltánca ez, mert a látszat létezés helyett az ember-báb is – totálisan felpörgetett ritmusú, élettől mozgékony, dübörgően aktív -résztvevő kíván lenni.

Ez rendjén is van így, hisz a világ – a görög Hérakleitosz igazságától függetlenül  is – így működik. Marlene Monteiro Freitas: Síró szobrok – elefántcsontból, húsból és vérből című koreográfája nem is engedné, hogy ennek az ellenkezőjét higgyük. Pörögnek a mozdulatok,  mozgóképes sebességgel váltakoznak az arcmimikák és mindez úgy, hogy a szobrok-bábok világában és egy electric-partyn is vagyunk egyszerre. Semmi sem állandó, semmi sem az, aminek gondolni vélnénk, aminek látnánk – ám az egész mindettől vállik magával rántóvá. Egy hihetetlen Freitas koreográfia járt ismét a Trafóban.

fotó: Pierre Planchenault

fotó: Pierre Planchenault

Mert ez egy bál, ahol az élőket is megszégyenítő elevenséggel a bábok mozoknak. Életre kelés, életre keltés, mozgékonyság, elevenség. Minden díszlet, bonyolultabb tér rendezés nélkül, mert itt a táncos maga és a koncepcó egésze tölti be a teret önmagával – díszletként (fény és tér: Yannick Fouassier). A zene hol electric, hol Nina Simone, Monteverdi  vagy épp Arcade Fire. Mindezt olyan jó perfekcionalitással eltalálva és összehangolva, hogy nincs időnk elmélázni, belefeletkezni a stíluskeveredésbe. Nem, itt mélázni nem lehet. Ám nem csak a zene felel a felpörgetett létállapotért, hanem a fények, az effektek váltakozása is. Nem csak a stroboszkóp villódzásai része a megkomponált előadásnak, hanem a játéktér teljes sötétbe borulásai is, akár hosszú másodpercekre. Az hiszed, hinnéd sokszor, hogy vége, most lehet tapsolni. De nem, semmi esetre sem. Mert nem Ivan Pavlovics Petrov által leírt reflexszerű az, ami a nézőt nézővé, befogadóvá teszi. Legalábbis nem Marlene Monteiro Freitas világában. Hisz ebben a mozgás térben, ebben a szándékosan igen erőteljes impulzus-közegben a tánc mozgás funkciója lesz az, ami végtelenül domináns.

…a maguk bábos szögletességéből nekiiramodva jutnak el egészen a szárnyalásig, Majd ebből a már-már éteri könnyűségből a szoborszerű szaggatottba csapnak át. Igen, mert ennek az előadásmódnak nem a finom áthajlás, az enjabement szerű átkötés a sajátja, sokkal inkább a hirtelen ugrások általi átvezetés. Mert ez így egyfajta életre kelés, megelevenedés. Melyből megérteni Orfeusz és Pygmalion történetének eszenciáját: az életre, a létezésre születésnek az olthatatlan vágyát.

A kék-feketébe öltözött négy táncos bábu, avagy ha tetszik: mozgékony szobor. Marlene Monteiro Freitas, Andreas Merk, Betty Tchomanga, Lander Patrick, Cookie, Tomás Moital, Miguel Filipe teljesen együtt lüktetnek – csak ki-ki a saját lüktetésével és lüktetésében. Mert folyamatosan változik az érzékelésünk a tekintetben, hogy ki, mikor, mennyire diktál a másiknak ütemet és tempót. Ki vezet kit? Az ütősök vezetik-e a táncosok mozdulatait, vagy a bábok mozgásának ritmusa készeti-e a cintányérosokat a réz korongok összeütésére? Nehéz is ezt eldönteni, hisz ebben a megkomponáltságában a mozgás, a ritmus, a tánc üteme mintegy önmagát gerjeszti – oda-vissza fluktuál.

fotó: Pierre Planchenault

fotó: Pierre Planchenault

Pont annyira, ahogy a zene hol electrikből vált klasszikusba, hol pedig a pop-sanzonból megkapó, érzékeny hegedűversenybe. Ugyaneképp a mozdulatok is: a maguk bábos szögletességéből nekiiramodva jutnak el egészen a szárnyalásig. Majd ebből a már-már éteri könnyűségből a szoborszerű szaggatottba csapnak át. Igen, mert ennek az előadásmódnak nem a finom áthajlás, az enjabementszerű átkötés a sajátja, sokkal inkább a hirtelen ugrások általi átvezetés. Mert ez így egyfajta életre kelés, megelevenedés. Melyből megérteni Orfeusz és Pygmalion történetének eszenciáját: az életre, a létezésre születésnek az olthatatlan vágyát. Minden lendület és minden erőlködésnek ható mozdulatsor ennek rendelődik alá a Marlene Monteiro Freitas vezényelte elgondolásban. Megszületni, életre kelni, élővé válni.

