A Budapesti OperettSzínház főigazgatójával, Lőrinczy Györggyel beszélgettünk a zenés színházról, Marie Antoinette-ról, a POSzT-ról és az átpolitizált színházi szakma zsákutcáiról…

 

  • Hogy haladnak a márciusi bemutatótok, a Marie Antoinette című musical próbái?
  • Nagyon kevés az idő és a darab általunk bemutatandó verziója egy teljesen új magyar változat. A szerzők írtak négy új számot és átalakították az egész darabot. Egy nagyon hosszú, kreatív folyamat után vagyunk, ami egy kicsit elhúzódott. A művet már bemutatták Brémában, Teklenburgban, Tokióban, Szöulban. Mi igazából most abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a négy verziónak az esszenciáját szeretnénk, Kero koncepciója alapján létrehozni és ehhez plusz számokat is kértünk még a szerzőktől. Azért sem olyan egyszerű ez a próbafolyamat, mert tulajdonképpen ez egy új verzió – reméljük, nagyon-nagyon sikeres dramaturgiai és zenei változtatások is lesznek benne. Jól haladunk. A színházban ez mindig egy felfokozott hangulat, ha a Tanár Úr készít egy új darabot és pláne ha ez egy magyarországi bemutató, és ha ez egy Lévay Szilveszter darab, akkor a körül mindig van egy jó értelemben vett izgalom, pezsgés. Szilveszterékre mindig is jellemző volt, hogy nyitottak voltak az ötleteinkre, ezért az Elisabeth meg a Mozart! is másképp került nálunk színpadra, mint bárhol. Mert ha a szerzők rugalmasak, akkor ez nem egy úgynevezett non-replica produkció. Azaz: a magyar változat nem egy külföldi darab egy az egybeni lemásolása és bemutatása, hanem valami kreatívat, egyénit próbál létrehozni. Mi mindig erre törekszünk. Ha most például nem Lévay-darabot említünk, akkor ott a Rómeó és Júlia, ami szintén teljesen más volt a francia változatban – sokkal kevésbé színházszerű és drámai. Én nagyon szeretem a próbafolyamatokat, mert sokan azt gondolják, hogy én csak ülök itt az irodámban és számokkal, maximum sajtóközleményekkel bíbelődök. Viszont én egy kreatív producernek gondolom magam, aki a dolgonak a szervezési, pénzügyi részével is foglalkozik, és főleg a csapatszervezéssel. Ám szeretek beleszólni a kreatív kérdésekbe is, és nyilván ez az érdekesség.

Mindig azt szoktam mondani, hogy az a nagy baj a magyar színházi világban, hogy az előadások szakmai megítélését és az ízlésünket állandóan összekeverjük. Mindig arra törekszem, hogy az a produkció, amihez közöm van – az legyen minden szempontból professzionális. Az, hogy most ez kinek az ízlésével találkozik, az egy egészen más dolog.

  • Lemész délelőtt vagy kora délután a próbára és belenézel olykor?
  • Abszolút. Mostanában azért nem megyek le a próbákra, mert igazából engem legjobban a főpróbahéten lehet használni. Van ez a bizonyos szűz szem, amikor azt mondja egy rendező vagy egy kreatív csapat, hogy gyere be és nézd meg, hogy mit látsz, mert mi már “jóra” néztük – mert ők már nem látják a hibákat. Ha az ember nagyon sokat vesz részt az előzetes próbákon, akkor ezt a fajta “szűz-szemségét” elveszti a főpróbaidőszakra. A dramaturgok is különbözőféleképpen dolgoznak. Nagyon fontos az utolsó fázisban hívni olyan embereket, akik nem voltak bent a próbafolyamat alatt, mert ők föl tudják hívni olyan problémákra a figyelmet, olyan új szempontot tudnak behozni, ami nagyon jól tud jönni. Igazából néha benézek, hogy érezzék az igazgatói figyelmet, de általában egy új bemutató előtti utolsó hét-nyolc napban nem nagyon csinálok mást – ha nem muszáj, és más programot is csak maximum délután – hogy a próbákon ott tudjak lenni.
    fotó: Budapesti Operett Színház

