Kínai mosószalon

Füst, Kávé, Szövegek…

Forgács András:

                                                                                                            Kínai mosószalon

Már évek óta várta, hogy valaki nyisson ebben a szerencsétlen városban egy automata mosószalont. Persze hogy egy kínainak jutott az eszébe. Kínai mosoda. Még ha ő soha nem is megy le oda a mosatlan szennyesével, akkor is: egy nagyváros akkor nagyváros, ha van benne automata mosószalon. Egy rövid pillanatra a hatvanas években ugyan nyitottak egy ilyen mosószalont az Astoriánál, talán két évig volt nyitva, talán háromig, aztán bezárt, nem tudni, miért, mert a gazdaságosság akkoriban soha nem volt szempont…

A következő történetnek nincs tanulsága. Megtörtént, megtörtént, gondolta F., csak azt nem értette, hogy miért történt. Ez a nemértés legalább annyira érdekelte, mint az, ami történt. Egy másodperc törtrészének a törtrészén múlt minden. Ezt a kis törtrészt kéne elemezni tudni, belehatolni ennek az ezredmásodpercnek a tektonikájába, gondolta F., és kozmikus méretűvé kellene növeszteni. Néha rosszul volt tőle, de aztán lerázta magáról, mint kutya a vizet, aztán visszajött, aztán megint lerázta, aztán még rosszabb lett – hullámokban jött, rázta, mint a váltóláz, ártott az önbecsülésének –, de a legvégén már csak az érdekelte, hogy felidézze, valójában mi is történt, mint egy tudóst vagy mint aki a látcsövén keresztül néz végig egy gyilkosságot: ahogyan a tigris leteríti és szétmarcangolja a gazellát; egyszerűen mérhetetlenül kíváncsi volt rá, mi zajlott le annak az ezredmásodpercnek a törtrészében.

Talán megtud valamit önmagáról, gondolta F., igen, végre megtud magáról valamit, amit véletlenül tud meg, és akaratlanul, és szándéktalanul, mert egy véletlen találkozásból, egy véletlen beszélgetésből fejlődött ki az egész, tehát talán érvényesebb, mint azok a tudatos önvizsgálatok, amelyeknek mindig valamilyen kitűzött célja van. A véletlen tudás mélyebb, érvényesebb, ez volt a tapasztalata: a ránk zúduló, a vadállatként magát ránk vető tudás és belátás az igazabb. Talán ezért szeretett nagyvárosban élni. A nagyvárosok tele vannak véletlen találkozásokkal és véletlen beszélgetésekkel: az a dolguk a nagyvárosoknak, gondolta F., hogy tele legyenek véletlenekkel és névtelenekkel. Éppen ezek a névtelen véletlenek adják ki a nagyvárost, ezeknek a névtelen véletleneknek az irtózatos tömege. Aztán az egyik véletlenbe – mint homok a gépezetbe – belekeveredik a sors.

