Tenyerembe csorog le a holdfény

Füst, Kávé, Szövegek…

Kornis Mihály:

                   Tenyerembe csorog le a holdfény

Apa mutatta a túl forró fürdő után, nézd meg a kezed öregem, csupa ránc, olyan akár a szipirtyóknak, puszi. És végigcsókolta mind a tíz ujamat. Felpöffedtek, télleg. Csikordul a fotel lába, valamék felállt. Mintha én nem is lennék, úgy járkálnak. Csoszognak is. Most felemelem a két karom, azéris. Most már ott fönn vagyok! Vagyis ők fönn vannak.
Tenyerembe csorog le a holdfény.

 

Játszok a testemmel. Akkor csinálom, amikor már hagynak. Szájjal. Sokáig csak nyitott szemmel fekszem. Ők kinn beszélgetnek. Először halkan felfújom a nyálam, de ha nem sikerül csendben, rögtön abbahagyom, nehogy bejöjjenek. Ha még egyszer be kell jönni miattad
Melegem van.
Felülről meg belibeg a holdfény. Átrohan a szobán. Mindenfele mászkál, függöny alá siklik. Félszavakat hallok. Hez rom. Hambala gá. Csira, csira, sudd be.
Nem tudom, hambal e?
Ha hambal, hát hambaljon, csak nyugodtan, hambaljon nekik. Nekem nem szabad hallani, most már én tudniillik le vagyok fektetve, be vagyok takarva. Irány a tollasbál.
Kisgyereknek ilyenkor már álomban a helye.
Nem tudok aludni.
Nem tudom, mióta.
Hallom a fülemmel az éjszakai várost. Éjjel is kanyarognak a villamosok, a hidegbe élesen belesikítva! Egyszer pusziért kiabáltam ki, egyszer bejöttek maguktól, hogy mit ugrálok a paplan alatt, nem tudom, hogy hallották, kétszer kértem vizet, én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem, de kinyílik, mint a babán – gyere vissza apám, anyám. Legközelebb már nagyon ki fogom húzni a gyufát.
Fekszek a hátamon.
Tudom, hogy itt fekszem. Látom magam. Fenn is van szemem, mind a négy sarokban. Piskóta alakú vagyok a paplan alatt, látom, besüpped a párnába a fejem. Van egy ilyen alakú csoki is, aranypapírba csomagolják, fincsi. A nagy erkélyablak alatt fekszek. Ide tették át az ágyamat újabban. Picikét gőzölgök. Fürdő után szoktam. Múlt héten lett idetolva az ágy, hamarabb aludjak. Az ablak alatti falat is meg tudom érinteni. Oldalt. Csak most nem akarom. De nézem. A falnak is füle van. Befolyik alul, a résen a villany.

Csanáld a handám, de a végába pilike! Kerepele, bondob. Halhattad?
Lábam előtt a szoba közepe ott tátong, ott, túl a rácson egy más világ van, amelynek érzem édes illatát, ott süllyed el a mélybe a mumus. Afelett lóg az aranyszínű csillár.
Szerelmem, csillárom. Csillaárom haj!
Apa mutatta a túl forró fürdő után, nézd meg a kezed öregem, csupa ránc, olyan akár a szipirtyóknak, puszi. És végigcsókolta mind a tíz ujamat. Felpöffedtek, télleg. Csikordul a fotel lába, valamék felállt. Mintha én nem is lennék, úgy járkálnak. Csoszognak is. Most felemelem a két karom, azéris. Most már ott fönn vagyok! Vagyis ők fönn vannak.
Tenyerembe csorog le a holdfény.
Csorgatom egyikből másikba, másikból az egyikbe. Jobb válláról a bal vállára, bal válláról a jobb vállára folyik le a fény, vékonyan, mint a méz a kanálról. Nem is az én karom, hanem az egy külön. Most ez itt egy kar ág. Két karomnak sudár, kipattant vesszeje. Most viszik, most viszik Danikáné lányát, tenyerem legyen a virágnak termése. Jól van koma sógor, hajtsa le a számhoz! Lehajtom a számhoz. Beleszagolok.
Jó.
Belecsókolok a közepibe is. Csikland. De fini. Kacsó. Ez is, ez a másik, gyere te, ne maradj ki semmiből te se. Dimbes–dombos, párnás. Karvirág ruhája kaola illatos, selymes és bársonyos.
Öt hosszú szirma van.

