Home / Irodalom / Göncz Árpád: Magány
Göncz Árpád: Magány

Göncz Árpád: Magány

Füst, Kávé, Szövegek…                   In memoriam

Göncz Árpád:                                    

                                        Magány

Kíváncsi lennék, mikor ittál meg utoljára egy konyakot… Magadtól. Mert megkívántad. Mikor nézted utoljára – ha nézted valaha – az ujjaid közt a holdat. Ez hülyeség, tudom, a konyak is, a hold is, de ez jutott eszembe. Mikor csináltál utoljára valamit, amit nem kellett, csak azért, mert nem kell? Aminek nem volt meg az állandó helye az életedben, mint, mit tudom én, a konyhában a kenyérvágó késnek vagy annak az ocsmány bikafejű hamutartónak az asztal közepén? Ne érts félre, ez nem ellened szól, ez nem vád, én a szabadságodat kérem számon rajtad, a te szabadságodat, és teérted…

A lift, persze, megint nem járt; az utolsó fordulóban már alig vonszolta magát, de a mocskos karfát nem akaródzott megfognia. Nem is igen tudta volna: hóna alatt a lazán átkötött barna papírcsomag, a tiszta ágynemű a Patyolatból, kezében a kulcscsomó és a levél, amit az imént vett ki a postaládából, másik kezében a cekker és a táska.
A lépcsőház homályos volt, mint mindig, koszlott, mint mindig, és büdös, mint mindig; az első lépcsőpihenőben ott a folt, a szabálytalan, félig száradt folt – az ismeretlen lakó, borközi állapotban, megint ott könnyített magán. Vagy egy kutya?
“Mocsok, mindenütt.”
Bedugta először az alsó kulcsot, elfordította, aztán a felsőt, a biztonsági zárba – azt ellenkező irányba kellett elfordítani -, benyitott, és megállt a tiszta, üres, de állott levegőjű előszobában. Állt és fülelt; nem kellett semmit hallania, nem is hallhatott semmit, de nem tudta, hogy áll és fülel, azt se, hogy mit vár, mire vár. Nem hallott semmit; bedugta a zárba az alsó kulcsot, bezárta az ajtót lent, aztán fent, a biztonsági zárat, és beakasztotta a láncot.

fotó: Mihalicz Máté

fotó: Mihalicz Máté

Letette a holmit a konyhában, bement, és tágra nyitotta az ablakot – kintről csak tompa, személytelen dübörgés és égett benzinszag jött be, s a nyirkos őszi köddel fekete korom – de a benzinszagú levegő is levegő: kinyitotta az ajtót a szoba és az előszoba közt is.
Aztán kirámolt a cekkerből, kibontotta a papírcsomagot, összetekerte a zsineget, eltette a kredencfiókba, berakta a tiszta ágyruhát a polcra, s csak akkor vetette le a kabátját. A lakás teljesen kihűlt – becsukta az ablakot, begyújtotta a Hérát -, kiment a fürdőszobába, hogy kezet mosson. Útközben végighúzta az ujját a fehérre lakkozott ajtón.
“Takarítanom kell.”
Kezet mosott, pongyolát vett, aztán átment a konyhába: az előbb ott hagyta a levelet, az asztalra tette.
Iza írt, tudta; azt is, hogy mit: nem jön fel november elsején. Mint három éve mindig. Épp az idén ne?
“…beláthatod, hogy nem mehetek fel. Anyagilag se győzöm, idővel sem; itt fontosabb a munkám, hogy akár csak két napra is itt hagyhatnám. Ha apámnak – vagy akár az öregeknek – szükségük lenne rám, ha élnének, számíthatnának a segítségemre, ezt jól tudod. Mint ahogy te is mindig.”
“Istennek hála, nem.”
“Bár az öregek esetében, meg kell mondanom, ez a kiruccanás még csak szentimentális se lenne, csak álszent: őket csak öregen ismertem meg igazán, s talán már nem is olyannak, mint voltak; részint talán azért, amit te meséltél Nagyapáról, az öreget én fiatalon csak könyökvédővel tudom elképzelni…”
” Sose viselt.”
“…és keménykalapban.”
“A keménykalapját te nyomtad a fejedbe, ha vizsgára készültél.”
” De arra még nagyon jól emlékszem, hogy Nanyó az öreget holtában is csak úgy emlegette: az Uram. Napó még holtan is az ura volt. Szegény kis rabszolga Nanyó. Az Édesfiam. Akiben az Urán kívül már el se fért semmi a világból. Abból a nyomorúságos kosztpénz központú, áporodott és szűk kis…”
“És őbelé? Mennyi?”

