Home / Megnéztük / Üsd, vágd! – miért is?
Üsd, vágd! – miért is?

Üsd, vágd! – miért is?

…egy erős, jól összerakott kísérlet arra, miként lehet improvizatív, csoportdinamikai eszközökkel működtetni modellértékűen egy előadást. Kárpáti-Fábián-Benkó navigálta színházi kísérlet igen jól funkcionál, minden dramaturgiai  erőtlensége ellenére is, hisz tükörtartása pontos: önmagunkon kívül a létezésünk alapját nem képes helyettünk megkonstruálni senki és semmi.

Igen, ez egy hasznos és jó kérdés, bár teljeséggel értelmetlen. Főleg akkor, ha ezt erre mifelénk egy focidrukker csapat tagjainak tesszük fel. Csak és kész! Amolyan Tót féle parafrázis: Együtt vagyunk, mozog a kezünk, telik az idő efektus – mondhatnánk. Megtűzdelve mindezt azzal, hogy az effajta csihi-puhi – bármily értelmetlennek is tetszik kívülről – belülről nézve lényegi, összetartó, kohéziós erő. A k2-ös csapat Kárpáti Péter, Fábián Péter és Benkó Bence “felügyeletével” most ebbe az üsd, vágd dinamizmusba merültek alá egy előadás erejéig, és – habár ha a következetes dramaturgiai vonalvezetésben nem is – a szuggesztív jelenlét terén sikerült erőset alkotniuk.

D04

fotó: Puskel Zsolt

Egy szurkolói csapat néhány főnyi kemény magjának a teljesen hétköznapi történéseibe enged bepillantani a k2 társulata, hogy megértsük őket, ők megértség magukat és mindeközben pedig a bandázódás lélektanához mi és ők is közelebb kerülhessünk. Elkezdődik az előadás a Trafó alaksori klubjában, ahol mint valami küzdőteret veszük körbe nézőként a széksorainkkal jobb és bal felől a játszókat. Küzdőtér, dühöngő ez, ahol egyre kevesebb lesz a türelem, egyre kevesebb a csoport tagjainak az egymásra figyelése és az egymás iránti empátiája. Ellenben exponenciálisan nő a feszültség, a toporzékoló egyéni érdekérvényesítés és a másikat negligáló arrogancia. És hogy mindez hova vezet? Mi lesz ennek így a vége? Nehezen megjósolható, minden előzetes sejtelmünk dacára.

Békésen tervezget Dongó (Horváth Szabolcs), Cápa (Borsányi Dániel) és Pöröly (Domokos Zsolt) a szófán, tornapadon és egy bárszéken ücsörögve (látvány: Jeli Sára Luca). Tervezgetnek, koncepción agyalgatnak – a “marketing dalukat”, a Cápadalt írogatják. Egésszen lassú mederben folyik ez ez igen soknak tűnő első harminc-negyven perc, holott nem édektelen. Itt alapozódna meg az a légkör, amiből aztán a végkifejlet felé haladó dramaturgiai ív elindul. Kissé terjengősnek, nehezen összeállónak érezni ezt a szándékosan szuttyogósra, szöszmötölősre vett építkezést az elején, mert az is. Ez tény. Ám kár lenne ezt az előadást, depláne ennek az előadásnak az improvizációra épülő alapszövetét egy kőszínházi keretek közt zajló előadáshoz mérni. Kár, mert nem fogja kiállni a próbát, de nem is kell neki kiállnia. Azonban az nyilvánvaló az előbb említettek dacára, hogy az előadásnak ebben a részében a k2-ös csapat nem dominál. Nem, mert nincsek elevenükben, nem érzik jól magukat a sok, szándékosan hosszúra hagyott, ösztönösen előgurgulázó szövegfolyam között.

Amikor az egyik csapattag, Bazsi (Viktor Balázs) megérkezik, mintha ösztönösen összerántódna, jó értelemben véve, valami. A dalszövegszerzés közepette elkezdi megtalálni az előadás is a maga ritmusát, “fordulatszámát”. Az ugrálgatok, csápolgatok, próbálgatom a magam oroszlánkörmeit jellegű nekibuzdulásaikban nem csak a darab szerinti dalszöveget formálják, hanem ez előadás egésze is elkezd kompaktá, karakterrel rendelkezővé válni. Mintha ennek a k2-ös csapatnak ekkor “jönne meg a hangja”, innentől kezdve találna magára.

fotó: Puskel Zsolt

fotó: Puskel Zsolt

Persze a “szétesőnek” ható, későbbi hosszú jelenetek, mint az iszogatós, búslakodós is,  az elvesztett meccs után – mindez egyfajta “szociotanulmány” a csapatszellem hézagosságáról. Az egymás melletti ürességek kihangosításai ezek a részek, ahol az érzelmi motiváltságokról és érzelmi alultápláltságokról lekerülnek a szurkolói sálak – az indulatnak és őrjöngésnek a nagyon sok mindent elfedni képes ál paravánja. A kapcsolatra való képtelenség, az állat szintjén meg- és kiélt szexualitás és az elfogadásra, szeretetre való ordító igény. Mindez még kontrasztosabban, erősebben hatna, ha ezek a nagyon ösztönös, élőbeszéd-közeli szöveghelyei az előadásnak nagyobb, erősebb dramaturgiai egymásra épültséget, feszesebb ívet kapnának. Írom ezt úgy, hogy tudom: ezek a szövegek a színészek improzott leirataiból készültek.

Aztán ismét egy újjabb csavar: Bazsi kiábrándul az újpestből, ebből az egész szurkolósdiból. Azaz: nem elfedni kivánja lelki hiátusait a csapatszellem fanatikus homályával, hanem inkább félreállva, kiszállva igyekszik szembesülni a saját magának feltett kérdésekkel. Persze ez komoly “váló ok”, hovatovább felér a nyít színi erőszakkal. Horváth Szabolcs Dongójának megrökönyödése mindezen oly elemi, zsigeri, hogy karakterét elnézve egy csöpet sem lepüdünk meg majd a következményeken. Megrökönyödés, meg nem értettség és az együtt gondolkodásra való képtelenség – maga a meghasadás.

fotó: Puskel Zsolt

fotó: Puskel Zsolt

Ebben az egyre fokozodó, kiélezett helyzetben, miközben a Cápák csapata az esedékes uszktawszkára melegítene, esik szét– a vérre menő, utolsó nekibuzdulásiban felnagyított, őrjöngő módon – a drukker csapat. Hatuk helyett csak Cápa és Pöröly megy a ferencvárosiak ellen birokra, felkészülvén a totális péppé verésre. Az előadás utolső húsz perce hihetelnen intenzív, szuggeszív csapat játék. A szétesés elemi erejű, ősismerős játéka még akkor is, ha nyilvánvalóan érződik az improvizáció hatalma a dramaturgiai megkomponáltság felett.

Mindezeken túl mégis egy erős, jól összerakott kísérlet arra, miként lehet improvizatív, csoportdinamikai eszközökkel működtetni modellértékűen egy előadást. Kárpáti-Fábián-Benkó navigálta színházi kísérlet igen jól funkcionál, minden dramaturgiai erőtlensége ellenére is, hisz tükörtartása pontos: önmagunkon kívül a létezésünk alapját nem képes helyettünk megkonstruálni senki és semmi.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top