Home / A függöny mögött / Interjúk / A bizonytalanságot használjuk, mely mindannyiunkban ott van
A bizonytalanságot használjuk, mely mindannyiunkban ott van

A bizonytalanságot használjuk, mely mindannyiunkban ott van

A napokban Benkó Bencével és Fábián Péterrel beszélgettünk a pénteki premierjük, a Dongó ürügyén a Trafóban, az improvizációs színházról, a valahova tartozás kényszerességeiről, a színház és az önmagunkra találás egymásra hatásairól…

  • Lehet csoportdinamikával színházi előadást csinálni?
  •  Bence: Végső soron közben derült ki, hogy mi a csoportdinamikával akartunk foglalkozni, mert eleinte nem tudtuk, hogy ez lesz a téma, csupán a módszert ismertük.
  • Melyik volt előbb, Kárpáti Péter módszere, amit ki akartatok próbálni vagy maga a téma?
  • Bence: Egyértelműen a Péter módszere. Dolgoztunk már vele tavaly is egy-egy ilyen improvizációs esten, meg elkérte néha a színészeinket, s rájöttünk, hogy izgalmas előadást lehetne ebből létrehozni. Amikor elkezdtünk vele az előadásról beszélni, még nem volt semmiféle ötletünk, mindegy is volt, hogy mi lesz a téma, akkor kezdtünk el keresgélni. Ő bedobta az Amphytriont, nekünk mem volt ellenvetésünk, ám jobb ötletünk sem. Aztán az Amphytriont szépen kitúrta a focihuliganizmus, és ennek a szubkultúrája – így születik most ez az előadás.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Hogy lehet ezt nagyon hatékonyan, Péter módszerével visszaadni a színpadon?
  • Bence: Már az első próbáknál beláttunk, hogy ezt teljesen naturalisztikusan, a maga valóságában nem tudjuk megragadni, azaz nem fogunk verekedni egymással, gyújtogatni se. Nem akartuk ezt ennyire dokumentarista szinten megragadni, inkább azt az életérzést igyekeztünk ábrázolni. Így jutottunk el a csoportdinamikához, ami életre hívja ezeket a csoportosulásokat. Aztán egyszer csak jött a felismerés, hogy társulatunk működés szempontjából komoly hasonlóságokat mutat az ultrákkal. Ezt a párhuzamot tartottuk a legérdekesebbnek, s ejtettük az a gondolatot, hogy a huliganizmust vigyük fel a színpadra. Azt akartuk bemutatni, hogy egy-egy ember miképpen jut el oda, hogy a szurkolói lét jelenti neki az élet értelmét. Vagy hogy miként szakad aztán ki egy ilyen csapatból.
  • Ennek a dinamikánk és a színpadi létezésnek hol vannak a közös pontjai, amelyeket meg lehet ragadni, és jól vissza lehet adni? Mi az, amit mindebből a színpadon jól, sőt jobban lehet ábrázolni, mint a való életben? Illetve mi az, amit viszont egyáltalán nem lehet visszaadni a színházi keretek között?
  • Péter: Nehezen lehet dokumentarista módon elmondani az ultrák mindennapjaikat, nem lehetetlen ugyan, de akkor el kellett volna velük tölteni rengeteg időt, nagyon-nagyon sok emberrel beszélgetni – nekünk azonban nem ez volt a célunk. Mi azt a közös pont kerestük, amely például a K2-ben vagy a világon bármilyen csoportosulásban egyaránt megvan. Az érdekelt, hogy van valami, amiről azt mondják az emberek: ennek a zászlaja alatt szeretnénk létezni, a közös cél érdekében valamit csinálni. Nagyon fontos, hogy higgyenek valamiben, mint ahogy – reméljük – a színészeink is hisznek valamiben. Egy fociszurkoló csapat is hisz a játékosokban, a saját csapatában. Nagyon sokat hozzáad egy ember életéhez, ha tartozhat valahová, ebből adódóan pedig könnyű beleszeretni a csapatlétbe – ez ugyanúgy működik egy színházi társulaton belül is, mint egy szurkolói csapatban. Ez az életben mindegyik működő csoportosulására igaz lehet.

Látjuk a színészeken, hogy a folyamat során nagyon sokat megtudnak magukról, meg arról, hogy ők hogyan működnek ebben közösségben. Tehát ilyen szempontból egy kicsit ez egy ilyen gyógyterápia is a csapatnak. Közben mi is szembesülünk saját hibáinkkal, hiszen mindenki saját magát állítja ki a színpadra. Igen jól megismerjük önmagunkat, és főként azt, hogyan csesszük szét egymás hétköznapjait, amikor nem figyelünk oda.