    fotó: Budapesti Operett Színház

  • Számodra mitől jó egy zenés színház, mitől működőképes az Operettszínház Budapesten?
  • Én ezt most egy kicsit messzebbről közelíteném meg. Mindig azt szoktam mondani, hogy az a nagy baj a magyar színházi világban, hogy az előadások szakmai megítélését és az ízlésünket állandóan összekeverjük. Mindig arra törekszem, hogy az a produkció, amihez közöm van – az legyen minden szempontból professzionális. Az, hogy most ez kinek az ízlésével találkozik, az egy egészen más dolog. Persze az a jó, ha minél többek izlésével találkozik. Ha én máshol nézek színházat, akkor nagyon gyakran van, hogy elismerem annak az előadásnak a létjogosultságát , a professzionalizmusát, de mondjuk engem nem talál el. Viszont eszembe nem jutna megkérdőjelezni a szakmaiságát. Úgy gondolom, mi nagyon sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy valaki a műfajt, vagy azt, ahogy mi dolgozunk, azt ízlésileg vagy esztétikailag nagyon nem szereti. Ám odáig merészkedik – amit viszont mindig kikérek magamnak –, hogy a produkcióink létjogosultságát és a szakmai minőségét is megkérdőjelezi. Nekem az a jó színház, amibe bele van rakva a munka, profin van megcsinálva, profin van lebonyolítva, nívós, magas zenei színvonalat képvisel és van üzenete.
  • Számodra mitől van létjogosultsága a zenés műfajnak?
  • Attól, hogy könnyen tud érzelmeket megszólítani és sokkal könnyebben tud a tömegekhez szólni. Annak ellenére, hogy szerveztem alternatív fesztivált is, dolgoztam a Katonában is, az egyik kitalálója voltam a Fringe Színházi Fesztiválnak, alapvetően engem mindig is az érdekelt, hogyan tudunk nagy tömegeket megszólítani. Mi az, ami a puszta szórakoztatáson túl valamire a figyelmet is felhívja. Egy irodalmi műre, egy társadalmi problémára. Vagy csak közelebb tudja vinni őket a zene szeretetéhez – engem ez vonz.

Ha azt el tudnánk érni, hogy szakmai kérdésekkel foglalkozzunk, – és a színházi szakmának semelyik szereplője nem akarná a pillanatnyi politikai érzelmeit, politikai indulatait és céljait összekeverni és azokhoz kötve, szakmai kérdésben állást foglalni – akkor számomra egy sokkal élhetőbb szakmai közeg jönne létre. Én úgy látom, hogy egyre többekben van ilyen törekvés.