Ugyan F. általában törekedett rá, hogy értse, mit miért csinál, rövid és hosszú távon, és kétségkívül hitt bizonyos misztikus erőkben, a véletlenben és a klasszikus pszichoanalízisben, de legtöbbször szándékosan feladta, hogy értse, ami történik: leírni kell tudni, nem érteni, mondta magának, most viszont váratlanul laboratóriumi körülmények között figyelhette meg a sors, a fátum és a végzet működését, ami, lássuk be, tényleg ritka alkalom. Se azelőtt, se azóta nem látta újra a sors eszközét, a páduai joghallgatónőt, akivel az utcájuk végében levő automata mosószalonban találkozott. Pedig annyira örült annak a vacak mosószalonnak, amikor megnyitották. Már évek óta várta, hogy valaki nyisson ebben a szerencsétlen városban egy automata mosószalont. Persze hogy egy kínainak jutott az eszébe. Kínai mosoda. Még ha ő soha nem is megy le oda a mosatlan szennyesével, akkor is: egy nagyváros akkor nagyváros, ha van benne automata mosószalon. Egy rövid pillanatra a hatvanas években ugyan nyitottak egy ilyen mosószalont az Astoriánál, talán két évig volt nyitva, talán háromig, aztán bezárt, nem tudni, miért, mert a gazdaságosság akkoriban soha nem volt szempont; oda jártak az anyjával, amikor épp nem volt mosógépük, és egy időben sokáig nem volt. Egy időben hirtelen megint nagyon szegények lettek. Úri szegénység volt, de szegénység. A dögnehéz bőrönd, amit ketten cipeltek, hazafelé a buszon, tele súlyos, nedves lepedőkkel. Szárí- tógép akkor még nem volt, csak centrifuga. És csak annyira lehetett a lepedőket kicentrifugázni, hogy le ne szakadjon a karjuk hazáig. Így is leszakadt. Lehet, hogy ezért is szerette volna, ha az ő városa tele van huszonnégy órán át nyitva tartó automata mosószalonokkal? Vagy talán a szélsebes piruettek miatt, amit Nyugat-Berlinben egy téli hajnalon négy és öt között mutatott be egy félvér fiú a marienplatzi üres mosószalonban a vibráló neonok alatt a fekete kirakatablakokban tükröződve? Reggel még fogalma sem volt róla, hogy délután lemegy – na, pont ez a jó a mosósza- lonban, gondolta F., hogy ott van, és mindig ott van –, de aztán mégis úgy alakult, hogy életében először le kellett oda mennie. Addig csak kívülről tanulmányozta a helyiséget. Érdekes volt: azaz teljesen érdektelen. Fő, hogy volt. Azonkívül a kínaiak latin kalligráfiája igazán élvezetes látvány. A szavak finoman dülöngélnek jobbra-balra, még akkor is, ha nem kézzel írták, hanem nyomtatták őket. A szórend furcsaságai, úgy látszik, a betűk formájára is hatással vannak. Nem is dülöngélnek, hanem pagodatetőkként vagy pillangókként folyton el akarnak röppenni.

Egy kövér nő a két gyerekével éppen végzett, úgyhogy egy perc múlva egyedül maradt, aminek külön örült. Gyors volt, és hatékony. A gépek – mert kettőben mosott egyszerre – szorgalmasan zúgtak, pattogtak, szörcsögtek, nyekeregtek, dohogtak, mint egy egész üzemcsarnok, és mintha szteppeltek volna is a padlón. Benzinszagot érzett, nyilván a szintetikus mosópor illata tévesztette meg az orrát. Őt nem, mert ő tudta, hogy a gépek árammal működnek. Ült, bámulta a padlót, amire ráfért volna egy felmosás, szakadt zöld linó- leumpadló volt, undorító, márványmintás, alatta fel-feltünedezett a rücskös szürke beton; kinézett az utcára, sötétedett. Ha kattant az időjelző tárcsa, néha a gépekre nézett. Kellemesen unatkozott, vagyis tökéletesen érezte magát ebben az ürességben.

Esti sötétbe hajló késő délután volt, amikor a lány belépett a kis motyójával.

Motyó: ez így egyáltalán nem pontos; mert a lány valójában látható ízléssel öltözködött: érezhetően eltűnődött rajta otthon, mit vegyen fel az utcára; a motyó nem is erre vonatkozott, hanem arra, hogy nevetségesen kevés mosnivalót hozott magával. F. már majdnem végzett, épp azzal volt elfoglalva, hány kilót lehet betenni a szárítóba, úgyhogy csak perifériálisan észlelte, hogy bejött valaki, mindenesetre feltűnt neki, hogy a lánynak szinte nincs is holmija. Viccesen arra gondolt, vagy abban reménykedett, hogy nyilván le fog vetkőzni, vagy valami ilyesmi, de aztán a miniatűr hátizsákból mégis néhány habkönnyű holmit varázsolt elő, alig lehetett érzékelni a létezésüket, abszurd volt ez így a számára, még ha csak perifériálisan követte is a történéseket, mert az automata mosószalon értelme az, hogy az ember iszonyatosan sok holmit hoz le, és annyit gyömöszöl a gépbe, amennyit csak bír, ráadásul az egész mosás egy hatalmas birkózás az elemekkel, ez meg, mint valami pille, csak beröppen ide, lecsatolja a szárnyait, és bedobja a mosógépbe.