  • Mi rejlik emögött: az összetartozás érzése, egy csoport követése, az azzal való azonosulás? Mit lehet ebből jól megragadni színházi nyelven?
  • Péter: Ha valaki nagyon akar valahova tartozni, akkor ezt általában egyfajta lelki hiány okozza. Emiatt érzi azt, hogy attól lesz teljes az élete, ha részese lehet egy nagyobb egésznek. Az talán valamit pótol az életében, ami amúgy hiányzik. A hozzátartozás aztán vagy eltereli a figyelmet a hiányérzetről, vagy tényleg segít feldolgozni ezt a problémát. Nagyjából ezek azok az okok, melyek miatt valaki egy ilyen csoportosulásba, ilyen szinten bele tud szeretni. A színpadi feldolgozás tekintetében az volt az egyik fő célunk, – ez is közben derült ki – azért is volt jó téma a huliganizmus, mert így nem a saját csapatunkkal kezdtünk el foglalkozni, távolságot tudtunk tartani – így aztán nem is egy pszichodráma lett a végeredmény.
  • Ezt a hiányérzetet mennyiben sikerült felnagyítani akár improvizatív, akár más módszerekkel és mennyire sikerül mindenki számára érzékelhetővé tenni?
  • Bence: A visszájáról próbáljuk megcsinálni,mert így sokkal izgalmasabb. Azaz: nem egy az egyben mutatjuk meg milyen hiányosságaik vannak a szereplőknek – ez csak fokozatosan derül ki. Amikor elkezenek kételkedni ennek a csoportnak a létjogosultságában, akkor az azonnal elkezd szétesni, s rájövünk, hogy azért esik szét, mert ingatag lábakon áll, olyan dolgokra épül, ami nem egy erős meggyőződés – csupán a korábban említett hiátusok kitöltése. Ha egy összetartozás csak arra épül, hogy elfedjük a hiányosságainkat, s egyszerűen csak tartozzunk valahova, az nem elég. Ez belső feszültségeket, bizonytalanságokat szül, kétkedést: hogy jó helyen vagyunk-e. Ezek mind-mind felbukkannak az előadásban. Ezt izgalmasabb vizsgálni, mint azt, hogy emberi roncsok elkezdenek csapatot csinálni. Ilyen szempontból eléggé in medias res az előadás, mert nem látjuk az elejét, hogy honnan jöttek, csak közben derül ki az alapján, amiket beszélnek, és a végére talán megértjük, hogy kinek mi is a problémája.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Számotokra Kárpáti Péter miben tudott segíteni, mennyivel tudta megspékelni az előadást, mit tudtatok illetve nem tudtatok használni?
  • Péter: Igazából arra építettünk az előadásnál, hogy ezt végig Kárpáti Péter vezényletével fogjuk lebonyolítani, és az egész improvizációkra épül. Száz százalékosan alávetettük magunkat ennek a koncepciónak, mi ketten igazából csak az utolsó másfél, két hétben bukkantunk fel, mint koordinátorok. Bár mi is ott álltunk Kárpáti Péter mellett,de legfeljebb ötleteke adtunk, hogyan irányítsa ezt az egészet. Ez most arról szólt, hogy elsajátítsák az improvizációs technikát a színészek, hogy azon keresztül fogalmazhassunk meg valamit.
  • Bence: A mi színházi ízlésünk, nyelvünk vagy eszközeink ebben az előadásban nem férnének igazán jól össze, mert a Kárpáti Péter által képviselt technika olyannyira erősen jelen van, hogy kidobná magából, ha mi most bármit is bele erőszakolnánk. De nem is szándékozunk.
  • Mi az, ami ennek a folyamatnak a során –hisz még nem vagyunk a végén – a ti eszközárotokból mégis beépülhet vagy beépítendő lehet?
  • Péter: Sok minden. Látjuk a színészeken, hogy a folyamat során nagyon sokat megtudnak magukról, meg arról, hogy ők hogyan működnek ebben közösségben. Tehát ilyen szempontból egy kicsit ez egy ilyen gyógyterápia is a csapatnak. Közben mi is szembesülünk saját hibáinkkal, hiszen mindenki saját magát állítja ki a színpadra. Igen jól megismerjük önmagunkat, és főként azt, hogyan csesszük szét egymás hétköznapjait, amikor nem figyelünk oda. Szakmailag lényeges, hogy ezután akármilyen drámai anyagot tudunk majd impróztatni a színészekkel. Pédául milyen volt Rómeó előélete, milyen volt a viszonya az előző szerelmével… Tehát ki tudjuk bontani bármilyen drámának a háttértörténetét, egy szép napon pedig azzal is megpróbálkozhatunk, hogy a Kárpáti Péter módszerét továbbgondolva önállóan is nekivágjunk egy hasonló előadásnak.