Különböző hosszúk. A kis hülye Mutató, nekem nem túl nagy van. Ilyen izgő–mozgó, nyughatatlan, Serteperte Peti. Úgy lát, hogy csak tapint. Egyszemű. A Hüvelyk a vakondok. Neki itt mindent meg kell fogni. Ne nyúkapiszka! Gyogyós, bárhova odakap, nincs mese, ez nem lát, se hall. Ez csak kapaszkodik. Ő a legidősebb, első ujj, kísérlet. Legbutább, az erős. Örül, ha bekapom. De most nem. Inkább a picit. Ó, ez a kis gyermek! Elbújna leghátra, ő még az anyja szoknyája mögéhez van szokva, de hát ő még pici. A kis csoport előtti pont. A Kis Ujj. Előtte áll anyája, akin a gyűrű, a tisztesség, az mutatja. Áldás és tisztesség. De elég jó bögyös. Három bögye is van egymás alatt. Nőies ujj. Meg szokták gyűrűzni, hajolgat is illendőn. Mellette áll férjura, a felség, középső ujj. A király. Bárhova benyúlhat, mindent szabad neki, ő a legerősebb. Pénzkereső, izmos. Kapargál, hajolgat. Simogatja a szám.
Simogatja, jaj.
Élvezem a szájamon a húst, mindenütt ez a selymesség. Vaj, de jó! Ivogat, itty is, otty is, hejjebb is, dugg be a harkába, mind a két harkába! Olyan husája van belöl is neki, olyan májas. Pe is lehet nyúni, alá is, akárho. Forró. Dedves is, végig húdhatod a dujjad a belső felén is. Fhégig, egézs fhégig. Ilyen fhinomat sehóse lehet látni. Kapni se. Bótba se. Puszillak. Cupp. Ó. Bóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó.
Bróó, bomboró! Halkabban…
Szeretném megcsókolni a szájammal a szájam. De nem tudom, a nyálamtól nedves ujjaim tudom csak betenni, nem tudom megcsókolni magam, na jó, végigvillamosoztatom az ajkam alatt a mutatót, és a fogak felett is, jól végig körbesikoltoztatom a selyempárnás ínyen, a nyelv alatt is, a szent számban mindenütt. Itt kezdődik a barlang.
Kár, hogy az orrom hegyét nem éri el a nyelvem hegye. De még a lyukát se! Ha ki tudom mondani, miért nem tudom megérinteni? Lyuk. Legalább a kézfejem megcsókolhatnám, kisztihand. Csókollak. Borzollak, habzsollak, te, én megzabállak bondzó! Állandóan nagy puszikkal gyömöszölik a húsom, bondzó, mikor belegöngyölnek a fehér fürdőlepedőbe, bondzó, jaj megesznek, csattog a pofájuk, már a kádba is, amikor nem figyelek, úgy alattomosan odaharapnak, hogy sikítsak, és máris jön a puszi. A puszi-ár. Lezúdul a két karom belsején, a könyököm hajlatjába, térdhajlatom zugába, köldökömnek felázott belsejébe is belecsókol, belefúj Apa és Anya, hogy sikítsak: nesze, nesze, még, nesze, nesze!
Még. Még.
Belehengergetem a nyitott szájamba a csuklóm finom belseje bőrét, ahogy a dióba hempergetjük a nudlit, és akkor utána még a forró alkarom is, de nem csak hempergetem, hanem nyalogatom. Olyan, mint egy tánc ez, ide-oda. Az orromból kiáradó levegő a zene. Ó, ámulok, táncolok, csókolok, szédülök!
Ájulok a boldogságba bele, ami itt kitört!
A két karom között. Hát valaki van bennem, aki most nagyon, nagyon, nagyon, ezt meg is fogom mutatni anyunak, megtanítom neki is, hogy nézzed, mikor így az arcodat a párnára fekteted, a karod meg ráteszed, fejedre borítod, hogy a szájadhoz épp csak hozzáérjen, a muszklis bőr selyméhez, de nem muszáj, csak hát hozzáér, ha akar, mikor akar, és ott, ahol ő akar, ahol a legpuhább, ahol a legfehérebb, anyucikám, de azt előtte és utána még egy kicsit nézni is kell, tudod? Ezt nagyon fontos nézni, meg kell nézni azt a részt, amit majd megnyalogatsz, aztán hadd csússzon, enyhüljön, izgalmas, enyhüljön, izgalmas. Enyhüljön! Enyhül már, puháskás. Felpöffed. Kéjráncos. Érezni fogod, amit máskor Apa forró víze csinál, de mi elpusziljuk a boszorkányokat, lepusziljuk rólunk, phü, phü, saját szánkkal, ahogy a kis Mukk is mukkan, most is hogy megmukkan, abba a pillanatba hogy bepuszilok, mukk, megcuppan, a puszit a muszkliban meghempergeti a szám, és aztán…
Nézd, hogy dobog a bőr. Hullámzik alatta a hús. Érzed?
Nézzed. Felváltva nyaljad, és utána nézzed. Anyucikám, nézzed, nézzed, nézzed! Közelről olyan a bőr, mint a méhkaptár, de itt senki nem szúr. Icipici cellák,itt vannak, abba van a bőrméz. Az embernek a méze. Alatta a hús, az is csak én vagyok. Látszik, hogy átlátszik. Az emberi fátyol. Állatnak ilyen nincs. Szőrösek, szegények. Még a puha őszibarack is. Felsérti a szájad a szúrós szőrivel. A miénk már lát, a sejtye a szánknak annyira érzékeny. Ínyvörös nyelvpiros selyempuha paplanhús. Nyelved hegye a szád begye, bébicica.

