Játszma Pesten Pótszékfoglaló

Györgyi Anna játéka lehengerlő hitelességgel kezdi marni a gyomrunkat, megmutatva a múlt szerelmeink és önző énünk csatájának fájó következményét,A magába roskadt és öngyilkos vágyakkal hahotázó, örökkön a postakocsi érkezésében reménykedő, kölcsönös szerelmet óhajtó női énünket. És ekkor ráébredünk arra, hogy micsoda kíméletlen következményei vannak a tetteinknek, milyen mély sebeket hagyunk mi mindannyian szegény elhagyott és kiégett szerelmeink testében. Bár a szerelem olyan kés amit mindig két kéz tart.

A kilencedik kerületben, a Sanyi és Aranka Színházban a Peter Hacks Beszélgetés a Stein-házban a távollevő von Goethe úrról című darabja alapján készült a G-monodráma. Az előadásra csengettyű szó kíséretében léphettünk be a sötét színűre mázolt falú nézőtérre a habókos és borostás Puck-figura kíséretében.

fotó: Éder Vera

Odabent zárt tér és kesernyés levegő fogadott. A Györgyi Anna alakította Charlotte von Stein leginkább egy zárt osztályon elfekvő, realitás érzékét teljesen elvesztett, sokat szenvedett nő szomorú képét mutatja első látásra. Egy kávéscsésze himbálódzik a nyakába akasztva, fehér lúdtoll feszül a melltartójába tűzve, a jobb fülébe aggatva egy csengettyű csimpaszkodik, keserűen pislákoló tekintet parazsa fénylik szemében és egy kézzel varrott fodros rizsparóka tekeredik a fején (Jelmeztervező: Pirityi Emese).
Az előadás alatt mindvégig ránk, a nézőkre is irányul a reflektor fénye, ami néha rendkívül zavaró tud lenni, mert sokszor hunyorgunk amikor már belefáradt a szemünk e szemfényvesztésbe. Valójában nem is ezért zavaró, hanem mert ahogyan az előadást figyeljük, menthetetlenül magunkra ismerünk a kellemetlen gigerli képében, Goethe figurájában, akiről ez a szegény nő panaszkodik. A darab szövege elképesztően tömény és választékos (Fordította: Szántó Judit), melynek révén Charlotte és Goethe kapcsolatába kapunk mély betekintést – az asszony korántsem objektív szemszögéből. Olyan érzésünk támad, mintha egy kínzókamrában lennénk, és azért kínoznának, hogy megbánjuk a nők ellen elkövetett merényleteinket. A darab írója, a Boroszlóban született Peter Hacks, a Weimarban elhunyt Goethe és szeretője, Charlotte eredeti levelezését használta inspirációként a mű megírásához, mely végül híressé és elismertté tette az NDK-ban és az NSZK-ban is egyaránt.

Kifejezetten kellemetlenül érezzük magunkat. Attól tartunk, hogy a színésznő lejön a színpadról és megerőszakol minket bánatában. De nem teszi. Az első fél óra eltelte után egészen kellemetlenné válik ez az egész játszma. Önmagunk megismerése sohasem kellemes.

Nyomasztó e kis tér és az a nagy fájdalom egyvelege. Talán a weimari udvarban (Európa egyik irodalmi központjában akkortájt a 18. században) is hasonló volt a hangulat amikor Goethe oda érkezett. Steinné asszony (született Schardt), ez a meghasonlott, negyven, talán már ötven felett járó nő, a hercegi főlovászmester neje, a nála hét évvel fiatalabb Goethe-vel igen érdekes és finom viszonyt alakított ki a költő beszámolója alapján. Goethe kezdettől fogva érdeklődött e nő iránt, de az asszony eleinte hidegen viselkedett vele szemben. Játszott. Tudta hogy minél visszautasítóbb és rejtélyes magatartást mutat felé, annál izgalmasabban fog megjelenni a teste a fiatalabb férfi vágyaiban. Minél inkább gyerekként kezeli, annál inkább elhatalmasodik rajta Oidipusz – komplexusa. Valószínűleg ez is lett a veszte. Ez egy hosszúra nyúlt játszma.
Valójában nem szerette őt, tudatosan választott olyan kapcsolatot amiben a sebeit nyalogathatja. Mártír. Goethe pillanatnyi riadalmában e főlovász nejétől, Corona Schröterbe, egy nála sokkal karcsúbb és fiatalabb énekesnő üde és ropogós testébe menekült félelmében a bűntudatot keltő és combjára firkáló, személyiségi zavarral rendelkező nő helyett. Mindezek ellenére az erkölcs és kötelesség határain is átívelő szerelmi viszony fejlődött ki közte és a nőcsábász költő között észrevétlenül. Hiteles beszámolók, Goethe kézzel írt levelei tanúskodnak erről – ezekben a történetekben dagonyázhatunk az este folyamán.

fotó: Éder Vera

Az életvidám, öngyilkos hajlamait kibeszélő asszony véget nem érő mondatokban bizonygatja, hogy milyen sokat ér, miközben megveti magát. Visszatérő motívum az az októberi este – amikor talán elélvezett, de talán mégsem, lehet hogy Goethe-nek sikerült nagyot alakítania – vagy írt róla egy verset. Nem lehetünk biztosak már semmiben sem. Kifejezetten kellemetlenül érezzük magunkat. Attól tartunk, hogy a színésznő lejön a színpadról és megerőszakol minket bánatában. De nem teszi. Az első fél óra eltelte után egészen kellemetlenné válik ez az egész játszma. Önmagunk megismerése sohasem kellemes.
Györgyi Anna játéka lehengerlő hitelességgel kezdi marni a gyomrunkat, megmutatva a múlt szerelmeink és önző énünk csatájának fájó következményét, az egyben magába roskadt és öngyilkos vágyakkal hahotázó, örökkön a postakocsi érkezésében reménykedő (ami a viszonzott szerelem hírét hozná Weimarból) kölcsönös szerelmet óhajtó női énünket. És ekkor ráébredünk arra, hogy micsoda kíméletlen következményei vannak a tetteinknek, milyen mély sebeket hagyunk mi mindannyian szegény elhagyott és kiégett szerelmeink testében. Bár a szerelem olyan kés, amit mindig két kéz tart.
A mérnöki pontossággal kimért megőrülés végén (Rendező: Hidvégi Nóra) Charlotte von Stein felső testéről lekerül a ruha. Leoltódik a villany a közönség felett. A nézők újra betakarózhatnak a setét megnyugtató nyugalmába és levonhatják a következtetéseiket. Kifújom a levegőt, de ez a nő nem bán semmit. Nincs is oka rá. Merész és mámorba ejtő alakításával zavarba hozta a férfiak legjavát is. Engem is és őket is, akik hazafelé döcögve a villamoson önmagukra ismerve küszködnek a könnyeikkel.

(2016. Február 4.)