Jobban megnézte magának: nem volt szép, túl nagy volt az orra, rosszul, vagyis túlságosan is kicsipkedte a szemöldökét, de ápolt volt, tiszta, nem tűnt helyi lakosnak, a színei alapján lehetett volna francia vagy olasz is, vagy spanyol. Vagy török. A hasa közepén, a köldökében piciny ezüstkarika, kék kővel. Hastáncosnő. Ahhoz nem elég hájas. Amíg nem szólal meg, soha nem fogod megtudni, mondta F. magának, miközben megnyomta a szárítógép gombját, a nagy tárcsa forogni kezdett, s a ruhák hullottak le a magasból, a ruhák és a lepedők, egyre könnyedebben hullottak le a magasból, és egyre lassabban, jó volt nézni, mint a táncosok laza csuklómozdulatát, habokat a hullámok között. Teljesen belefeledkezett a hulló lepedők látványába, talán ezért sem észlelte, hogy a lány egy ideje már homlok ráncolva áll az egyik mosógép előtt, csak a meggörbült hátát látta, és nem tudni, miből érezte meg, de valami dermedtség, bénultság érződött ezen a háton, a két vékony lapocka valósággal átszúrt a kék trikóján, és a négy ropogós barnára sült boka is szúrós volt, mint a bogáncs, a vakítóan fehér tornacipők fölött. Nem érzett a lány iránt se gyöngédséget, se szánalmat, se rokonszenvet. Valami baja volt, a baj megdermeszt, rendben. Aztán rájött. A hastáncosnő ebben a pillanatban jött rá, hogy nincs nála apró. Fémpénz nélkül itt semmire se megy. Zsetont csak fémpénzért kap az automatából. Zseton az élet. Hja, így van ez. A lány leguggolt, és kezdte visszaszedni a holmiját a gépből, amibe már bepakolt. Hogy képzelte: csak úgy bejön ide, bepakol, aszt bekapcsolja a gépet?

De nem bírta ki, odaszólt neki. F.-nél mindig volt apró, a zsebét mindig rengeteg aprópénz húz- ta le, mint valami koldusét vagy utcai zenészét, de szerette csörgetni, és a nadrágzsebei emiatt hamar kilyukadtak. Minden látszat ellenére eléggé tudott szorongani, ha a telefonkártya és mobiltelefon mellé még 20, 50 és 100 forintosokat is készített be magának.

– Van nálam! – vetette oda foghegyről, mint fuldoklónak a szalmaszálat, a lány először nem is értette, miről beszél, homlok ráncolva nézett vissza rá. – Gondolatolvasó vagyok.

Az ilyen köszönés nélküli megszólalásoknak mindig használ a szellemesség, jót tesz az aperszü, valami kis finom megfigyelés, vagy annak látszata, abba bele lehet kapcsolódni anélkül, hogy az ember személyesebb vizekre evezne. A lány hallgatásából azt is hihette, hogy nem érti, amit mond. Azon gondolkozott, hogyan mondják angolul, gondolatolvasó. Mindreader. I’m a reader of minds.

– Kimegyek fölváltani – mondta halkan a lány. Helyi lakos.

– Ahogy gondolja, de én is fel tudom váltani a pénzét.

– Inkább kimegyek.

– Idenézzen.

Belemarkolt a bal zakózsebébe – a jobb már lyukas volt –, és egy marék aprót tartott a lány elé. A lány habozott. F. biztatta, kicsit megmozdította a tenyerét, mire zörögve, csilingelve, fülsiketítő zajt csapva, mint villamos a kanyarban, leesett a földre az egész halom. Jó volt nézni, ahogyan a pénzek leestek. Pár százforintos egész messze elgurult, úgy szedték össze négykézláb – F. úgy érezte, jó kis látvány lehetnek az utcáról –, a lány végül ragaszkodott hozzá, hogy egy vasrúddal ő piszkálja ki az elgurult pénzdarabot valamelyik gép mögül.
– Az én hibám volt – mondta, és közben élvezte, milyen ügyes. Valami magazin is kijött a pénzzel, ázott, ocsmány, a tapintása is rossz, F. ki- dobta a szemétbe. A lány hasa fényesen csillogott, láthatóan megizzadt.