És mindent meg is tesz ez a koreográfia azért, hogy ez a vezérmotívum mindent eluralva és elterpeszkedve az előadás egészén, önmaga létjogosultságához jusson.

Betölti a négy táncosunk és a három ütősünk a Trafó fél hangár méretű terét. Betölti akusztikusan és vizuálisan. Olyannyira, hogy az előadás kilencven perce alatt többször lehet joggal az az érzésünk: ez már nekünk túl sok, mind mozgás intenzitásban, – amit látok – és a hangerő-intenzitásban, amit hallgatni vagyok kénytelen a nézőtéren. De végülis bál van. A szobrok, a bábok bálja, olyan, melynek minden színpadon jelenlévő szereplő részese szeretne lenni – minden merevségben létezése dacára. A megmerevedettség tomboló haláltánca ez, hol  a látszat létezés helyett  az ember-báb is – totálisan felpörgetett ritmusú, élettől mozgékony, dübörgően aktív -résztvevő  kíván lenni.

E trafóbeli bálunknak a négy táncosa: Marlene Monteiro Freitas, Andreas Merk, Betty Tchomanga, Lander Patrick időnként beállnak egy sorba, egymás mellé, ki-ki a maga mikrofon állványa mögé énekelni, hol Abba, hol Nina Simone-tn azért, hogy lassuljunk és pulzusunk felvehesse az átlagos, percenkénti ütés számot. Van mikor térden állva, van mikor ücsörögve vagy épp felálva énekelnek az álványaik mögül. Ahhoz mérten, hogy épp mikor és kiket – bábokat vagy járkálni és bálozni vágyó szobrokat formálnak meg.

fotó: Pierre Planchenault

fotó: Pierre Planchenault

Majd egyszer csak Lander Patrick – annak ürügyén, hogy ásványvizes palackját kinyittassa a nézők egyikével – elkezd kommunikálni, kontaktáni velünk. Mintha pszichésen visszamaradottként próbálna velünk szót érteni. Ez is a koreográfia része, mert hát Freitas bábjainak nem a statikus, egy helyben levés az osztályrésze. Vagy nem feltétlenül csak az. Elnézve az előadás első nyolcvan percét és a játéktéren hihetetlen erővel, precizitással és dinamizmussal táncoló szobor-bábokat, mi – hozzájuk bábokhoz képest – totálisan bábok vagyunk. Lander Patrick feljön a nézőtér közepéig, hogy iritáljon, kizökkentsen a magunk statikus, begyakorlott, jólnevelt néző-bábságunkból. Mindezt oly elemi impulzivitással, gyermeki, fékezhetetlen, naív lendülettel, amely láttán jogosan elszégyelljük magunkat.

És jól tesszük, ha szégyenkezünk. Mert az effajta “szégyenérzet” is egyfajta kizökkenés. Kikerülés, megelevenedés, élővé és életre válás. Síróvá, hússá és vérré. Szobor voltunk mozgásba hozásáé, melyben Marlene Monteiro Freitasnak és kollégáinak a Tafóban, akkor ott, mérhetetlenül nagy részük volt.

 

Koreográfia:  Marlene Monteiro Freitas

Előadók:  Marlene Monteiro Freitas, Andreas Merk, Betty Tchomanga, Lander Patrick, Cookie (percussion), Tomás Moital (percussion), Miguel Filipe (percussion).

Fény és tér: Yannick Fouassie

Élő zene: Cookie (percussion)

Kiadás és hang: Tiago Cerqueira

Kutatás:   João Francisco Figueira, Marlene Monteiro Freitas

Produkció : P.OR.K (Lisbon, PT)Terjesztés: Key Performance (Stockholm, SE)

Koprodukciós partnerek:  O Espaço do Tempo, Montemor-o-Novo (PT), Alkantara Festival, Lisbon (PT), Maria Matos Teatro Municipal, Lisbon (PT), Bomba Suicida, Lisbon (with the support of DGArtes, PT), CCN Rillieux-la-pape, direction Yuval Pick, Rilleux-la-pape (FR), Musée de la danse, Rennes (FR), Centre Pompidou, Paris (FR), Festival Montpellier Danse 2014, Montpellier (FR), ARCADI, Paris (FR), le CDC – centre de développement chorégraphique de Toulouse/Midi-Pyrénées, Toulouse (FR), Théâtre National de Bordeaux en Aquitaine, Bordeaux (FR), Kunstenfestivaldesarts, Bruxelas (BE), WP Zimmer, Antwerp (NL), NXTSTP (with the support of the EU Culture Programme).

Támogató: ACCCA – Companhia Clara Andermatt, DNA Köszönet: Staresgrime (PT), Dr. Ephraim Nold

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top