  • A zenés formanyelv képes arra, hogy a társadalmi aktualitásokat közel hozza?
  • Maximálisan. A musical ugyanazt a történetet meséli el, mint a próza. Az Abigél ugyanúgy a fasizmusról és a második világháborúról is szól. Végre észre kéne venni a szakmának, ha végignézi a mi repertoárunkat – látható, hogy kifejezetten olyan musicaleket választunk, ami valamiről beszél. Még a Szép nyári nap Neoton musical is egy olyan sztori, ami a mai fiataloknak a kommunizmusról beszél. Arról, hogy milyen volt, amikor valaki egy egyetemi felvételiért besúgónak állt. Milyen volt az, amikor valakinek ötvenhatban disszidált az apja és emiatt nem kerülhetett be az egyetemre, bármennyire is intelligens volt. Én magam éltem meg, mert a gyerekeim is rákérdeztek utána egy csomó mindenre, amit anyám mesélt el nekik – hisz a darab kapcsán szóba került ez az egész korszak. Mozart arról beszél, hogy ha van valakinek egy különleges tehetsége, az mekkora kereszt is a kitüntetettség ellenére. A Marie Antoinette többek között az idegengyűlölettel foglalkozik, csak abban az időben még az európaiak gyűlölték egymást, nem a más kontinensek, más földrészek, más kultúrák emberei. Akkor még a franciák gyűlölték az osztrák ribancot és arról szól, hogy megjelentek a pletykalapok, melyek ki tudtak készíteni embereket, uralkodókat. Az újság hatalmáról, az akkor induló újság hatalmáról, és arról, hogy ha a csőcselék elindul egy forradalomban, legtöbbször amögött egy másik érdekcsoportnak a hatalmi törekvései vannak. Ennél aktuálisabb témát nehéz találni. Nyilván a zene segít abban, hogy több ember bejöjjön, mintha ugyanezt prózában csinálnánk.
  • Nagy fesztivál tapasztalatod van. Hogyan látod a POSzT jelenlegi helyzetét?
  • Azért látom most az elmúlt hetek történéseit, mert – a Magyar Színházi Társaság nevében – én voltam a végső megállapodáskor lent Pécsett, és én képviseltem a társaságot. Most ebben a nehezen megszületett, ám mégis örömteli kompromisszum-kezdeményben is van némi mediátori szerepem. Úgy látom, hogy a POSzT – azon kívül, hogy egy fontos színházi esemény – egy szimbolikus jelentőségű a magyar színházi életben. Annak a kérdésnek a szimbóluma, hogy van-e még a színházi szakma különböző érdekcsoportjaiban vagy ágaiban (direkt kerülném a politika szót, bár nehéz), egyezség, hajlandóság, vágy arra, hogy együttműködjenek és a szakma valamilyen szakmai egységet meg tudjon fogalmazni. Ezért ez az egész POSzT ilyen szempontból szimbolikus lett. Én azt gondolom, hogy nem kell egy politikai vagy egy társadalmi kérdésről neked vagy nekem ugyanazt gondolni ahhoz, hogy egy szakmai kérdésben együtt tudjunk működni. Ezt az alapvető betegséget kellene legyőzni. Ha azt el tudnánk érni, hogy szakmai kérdésekkel foglalkozzunk, – és a színházi szakmának semelyik szereplője nem akarná a pillanatnyi politikai érzelmeit, politikai indulatait és céljait összekeverni és azokhoz kötve, szakmai kérdésben állást foglalni – akkor számomra egy sokkal élhetőbb szakmai közeg jönne létre. Én úgy látom, hogy egyre többekben van ilyen törekvés.
  • Hogyan ítéled meg, a két-három hét egyezkedési folyamatában mi volt az, ami nagyon nyögvenyelősen jött létre, és mi volt az, amire azt mondhatod: jó, hogy pont ez s így született meg?
  • Ami fontosabb, hogy pályázat került kiírásra. Tehát nem kinevezéssel a többségi tulajdonos – Pécs városa – döntött, hanem elfogadta a szakma ajánlatát. A Teátrumi Társaság és a Magyar Színházi Társaság egyetértett abban, hogy pályázatot szeretne és ezt Pécs városa elfogadta. A pályázatnál a Magyar Attila pályázatát a Színházi Társaság a kuratóriumi szakaszban, azaz a szakmai szakaszban nem szavazta meg.
    fotó: Budapesti Operett Színház

    fotó: Budapesti Operett Színház

  • Miért?
  • Azért, mert Komáromi Gyuriék pályázatát sem szavaztuk meg. Mert Komáromiék elmondtak egy válogatási metódust, amivel a Színházi Társaság elnöksége elsöprő többséggel nem értett egyet. Magyar Attila-féle pályázat viszont megkerülte az alapkérdést, –a válogatás és a zsürizés kérdését. Két pályázó volt. Ha az egyiket büntetjük, azért, mert olyan választ ad a szakmai kérdésekre, ami nekünk nem tetszik, ugyanakkor támogatunk egy olyan pályázatot, ami a legfontosabb kérdéseket viszont megkerüli, az nem etikus. Magyar Attila 2:1-gyel megnyerte a szakmai kört. Az, hogy Pécs városnak, Magyar Attilának és művészeti igazgatójának, Szűcs Gábornak fontos volt, hogy a tulajdonosi fordulóban megszerezze a Színházi Társaság támogatását is – az szerintem egy nagyon imponáló lépés. Hiszen nyugodtan mondhatták volna: “kétharmaddal megnyertem, azt csinálok, amit akarok”. A pályázatukban terveztek egy 12+4 tagú testületet, akik meghatároznák a versenyszabályzatot és a zsürizésnek az elvét. Mi azt mondtuk, – Jordán Tamás zseniális ötletére – hogy amennyiben ebben a 12 fős szakmai grémiumnak a tervezetében – a szakmák, a személyek elosztásában – meg tudunk egyezni, akkor támogatjuk a kinevezést. További feltételünk volt, hogy a felállítandó testület szakmai kérdésekben döntéshozó legyen. Szerintem az egész folyamat tulajdonképpen érdekes volt, sokakban volt kiegyezési szándék, persze nem mindenkiben. Azt nem állítom, hogy amikor a Magyar Narancsban azt olvastam Schilling Árpádtól, hogy mindenki, aki ebben a megállapodásban részt vett, az a szemében rongy ember, akkor nagyon jól éreztem magam. Ugyanakkor később az jutott eszembe, hogy én Jordán Tamással együtt szívesen vagyok ebben a szakmában  akár rongy ember is!