fotó: Mihalicz Máté

fotó: Mihalicz Máté

“Tudom, az ember az apjához megy feleségül, vagy az anyját veszi el. Mikor Apához mentél, te is az apádhoz: annyira még ismertem őt, és emlékszem rá, hogy ezt tudjam – ma már. Én azonban nem akarok hozzámenni – ez egyben válasz is arra, amit legutóbb írtál, hogy unokát szeretnél – inkább senkihez. Eszem ágában sincs feléleszteni semmi régi vitát, nem akarok fájdalmat okozni neked, de ne vedd sértésnek, nem hiszem, hogy engem érdemes lenne sokszorosítani. Ez nem a te hibád, nem is téged okollak, de az enyém sem: az Uradé meg Nanyó Uráé. Most nagyon őszinte voltam, és lehet, hogy megbántottalak, de az igazság az, hogy annyira egyiküket se szerettem – ezt talán megérted -, hacsak szegény Nanyót nem, hogy meghatott képpel tébláboljak a sírjuknál, letegyem a virágot, aztán…”
“Jó, nem jön fel. De nem muszáj mindent kimondani.”
“…ezzel – ne haragudj – nem értek, nem érthetek egyet; aligha szolgálhatnám…”
“Mintha ettől éppen nem szolgálhatná az élőket, az egészségüket… Mert orvos?… Igaz… odaállni a kőnégyszög elé, fölszedegetni a borostyán közül a sírra hullott leveleket, abban a tudatban, hogy egy perc múlva úgyis újabbak hullanak rá, s megint csak gyűlnek – két hónapig? három hónapig? fél esztendeig?… Meg a lelkifurdalás… Hogy ő, hogy ők haltak meg? És nem én?”
“…ez határozza meg az életmódodat. Azt a kínos – megint csak ne haragudj, de tudod, soha nem bírtam elviselni körülötted azt a kínos rendet, azt a fojtott rendet. Hogy nem tűrsz meg magad körül egy porszemet, egy ráncot, hogy megigazítod a szőnyeg rojtját, de nincs egy tisztességes ruhád, és örökké abban a hányadékszínű…”
“Beveszek egy Andaxint. Be kell vennem.”
Bevette, egy korty vízzel, s föltett magának egy feketét. Megitta, keserűen, s újra kezébe vette a levelet.
“…kardigánban jársz. Kíváncsi lennék, mikor ittál meg utoljára egy konyakot… Magadtól. Mert megkívántad. Mikor nézted utoljára – ha nézted valaha – az ujjaid közt a holdat. Ez hülyeség, tudom, a konyak is, a hold is, de ez jutott eszembe. Mikor csináltál utoljára valamit, amit nem kellett, csak azért, mert nem kell? Aminek nem volt meg az állandó helye az életedben, mint, mit tudom én, a konyhában a kenyérvágó késnek vagy annak az ocsmány bikafejű hamutartónak az asztal közepén? Ne érts félre, ez nem ellened szól, ez nem vád, én a szabadságodat kérem számon rajtad, a te szabadságodat, és teérted…”
” Énértem.”
“Jó, tudom, hogy szerinted valakihez tartozni kell (bár szerintem vétek, de ha már kell, ha már akarsz, legalább ne halotthoz tartozz; ez nem hűség kérdése, és különben is, nem tudom, tartoztál-e valaha is valakihez igazán. Felháborít, hogy így eltemeted magad. Elevenen. Azon, hogy hivatásod nincsen, a te korodban már aligha lehet segíteni. Nem mondom, restaurátornak lenni…”

fotó: Mihalicz Máté

fotó: Mihalicz Máté

“…száz darabban. Az egyikben olajat, a másikban gabonát. Jó, a harmadikban talán egy halott hamvait… de akkor is: rajtuk marad az ember keze nyoma… vékonyan, ecsettel, ragasztót visz fel a cserép szélére, odailleszti, borszeszlánggal kiégeti… és a végén ott látja egészben ott hasasodik…”
“…szép dolog, attól eltekintve, hogy nem fizetik, de ne haragudj, jobban szeretném, ha nem temetkeznél el, ha nem elégíteni ki; ha valami olyasmit csinálnál, aminek a való élethez, az emberekhez legalább egy picike köze van. De csak azért fönn maradni Pesten, ahelyett, hogy leköltöznél hozzám, ott maradni, ahol egyedül vagy kétmillió ember közt, mint a kivert…”
“Még mindig jobb.”
“A baj csak az, hogy saját magadat vered ki; mondd, miért vállalod, hogy…”
“Nem, ez nem megy…”
Letette a levelet, fölállt, a tükör elé lépett, és hosszan nézte magát.
“Ki kell takarítani.”
Kiment a porszívóért, behozta. A törlőrongyot is. A porszívó csatlakozóját bedugta a konnektorba, aztán odament az ablakhoz, és megint kinyitotta. Kihajolt. A két házsor közt az utcai lámpából ködkúp terült az utcára. Innen is, onnan is lassan, párosával közeledtek, követték egymást a ködgomolyt görgető fényszórók; elhaladtak a ház előtt, kihunytak, s már csak tilos-vörösek távolodtak. Párosával. Bekapcsolta a porszívót, megfogta, aztán kezében a porszívó szarvával leült.
Végigsimított a homlokán.
“Hasasodik.”
A porszívó üresen búgott. Kezét az arcára szorította.
“Az a kicsike meleg is mind kimegy…”
De nem állt fel.
Hátradűlt, és behunyta a szemét.
Iza. Sáros cipőben a frissen vetett ágyon. Miért, hogy ha Izára gondol, és behunyja a szemét, mindjárt így látja őt: sáros cipőben a frissen vetett ágyon? Jó. Akkor. De hát annak már nyolc éve, akkor még másodéves volt, és akkor sem a frissen vetett ágyon; a takarón csak; elaludt; igen, be volt egy kicsit… ez mással is megesett már; elaludt; hajnalban jött haza, de nem volt sáros a… Miért, hogy mindig így?
– Senkije sincsen – mondta ki félhangosan.
Lenyúlt, kikapcsolta a porszívót, s ült tovább, nyitott ablaknál. Aztán fölállt, becsukta az ablakot, és visszaült. Aztán, nagy sokára, kinyújtotta a kezét, keze megállt a telefon fölött, aztán megfogta a kagylót. Megborzongott. Tárcsázott, de csak a harmadik számig. Letette a kagylót, fölállt, megtámasztotta a kályhát. Még nem volt meleg, de a csukott ablak legalább a tompa, hideg morajt kívül rekesztette.
Hosszú ideig várt, mintha már abba belefáradt volna, hogy az ablakot becsukta. Aztán bólintott, de eltartott egy darabig, amíg rászánta magát, hogy tárcsázzon újra.