Fura volt, mennyire nincs forgalom így délután; pedig nem volt nagyon késő, még sokan jártak az utcán, a mosószalonba mégsem jött be senki; és ez a kis epizód a szétguruló érmékkel valami személyesnek tűnő, fura kapcsolatot mégiscsak teremtett közöttük. De ennél több nem történt; nem indult el semmilyen beszélgetés, nem lett volna miről, kedv se volt hozzá; félszavakat váltottak, magázódva, pontosabban a lány először letegezte, aztán átvette F.-től a magázást, de még csak be sem mutatkoztak egymásnak. F. annyit tudott meg a lányról, hogy egyetemista, Páduába jár – így mondta, Pádua, és nem Padova –, jog- és művészettörténet-hallgató, ez most divatos, mondta a lány, ez a párosítás, a műkincsrablások miatt. F. saját magáról szárazon csak annyit mondott: dramaturg; valami ködlött a lánynak, de persze halvány fogalma sem volt róla, mi az, hát F. nem fogja most elkezdeni magyarázni, a lány nem is kérdezte. Vannak szavak, amikre az ember ösztönösen nem kérdez rá, vagy egyenesen megijed tőlük, mint egy ismeretlen kinézetű tárgytól, épp ez volt F. célja, jól megijeszteni a lányt, rendesen akadozott is a társalgás, azaz barátságosnak szánt félmosolyokkal folytatódott, F.-nek még volt vagy tíz perce, amikorra minden holmija megszáradt volna, már tűkön ült, a lány pedig valahonnan elővarázsolt egy könyvet, aminek F. nem tudta rendesen megnézni a borítóját, pedig égette szemét a kíváncsiság. Az ilyesmi legalább annyira tudta érdekelni, mint amennyire utálta, ha az ő borítóját nézik. De nem kérdezte meg.

Egy pillanat alatt történt az egész. F. letérdelt, hogy behúzza a cipzárt a sporttáskán, amibe, még így kimosva is, épp csak bele tudta gyömöszölni a három szatyor ruhát. Teljes súlyával rátérdelt a táskára, a lány is odament, pedig F. nem kérte, hanem spontán mozdult meg, ahogyan egy sebesült állathoz odamegy a másik, mert megérzi, bajban van. Abban a pillanatban elszakadt a cipzár, a fele F. kezében maradt, szétrepedt a kínai piacon vett táska is, a lány ösztönösen a táska fölé hajolt, hogy megnézze, lehetne-e még vele valamit kezdeni, és ebben a pillanatban F. teljesen véletlenül kipillantott a kirakatüvegen át az utcára; és ott jött, nem is jött, hanem vonszolta magát, halálos sápadtan, egy hatalmas hátizsákkal a hátán, a felesége. Aki nem ismerte, azt hihette, hogy csak úgy ténfereg és nézelődik, pedig valósággal tántorgott már a fáradtságtól. Nehéz napja volt, háromszáz kilométert utazott az apjához meg a bolond nővéréhez, fogalma sem volt róla, hogy F. ott van az utca túlfelén, a kínai mosószalonban, a kirakatüveg mögött, ment hazafelé a baracklekvárral, befőttel, kolbásszal, szalonnával, krumplival, hagymával meg még ki tudja, mi mindennel megrakott hátizsákkal a hátán. Nagyon megörült, amikor megpillantotta, a szíve hevesen verni kezdett, de meg is ijedt, nem tudta, mitől. Mondjuk, a felesége éppen odanézne most. Nyilván igencsak meglepődne.

Fogalma sem volt, hogy mi ütött belé. Ahelyett, hogy kirontott volna az utcára, és átkiabált volna a túloldalra, ahol drága, imádott felesége ment, hogy hahó, itt vagyok, hova mész?, ahelyett felkapta a padovai joghallgatónőt, valósággal fölrántotta a padlóról, és az oszlop mögé húzta, olyan erővel szorította meg a karját, hogy az felszisszent a fájdalomtól.