 Sokkal jobb, hogy nem valami kész dolgot akarunk minél hamarabb lerendezni, hanem épp a bizonytalanságot használjuk fel, ami mindannyiunkban benne van egy-egy munka elején. Nem tudjuk pontosan, hogy a srácok hogy alakítják a szerepeket, és ők se tudják pontosan, hogy mi merre megyünk, mert nem szoktunk – vagy csak ritkán – kész tervekkel előállni. Ugyanakkor ez termékenyen is hat: mert közösen vagyunk bizonytalanok – de ha közös a cél, akkor hirtelen izgalmas feladattá válik az egész. 

  • A jelenlegi magyar színházi élet technikái között mennyire van helye annak a gondolkodásmódnak, amit Kárpáti Pétertől felhasználtok?  
  • Péter: Abszolút megtermékenyítő lehetne, a tapasztalatok alapján nem is nagyon tud másmilyen lenni – annyira személyes. Akikkel eddig ilyent csináltunk, azoknak pozitív értelemben megdöbbentő élmény volt. Most arról beszélek, hogy a Petyával mi ezt használtuk már itt-ott, ahová mentünk dolgozni, bemutattuk például a színészhallgatóknak.
  • Bence: Színésztréning.
  • Péter: Ez mindig nagyon izgalmas volt. Nyilván, ha ezzel elmegyünk egy színházba, akkor ezzel a színház is elég nagy rizikót vállal, hogy elkészül-e az előadás? Rendkívül időigényes módszer, nem tudjuk mi lesz belőle. Én ezt nagyon szeretem benne, de lehet, hogy egy kőszínházban nem tolerálnák az ezzel járó bizonytalanságot.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Az a kérdés, hogy mennyire nyitott erre a magyar színház élet?
  • Péter: Az alternatív műhelyeknél figyelhető meg, hogy építenek az improvizációra. Kőszínháznál ez elég ritka, mert kevés az idő, gyorsan le kell rendelkezni, előre tudni kell a díszletet, a jelmezt, mindenfélét. Kevés bizonytalanságot vállalnak, legalábbis a mi eddigi, nem túl sok tapasztalatunk alapján.

A mostani munkánknál minimális a rendezői szerepkör. A tér is nagyon kicsi, ami könnyen kezelhető, nekünk most igazából csak kordában kell tartani a folyamatot, hogy el ne billenjen, s a srácok tudjanak reflektálni önmagukra, de ne vesszenek el a saját igazságkeresésükben

  • Színház versus bizonytalanság. Nálatok ez hogyan fér össze? Mennyire hat jól vagy rosszul egymásra?
  • Bence: Áldás és átok. Pénzügyileg bizonytalanság, ami nyilván nem jó. Ha a munkamódszerekről beszélünk, általában izgalmasnak tartjuk. Sokkal jobb, hogy nem valami kész dolgot akarunk minél hamarabb lerendezni, hanem épp a bizonytalanságot használjuk fel, ami mindannyiunkban benne van egy-egy munka elején. Nem tudjuk pontosan, hogy a srácok hogy alakítják a szerepeket, és ők se tudják pontosan, hogy mi merre megyünk, mert nem szoktunk – vagy csak ritkán – kész tervekkel előállni. Ugyanakkor ez termékenyen is hat: mert közösen vagyunk bizonytalanok – de ha közös a cél, akkor hirtelen izgalmas feladattá válik az egész. Ráadásul hierarchia sem alakul ki, hogy mi most rendezői színházat akarunk végeztetni a csapatunkkal.
  • Mennyire áll ellentétben a rendezői színház és a maximálisan teret engedő improvizáció? Összeférnek, kioltják egymást, esetleg kéz a kézben járnak?
  • Bence: A mostani munkánknál minimális a rendezői szerepkör. A tér is nagyon kicsi, ami könnyen kezelhető, nekünk most igazából csak kordában kell tartani a folyamatot, hogy el ne billenjen, s a srácok tudjanak reflektálni önmagukra, de ne vesszenek el a saját igazságkeresésükben. Az improvizáció azonban emberfüggő, sok színész nem érzi jól magát egy olyan helyzetben, ahol nagyon sok mindent rábíztak. Akad, aki abban éli ki a saját szabadságát, hogy nagyon határozott keretek közé szorítják, és csak azon belül mozoghat. Van, aki meg éppen ettől őrül meg, s nem tud vele mit kezdeni. Számomra azonban izgalmas, hogy a színészek hozzátehetik a saját ötleteiket, nekünk pedig igazából arra kell figyelnünk, hogy mindez egységet alkosson.

 Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top