Miklós! Te nem láttál még embert égni? Én, én igen! A polgár lassan, keserűen ingatta a fejét. – Te barát, te tudod, hogy a mi hitünk egy, de azt hiszed, úgy egy, mint a libikóka: egyik vége lenn, a másik fönn. Azt hiszed, neked van igazad, te vagy fönn, te üdvözülsz, s én jutok a kárhozat helyére. De szíved mélyén félsz, hogy én kerülök felül, én állok majd az Isten jobbjára, s az ítéletkor, te billensz le a pokol fenekére, hiába jár közben érdekedben az Isten minden szentje… – fanyarul elmosolyodott – …kiváltképp a koldulórendiek. De mi van… – hangja fölengedett – …mi van, ha Isten nem inkvizítor, és a szándékot ítéli meg, nem a tettet? Még a végén osztoznod kell velem a mennyországon…

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top