– Ez most mi volt? – kérdezte a lány a csuklóját masszírozva. F. nem válaszolt neki, azon töprengett, hogy észrevette-e a felesége, hogy vajon észrevehette-e már korábban – néha szoktak ilyet játszani, hogy úgy tettek, mintha nem látnák meg a másikat, és arra vártak, hogy a másik vegye őket észre, és csak jóval később, otthon számoltak be arról, hogy látták a másikat, amin a másik megdöbbent: de akkor mért nem jöttél oda? Mert azt akartam, hogy te vegyél észre. Igazság szerint észrevettelek. Nem igaz! De igen, én láttalak meg előbb, épp egy fatörzset fényképeztél az Andrássy út felől. Ilyesmiken napokig tudtak vitatkozni.

Nem láthatta meg! Sejtelme sem lehetett róla, hogy F. ott van, mint ahogy azt sem tudhatta, hogy reggel lerobbant a mosógép, és nem jött a mosógépszerelő, és hogy hétfőre ígérte magát, mire F. fogta magát, és lejött a mosodába. Élvezte, milyen férfias és határozott, élvezte, ahogyan megoldja a váratlan helyzetet, élvezte a felfeslő, koszos linóleumpadlót, az alóla kivillanó rücskös betont, élvezte bámulni az embereket az utcán, de most hirtelen – így próbálta utólag magyarázni magának – vákuumba került, időn és téren kívül, pusztán mert a felesége, aki nemrég jött meg vidékről a vonattal, és egy hátizsákot cipelve elhaladt az utcán, nem látta meg. Észrevette, hogy még mindig szorítja a lány csuklóját, ott lapultak az egyik betonoszlop mögött: a lány most már tényleg nagyon mérges volt, és beszélt hozzá, de F. nem értette, mit mond.

– Bocs – mondta neki –, csak nem akartam, hogy észrevegyen.

– Ki? – kérdezte a lány.

– Mindegy – felelte F. Valahogy nem bírta kimondani, hogy a feleségem.

Milyen szép volt most, ahogy ott ment, milyen törékeny, milyen sápadt, milyen sebezhető, milyen magányos, milyen kedves, milyen gyanútlan, milyen fiatal, úristen, milyen fiatal! Milyen gondterhelt, milyen sietős, milyen kimerült, milyen tűnődő, milyen álmatag, milyen bámulatosan tudatlan, milyen halk, milyen lebegő, milyen észrevétlen, milyen idegen, milyen ijesztően idegen, milyen gyönyörű, milyen bájos, a mocskos pályaudvarok, az egész napos utazás mocska átitatta, mégis lepergett róla a nyomasztó és őrült családja, a hátizsák, sőt az útitáska, most látta meg, hogy ráadásul még egy útitáska is van nála, és ahelyett, hogy átrohant volna az autók között, és átölelte és megcsókolta volna, és lesegítette volna a hatalmas hátizsákot a gyönge válláról, ahelyett fogta magát, és beleharapott a padovai lány nyakába. Látta magát, amint beleharap a lány nyakába, a szíve majdnem kiszakadt a helyéről, szerette volna érteni magát, de a teste nem foglalkozott az agyának ezzel a teljes értetlenségével, folyamatosan lökte a rizsát a teste, vér öntötte el az agyát, a talpa zsibbadni kezdett. Nem tetszett neki ez a lány, nem is hatott rá, teljesen kívül maradt az érdeklődési körén. És ezért beleharapott a nyakába. Inas, furcsa nyak volt így közelről. Még látta, ahogy a felesége befordul a sarkon a hátizsákkal, vagy a hátizsák vele, mintha a hátizsák vitte volna a feleségét, és vonszolni kezdte a lányt a mosodában, mint egy vadállat a zsákmányát, amelyiknek már beleharapott a torkába, amelyiknek már spriccel a vére, de még él – a lány pedig valamiért tűrte, hagyta magát, talán F. őrülete hatott rá, talán megijedt tőle, talán egy kis kurva volt, ezt F. nem tudta eldönteni, kétszer annyi idős volt, mint a lány, mostanában nem is nézett ki valami jól az éjszakázások miatt, elhízott, elnehezedett, szeme alatt a szörnyű kék árok, a stresszes zabálás megtette hatását, kopaszodott és őszült is, de úgy látszik, vannak, akik pont az ilyenekre buknak egy kínai mosodában, gondolta F. Nem volt olyan hely a mosodában, ahová ne láthattak volna be kintről. Ez volt a másik. A teljes és névtelen, brutális nyilvánosság. A zúgó, vibráló neoncsövek. Valami olyan üresség keletkezett ebben a mocskos és lucskos kínai mosodában, amilyet F. addig nem ismert, valósággal megszédült tőle, ott örvénylett a lábánál, és be akarta szippanani. Volt a mosodában egy sötét ficak, a bejárat és az utcai front között, ahová nem teljesen lehetett belátni az utcáról, mert a szárítógép is kitakarta, volt ott egy faliszekrény, valami villanyóraszekrény, benne vödör, fölmosórúd, nagy dobozokban mosópor, borzalmasan erős illata volt a mosópornak, egy része szét is szóródott a padlón, és ahogy F. – abban a pillanatban, ahogyan ő és a lány beállt oda – beszippantotta az illatát, irtózatosan megfájdult a feje tőle, olyan élesen nyilallt halántékába a fájdalom, mintha mérgezett nyílvesszőt lőttek volna bele közvetlen közelről, már tépdeste a lány trikóját, belemarkolt a mellébe, hogy a lány szinte felrikoltott, mint egy vészjelzéseket leadó madár, rángatta a nadrágját, ő gombolta ki a gombot, elszakítod, lihegte, átragadt rá F. mocskos izgalma, úgy látszik.