Érted?
Kezed a kezével látja a kezét. Ujjad a keze a kezednek. Azzal tapint, nédda, a vége bögyivel. Mint a légynek is örökké kocsányon a szeme. A nők a bögyeikkel látnak. Csak titkolják. Megtartják maguknak. Minden lát mindennel. Érzem magam, hát érzem magam! Nem tudom, te hogy vagy vele, de én érzem a kezem, a térdem, a szép vállam. Én még mindig érzek. Még egy kicsit csókolok, mielőtt elmegyek a tollasbálba, fáradtan, bágyadtan, de még, ha kell, egy puszi a vállamba, ha kell, a vádlimba, de most már nem nagyot. Csak álmosodjak el, úgy lankadjak el… De nem tudok még így se, sehogy elaludni! Mint Apa tacskója se, akit fejbelőttek, hogy örökre elaltassák. De még utána is felült, nem a lábára állt, a fenekén forgolódott…
Forgolódok, felülök.
Jé.
Hát itt van egy irinyó-pirinyó kis fütyi! Jaj, de aranyos.
Szóltam álmélkodva e holdfényes éjszakán, combom közé bámulva a rácsos ágyamban, amikor kínomban felültem az éjben, a derekamra csavarodott ingben, ott, az új helyemen, közel az ablakhoz.
Honnan egy kis fény jött. Bedőlt valahonnan.
Sütötte a fütykóm.
Szokott lenni, hogy nem tudom, mi van, az egész emlékeztet, nem tudom, mire. Villámlik a hátam, fellobban a hasamban a tűz, éber vagyok és izgatott, de félek is, hogy nem szabad. Nem vagyok egészen én egészen, hanem, amit látok, az vagyok. Az ormányom vége vagyok, itt, a porba bukott kis nedves, akit valamiért elfelejtettem, ugyanúgy, mint azt, hogy én vagyok. Én vagyok az elefánt éppúgy, mint ott a szürke sziklák az Állatkertben. Zuhog az eső, zokogok, ülök a törpeponi-fogat bakján, kezemben a gyeplő, félek. Kikocsizok az állatok börtönébe! Még az ostort is a kezembe adták, le akarok szállni, nem lehet leszállni, ez már elindult, nincs leszállás, rohanás! Babucika, ez az élet, a tűéles élet, ez a rohanás, ennek kell örülni, hogy még a bakra is felkéredzkedhet a gyomrától szédülő, nyafogó baba.

Gyi, te, mondjad, gyi, te! Húzd meg na, húzd meg na.
És akkor meghúztam egy kicsit a fejét. Mert olyan ráncos volt. Visszahúztam neki a lebernyegén a kapucnit, hogy több levegőt kapjon, ne izzadjon bele, ez még gyerek, túlöltöztetitek, nem kéne, nem kéne… De hát én felhúztam.
És akkor láttam.
Húsmandula. Akár a tűz!
Élőhús. Mintha meg lenne nyúzva. Mit tettem? Nehogy már én nyúzzam! Visszatakartam, visszahúztam, visszarántottam neki a lebernyegét, lázasan a védtelen fejére, lázasan, és vissza is változott tétova, de ráncos elefántormánnyá. Ismerős volt nagyon. Megnéztem, még egyszer, csendes óvatosan. Hogy is? Nem is nyúltam hozzá, én csak úgy néztem. Mint a talált gyermekem. Felülről, hogy ne tudja, hogy nézem. Nem zavarom semmiben, csak játsszon.
Ült a lepedőn, pilledt kismadár.
Guggolt a tojásán, el volt már pittyedve, hogy mondjam, de nyugtalan is volt ő ugyanakkor, mégis. Mint akinek most a fogócskázásban ide muszáj bújni. Elszámoltak tízig és nem talált ennél jobb helyet. Fél, mi lesz. A karja alól pislog, az ormánya alól.
Óvatosan megsimogattam neki a fejét.
De alig értem hozzá, nem is simogattam. Nem lesz ipiapacs! Cirógattam csak az ujjbögyöm hegyivel. Olyan lassan húztam végig rajta a bögyöm, ahogyan a madarak emelik álmukban a szárnyuk. Mi is repülünk a tollasbálba hékám, majd meglátod. De milyen okos ez a te nagy fejed! Ne lógasd. Hol van az a nagy fejed? Te pupák. Repked, zizeg benne az a sok gondolat, igaz? Csivitel. Ott remeg, áramlik. Megskalpolnak, ha nem vigyázol, asszed? Az apacsok? A nyilasok átszúrják egy nagy ziherejc tűvel, és utána levágják. Asszed? Ugyan pipikém. Bolond vagy? Nincsen már olyan. Csak kaola rúzs és kaola kölni. Lanolin babakrém. Pettyes babaszappa.

