Éljen a Halál!

Egyre kérlelhetetlenebbül kérdez minket az alkotó, és a szavainkat pánikszerű tébollyal igyekszik felírni a falra ragasztott csempelapokra. Nem szókirakó készül, nem is keresztrejtvény: gyártás zajlik. Görcsös, kapaszkodó igyekezet azért, hogy valami számunkra értelmezhető renddé, rendszerré állhasson össze az a minket körbeölelő világ, amelyet igyekeznénk megérteni, hogy képesek lehessünk aztán kezdeni vele valamit.

És erre mindenképp inni kell! Hisz ugyis a Bádogelefántban, a hegytetei fürdőkád-kocsmában szívesen kínálgatnak. Formanek Csaba a monodrámájában, ebben a társas fürdőkád-magányban lelkesen invitál az iszogatásra. A beleőrülés közeli és a metszően éleslátás pillanatai közé csöppenünk most, és bár a játéka kontúrjaiban számunkra nem mindig lesz megkapóan tagolható, mégis maga ez a létállapotnyi hely, a Bádogelefánt, képes magába szippantani.

Beethoven VII.szimfóniájának allegreto-jára lépegetünk a Kvazár eseménytér színháztermének az előadás számára fekete drapériákkal elrekesztett terére (látvány, szöveg, rendezés: Formanek Csaba), Mécsesekkel szegélyezett ösvényen érünk fel a hegyre – a dobogón lévő székeinkhez. Velünk szemközt, ebben a fürdőszobányi méretűre szűkített térben fehér lábaskád, benne alszik Formanek Csaba fekete zakóstúl. Fölötte, a falra ragaszva megannyi fehér lap, mint csempesor. Egyiken-másikon, elszórtan szavak: ég, föld, alvás, ébredés, színház. Itt valami készül. Érezni, hogy minden különutassága dacára egy jól átgondolt koncepciónak lettünk-leszünk részesei. Sejtelmesen, mint maga a beethoveni szimfónia, melyről Leonard Bernstein azt írta: “valahol a kozmoszban született, ott is a helye”.

Ebben a fürdőkádnyi alvásban, szabálytalansággá rendezett, csempe-papírokra írt koncepcióban a mindenség akar belekódoltatódni. Kádnyi anyaölnyi ébredés után a világ egésze, teljessége vesz körbe, a szavak által idehívott, csempe-írásokban. A világ, amit megérteni véltünk és amit meg kívánnánk érteni. Bármennyire is kiszolgáltatottságnak, felénk való kitárulkozásnak hat mindez, mi magunk is ugyanebben a védtelen alap-állapotban vagyunk most itt, a székeinkben ülve.

Mert e fürdőszoba-magaslaton – mely az alkotó fürdőkádból való ébredése után már rögtön világossá is válik – valóban a kozmoszban érezzük magunkat. Ebben a fürdőkádnyi alvásban, szabálytalansággá rendezett, csempe-papírokra írt koncepcióban a mindenség akar belekódoltatódni. Kád-anyaölnyi ébredés után a világ egésze, teljessége vesz körbe, a szavak által idehívott, csempe-írásokban. A világ, amit megérteni véltünk és amit meg kívánnánk érteni. Bármennyire is kiszolgáltatottságnak, felénk való kitárulkozásnak hat mindez, mi magunk is ugyanebben a védtelen alap-állapotban vagyunk most itt, a székeinkben ülve.

Formanek Csaba felébred, feláll a kádban, és kezében, mint varázsgömböt, – emeli a fehér üvegbúrába bújtatott, a vezeték végén csupasz foglalatban világító izzót – hogy aztán e vezeték végén csüngő villanykörtét a képzeletbeli plafonra napként akassza. Megszületünk, e világra jövünk és egyből, mint újszülött, elkezdjük “mi ez” korszakunkat. Hogy mondja a költő, mit ír a költő? – faggat meg nem szűnően minket e fürdőszobában Formanek Csaba is. A tisztulás, a megszületés helye lesz így ez a csempézett, káddal teli helyiség. Ahol lehet önfeledten, magunkról megfeledkezve slágereket üvölteni meztelenül.

Egyre kérlelhetetlenebbül kérdez minket az alkotó, és a szavainkat pánikszerű tébollyal igyekszik felírni a falra ragasztott csempelapokra. Nem szókirakó készül, nem is keresztrejtvény: gyártás zajlik. Görcsös, kapaszkodó igyekezet azért, hogy valami számunkra értelmezhető renddé, rendszerré állhasson össze az a minket körbeölelő világ, amelyet igyekeznénk megérteni, hogy képesek lehessünk aztán kezdeni vele valamit.

Alakja nem szatír, kiéhezett kéjvadász, hanem simogatásra váró, örök gyermek. Te és én. Hív minket, maga mellé a kádba.

Mint ahogy Formanek Csaba társadalmon kívűl rekedt, kádban toporgó, lelkendezője is – miközben sorra írogatja tele szavakkal az üres, falra ragasztott lapokat – fogódzót keres. Női testrészek neveit papírokra rendezve felírja, hogy utána aztán nadrágját letolva közösülést imitáljon velük. Nincs ebben semmi perverzitás, csak igyekezet. Leplezetlen, öszönös, zsigeri igyekezet, hogy magunkévá tegyük, birtokoljuk azt a részét a világnak, mely körbevesz minket. Belakni életterünk fördőszobáját, amennyire csak lehet. Keresni azt a másikat. Azt, aki a másik felünk lehet.

Hisz Formanek Csaba “zakkantja” is minden számára tetsző nőt felvisz ebbe a hegyi házba, ebbe a fürdőszoba-biztonságba. Alakja nem szatír, kiéhezett kéjvadász, hanem simogatásra váró, örök gyermek. Te és én. Hív minket, maga mellé a kádba. Aztán egy lány, a nézők közül fáradtan, beleegyezően be is lép mellé a kád-otthonba. Szappanbuborékot fújnak, gyűrűt cserélnek, összeházasodnak. Így kerek ez a kádnyi világ. És miután a lány elhagyja őt – visszaül a helyére – Formanek Csaba kibontja a mennyezetre felkötött, farostlemez táblát, hogy teljes életnagyságban csünghessen és nyilvánvaló legyen számunkra: megnyitott a Bádogelefánt! Ahol türelmet csapolnak korsókba, folyóborként mérik a reményt és megkínálnak egy kupica hittel, bizalommal.

Mert itt, a Bádogelefántban ez így dukál. Formanek Csaba játéka előre megtervezett önszembesítés, önmagunkra ismertetés. Bár mindez még erősebben, elemibb erővel lenne képes hatni ránk ebben a fürdőszobányi világban, ha Formanek Csaba nemcsak spontaneitásnak adná el e koncepciózusságát, hanem valóban merne is spontán lenni – akárhova is vezessen mindez. Mert ha a hegyre költözött, tébolyba menekülő, olykor pedig hátborzongatóan élesen látó karakterszegmenseitt markánsabban kontúrozná és élesebb váltásokkal hozná közénk: nagyobb erővel tudna hatni ez az eszméltetés. Így nyerhetne még fejbe kólintóbb értelmet – ez a jól felépített, fürdőkád-szülte, ősismerős kapaszkodásunk – a megértés és a másik iránt.

Az előadás atyával, Formanek Csabával beszélgettünk.