fotó: Mihalicz Máté

fotó: Mihalicz Máté

– Jó estét – mondta. – Egyedül van? Igen? – Nem zavarom? – Tulajdonképpen csak azt szerettem volna megmondani, hogy elolvastam. – Istenem: gyönyörű! És szeretném visszaadni magának. – Hogy? Maradhat még?… Végleg? – Igazán nagyon kedves, nem is tudom, hogy… – Igen. Meg aztán, tudja: a múltkor említett valamit, hogy ért a… – Grafológiához? – Nem, az írásomat nem. Csak, tudja, azt hittem, az álomfejtéshez, mert álmodtam valamit, valami nagyon furcsát, egy kutyával. – Persze. Szamárság az egész. Azért elmondom, jó? – Azt hiszem, inkább korcs; fekete, tudja, és felállt a füle, az a hegyes kis szőrpamacsos fekete füle… olyan pumiféle lehetett, némi terrier beütéssel, olyan cipőgombszemű, de lehet, hogy ezt már csak képzelem, mert annyit gondolok rá. – Nem, nem is egyszer, már többször. – Ugyanezt, igen, ugyanezzel a kutyával. Egy kerítésen kívül, egyedül… és vártam valamire, talán autóbuszra, és sötétedett, már majdnem egészen sötét volt. És a házban nem égett egyetlen lámpa sem, fekete volt minden. És ez a… ez a kutya odajött a kerítéshez, és nyítt, úgy sírt, de úgy… ezt komolyan mondom… mint egy kisgyerek. – Ne szakítson folyton félbe: mit tudom én, hogy szuka-e, vagy… olyan mindegy. Még el találom felejteni, bár… nem, nem felejtem el, soha, még ha akarnám sem… egyszóval hogy nyítt a kis szerencsétlen, és erre én olyasmit csináltam, amit még soha, még kislány koromban sem. Így vén fejjel, képzelje, bemásztam a kerítésen. Karókerítés volt, csupa hegyes karó, fel is nyársalhatott volna, és leugrottam és beletenyereltem a sárba, és a torkomban dobogott a szívem, hogy… nem, nem jött ki senki, csak a kutya volt… az nyítt és nyalogatta az arcom, a kezem, és olyan meleg volt a nyelve, és ahogy beletenyereltem a sárba, valahogy úgy, de úgy szerettem ezt a kicsi kutyát, ezt a kicsi fekete jószágot, mint még soha senkit… soha semmit az életemben, és a karomra vettem, és amilyen ügyetlen vagyok, nagy üggyel-bajjal átmásztam vele a… szóval így lettem én kutyatolvaj.

fotó: Mihalicz Máté

fotó: Mihalicz Máté

– Nem, nem tudom, hogy kerültem haza, így nyakig sárosan, és hogy egyáltalán… – Nem, nem tudom. Fogalmam sincs. Itt felébredek mindig. – Semmit nem tudok, mondom! Talán nem is álmodtam, talán csak álmodtam, hogy álmodom… azt szerettem volna, de ha maga csak a grafológiához… – Hogy? Nem merem végigálmodni?… – Nagyon kérem… – Dehogyis. Nem… hagyjon, kérem… ne!”
Lecsapta a kagylót, s két kézzel szorította a villára, mintha attól félne, hogy felugrik. Mikor megszólalt nem vette fel: akkor már sírt, először csak nyüszítve, aztán már zokogott, fékeveszetten, csukladozva. És egyre azt hajtogatta: – Taka… takarí… tani… kell… takarí… takarítani… – de nem állt fel, hogy takarítson.

Ezt a novellát a Göncz Árpád Alapítvány és a család engedélyével és hozzájárulásával, a születésnapi évforduló alkalmából közöltük. Őszinte köszönetünk érte!

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top