Gyanús ez a szappan is.
Valaki mondta. Megyünk a tollasbálba, el fogunk aludni, egy életem, egy halálom, király uram, erre a kisfiúra én jobban fogok vigyázni szemem fényinél is. Csak nyugodtan bízza rám! Elmegyünk, ketten Hetedhét Országba, Hetedhét Országnak nagy tollasbáljába! De itt az a baj, hogy…
Magam se értettem.
Hosszan néztem, vizsgálgattam gondterhelten, görnyedten, közel hajolva a bánatos, fodros–bóbitás fejéhez és láttam magam közben, hiszen mindig látom, a mennyezetnek mind a négy sarkából látnom kell, ha valamitől sírós kedvem támad… Az magában ijesztő! Nagy, sárga porfelleg gurul az úton, a homlokom mögött, porzik a rosszkedvem, száguld felém a rémisztő bánatom, de még nem zokogok, talán nem is fogok, nem ijesztem őt meg, hanem… Ez zűrzavar!
Ez sok, ez a túl sok kép!
Egyszerre látom az elfelejtett kiskakasom néger bőrét dideregni saját két tojásán, ami szerencsére a mélybarna zacskómba van varrva, nem lehet kivenni, de a két tojás félig mégis úgy el van választva egymástól. Külön van, külön is, de ugyanakkor együtt is, fel s alá siklik a recézett szatyromban. Hát én nem tudom. Nem tűnik valami biztonságosnak. Ugyanakkor látom, valamiért látnom kell annak az öreg elefántnak a szomorú szemét is, aki az Állatkertben megnéz mindig, ha jövök. Oldalról megnéz, így kinyitja, rettenet. Mísze van, lehúnyja. Elrejti az ő begyulladt, bánatos szemét, ráhúzza a poros, öreg szemhéját, ahogy én. Ne lásson. Tompaszürke homlokát lehajtva, toporogva szégyelli magát. Ne lásson, ne lássam. Látom.
Most is látom, mindig látom. Nem értem, hogy miért. Toporog, szussszant, elfordul. Egy kézzel betekeri magának a szénát, mélán. Mi mást is tehetne, dupla ketrecben van. Nem mehet ki, nem mehet sehova. És én is így tekerem most a szégyellős ormányom egy szemének a bőrét rá a mutatómra, a mutatóujjamra, hova is máshova. Rá lehet tekerni. Így betekerődik. Múltkor vettem észre. Túl nagyon megnyúlik. Vagyis jó – de ennyire miért? Kinyúlt már a bőre neki. Ilyen leszek, mikor öreg leszek. A fütyim valahogy máris ilyen. Nem tudok mit kezdeni vele, annyi bőr. Lúdbőrzök. Nem csak a néger szatyrom recésedik, hanem már mindenütt. Idegesítő melegem van. Annyira sírhatnék!
És akkor eldőlök, mint akit fejbe lőttek.
Ledőlök a lepedőre, hűtsön. Tenyeremben az én forró bánatom, a mai izgalmas felfedezésem. Köd kavarog a fejemben, lassan. Az álmok a fülembe is bemásznak, remélem, mint a füst, még az orrom lyukába is. Bezárják az ajtót. Nincs menekülés. Ez álompára, tudod. A levelecskék azért fekszenek egymásra a földre, amikor már szépen megfürödtek, amikor már letussolta őket sok-sok őszi zápor, mert beszívták, beitták az álomillatot, attól lesznek olyan fényes-sárgák, bódultak, tiszták, jóllakottak. Pillanatok alatt el fognak aludni.
De mi nem.

Kornis Mihály e szövege a Kalligram Kiadónál, 2015-ben Egy kisfiúban élek című kötetben jelent meg.