 Igazából a Magyar Attila-féle pályázatban egy nagy népfesztivál, nagy tömegeket megszólító fesztivál víziója is fel vázolva, ami a városnak az ambíciója. A Színházi Társaságban erről sokat beszélgettünk, hogy ez jó ötlet-e vagy nem – és azt fogalmaztuk meg, hogy ha az Expocenterben vagy a Zsolnayban tudnak pénzt szerezni vagy van egy jó ötlet arra, hogy legyen egy nagy színházi program, ami miatt valaki Szegedről átjön Pécsre, akkor az jó – de ez ne menjen a szakmai program rovására.

  • Akkor az idei, júniusi POSzT tekintetében miben tudtatok megegyezni?  
  • Mi most nem egyeztünk meg semmiben, csupán ennek a grémiumnak a felállításában. A következő lépés az, hogy Pécs városnak erre a folyamatra rá kell bólintania azért, hogy Magyar Attila megkapja a kinevezését. Utána majd egyből összehívja azt a tanácsadó testületet, aminek az összetételében tulajdonképpen informális megegyeztünk. Abban is döntöttünk, hogy ha valaki mégsem vállalja a részvételt ebben a grémiumban, akkor a három tulajdonos csak egyhangúlag rakhat be valakit a helyére, tehát beépítettük a megfelelő garanciákat.
  • Szerinted hogyan működőképes a POSzT? Gondolkozzunk csak szűk tíz napban, vagy lehetne esetleg hozzá csatolni egy elő-fesztivált és utána pedig egy levezető fesztivált?
  • lyen szempontból én nem vagyok mérvadó, mert én szeretem a nagy közönségprogramokat. De ebben az esetben elfogadtam, hogy a POSzT alapvetően a szakmának, egy szűk szakmai találkozó miatt fontos. Igazából a Magyar Attila-féle pályázatban egy nagy népfesztivál, nagy tömegeket megszólító fesztivál víziója is fel vázolva, ami a városnak az ambíciója. A Színházi Társaságban erről sokat beszélgettünk, hogy ez jó ötlet-e vagy nem – és azt fogalmaztuk meg, hogy ha az Expocenterben vagy a Zsolnayban tudnak pénzt szerezni vagy van egy jó ötlet arra, hogy legyen egy nagy színházi program, ami miatt valaki Szegedről átjön Pécsre, akkor az jó – de ez ne menjen a szakmai program rovására.
  • Hogy érzed, mennyire van fogékonyság a nyertes pályázó oldalán arra, hogy ezt a Színházi Társaság által erősen ajánlott “először a szakma prioritása” elvet “és csak utána minden egyebet” megtartsa?
  • Majd meglátjuk. Erre mondják, hogy a pudding próbája az evés. Azt gondolom, – és ez teljesen érthető is – hogy Magyar Attila alapvetően a város delegáltja. Azt láttam, hogy a város is nagyon szeretné, ha a POSzT ismét egy szakmai, konszenzusos fesztivál lenne és nem a botrányokról és a politikáról szólna.

Csatádi Gábor