F.-nek életében ilyen rossz nem volt még, soha még ilyen gyalázatosan rossz nem volt még nővel, fájt neki is, de a lánynak is, aki felszisszent, fel jajdult, és vadul el akarta lökni magától, abban a szent pillanatban, hogy F. belé hatolt, sietniük kellett. Hogy sietni kellett, ez a páratlan lehetőség, mással nem tudta magyarázni, amikor a világ egyszerűen leveszi rólad a tekintetét, és megszűnsz létezni. Semmit sem érzett, surló, fájdalmas, lucskos érzés volt, nyilvánvaló, hogy egyikük sem élvezte, iszonyatosan nem élvezték. F. látta magát, amint a csípőjével lökdösődik a partvisszekrényben, miközben a felesége hazafelé tartott a rettenetes hátizsákjával, nemhogy el akarta volna űzni magától, hanem szándékosan folyton ezt a képet hívta elő, ami megakadályozta, hogy bármit is érezzen a farka váratlan és iszonyatos fájdalmán kívül, és azon kívül, hogy a merevedése nem akart megszűnni, egyetlen hatalmas lüktető merevedés lett, egy akaratgép, és mindez az elszakadt cipzár miatt, és hogy micsoda lehetetlen helyzetbe keveredett, hatalmas ürességérzés ragadta magával sivatagi tornádóként. Borzalmas volt, de utána, abban a pillanatban, hogy a falnak esett zihálva, és megpróbálta felrángatni a cipzárt a sliccén, és a lány elfordult fején a hajszálak között a fejbőrét nézte mereven, valami iszonyatos édesség öntötte el a lábujja hegyéig, tömény undor és tömény édesség, valami élveteg közöny, a torka kiszáradt. Jobban szerette a feleségét, mint valaha.

Elkérte a lány számát a látszat kedvéért. Biztos volt benne, hogy a lány nem a sajátját adta meg, és mielőtt hazaért volna, miszlikre tépte a cetlit is.

Vitte a szakadt táskát a hóna alatt, többször le kellett tennie hazáig, annyira szédült.

( A novella a Libri Kiadónál 2015-ben, a “Valami Fiatal Szélhámos” c. kötetben jelent meg.A szerző facebook oldalán további gyöngyszemeket, fotókat találsz.)