Home / A függöny mögött / Interjúk / Merj tükörbe nézni, merd felismerni azt, amit ott látsz – interjú Boross Martinnal
Merj  tükörbe nézni, merd felismerni azt, amit ott látsz – interjú Boross Martinnal

Merj tükörbe nézni, merd felismerni azt, amit ott látsz – interjú Boross Martinnal

    Az ETIKETT –avagy a tökéletes ember c. STEREO Akt előadás apropóján beszélgettünk Boross Martinnal szabályokról, önrendelkezésről, a manipulálhatóságról és az önmagunkra ismerés erejéről..

  • Neked hol kezdődik az etikett? Mit jelent számodra?
  • Nem az etikettről szól az előadás, de annyi köze mégis van a témánkhoz, hogy valamiféle szabályt jelent. Valamilyen kontroll. A mások általi vagy – ami sokkal súlyosabb és érdekesebb – a saját magunk által generált kontrollhelyzetet.
  • Hogy vagy ezekkel a szabályokkal, kontrollhelyzetekkel? Hogyan viseled őket?
  • Szabadúszó vagyok, mindig is az voltam és az iskoláimban és az egyetemen is mindig meg tudtam határozni, hogy hol vannak számomra a keretek. De közben hajlamos vagyok rá, sajnos, hogy túl szigorú legyek magammal – ez elég veszélyes tulajdonság. Jó ez akkor, amikor precízen vagy komoly teher- és munkabírással kell rendelkezned, amikor valami maximálisat akarsz nyújtani, de ezzel tönkre is tudod magad tenni. Ha valamilyen szabályt felállítok és kiismerem, csalódok benne vagy kezdek közelebb kerülni hozzá – minden, ami hosszútávon meghatározó dolog: szabály, forma, szervezeti működés – kicsit riasztó számomra.
    fotó: Bartha Máté

    fotó: Bartha Máté

  • Az előadásban mindezt hogy próbáltad megközelíteni?
  • Egyrészt van a szakmánk felőli megközelítés: a színház tökéletes terep arra, hogy a megfelelési kényszerről beszéljünk, mert nagyon sokféle elvárást kell kielégíteni. A színészek magukkal, egymással és a nézőkkel szembeni elvárásaik is ilyenek. Másrészről – hogy a kérdésre válaszoljak – az előadás első felében nagyon sok a klisészerű idézet van, hétköznapi helyzetek, mindegyik valamennyire kifordított vagy absztrahált vagy stilizált szituáció. Elsősorban azért , hogy legyen mert van egy hang, aki egy szuperkontroller, egy “Big Brother”, egy rendezőfigura. Valaki, aki bármit megtehet, mert semmi kockáztatnivalója nincsen. Ez a narrátor – Pilótának is szoktuk nevezni -, akit Terhes Sanyi alakít, néha kihangosít minket, néha szinkronizál, néha “gondolatolvas”, néha pedig instrukciókat ad – ami kívülről nagyon szellemes a nézők számára – ám pont ezért nagyon manipulatív és kegyetlen is. A pimasz, az túl finom szó erre. Az, aki gúzsba köt, megmondja, hogy „így kéne”, „úgy kéne”, az persze nem egy harmadik figura, nem egy konkrét embert szimbolizál.

Szabadúszó vagyok, mindig is az voltam és az iskoláimban és az egyetemen is mindig meg tudtam határozni, hogy hol vannak számomra a keretek. De közben hajlamos vagyok rá, sajnos, hogy túl szigorú legyek magammal – ez elég veszélyes tulajdonság. Jó ez akkor, amikor precízen vagy komoly teher- és munkabírással kell rendelkezned, amikor valami maximálisat akarsz nyújtani, de ezzel tönkre is tudod magad tenni. Ha valamilyen szabályt felállítok és kiismerem, csalódok benne vagy kezdek közelebb kerülni hozzá – minden, ami hosszútávon meghatározó dolog: szabály, forma, szervezeti működés – kicsit riasztó számomra.

  • Az elvárással, mint keretek közé szorítóval, hogyan sikerül boldogulnotok az előadásban, a társulatban?
  • Mivel a narráció konzerv hang, felvételről megy, nekünk – bár mi írtuk, és ritmizáltuk a jelenetek szerint – folyamatosan alá kellett dolgozni valaminek. Aztán az alkotófolyamatban is eljött egy pillanat, amikor az mondtuk, hogy akkor most ennek itt vége, itt el kell törni, meg kell próbálni ez alól kiszabadulni. Mert egyszerűen lenyom, lejátszik bennünket a színpadról a hang, az effekt, a masina – az, ami kötött. Ám színészileg meg kell találni magunkat benne. Mindehhez a dramaturgia is olyan, hogy az előadás második felére megpróbálnak ezek a figurák kiszabadulni (több, kevesebb sikerrel) ebből a gúzsba kötöttségből. A kérdés másik fele összetettebb dolog: mert nap mint nap szembesülni kell azzal az alaptétellel, ami szintén közhely, de valós: a nagyobb szabadság nagyobb felelősséggel jár és nagyobb kiszolgáltatottsággal is. Mi a STEREO-ban úgy dolgozunk, hogy minden egyes projektnek az igényei, adott elképzelés szerint válogatjuk össze a művészeti munkatársakat – ami nem jelenti azt, hogy ne lennének munkáról munkára visszatérő alkotók. Viszont most nincs senki és nem is tervezzük, hogy legyen olyan, akinek állandó szerződése van, – mint több más független színházi társulatnál – ahol van 8–10 színész. Ugyanakkor ez megenged sok dolgot. Megengedi például azt, hogy ha éppen vizuális művészek kellenek, táncosok, zenészek, akkor tényleg egy hatalmas palettáról lehet válogatni. Ellenben kompromisszumot is kell vállalni, mert ezek az emberek nem feltétlenül érnek rá mindig, nehéz őket egyeztetni, ezért a továbbjátszás nehézzé válik. Ez egy szervezeti jellegű dolog – közben persze a színháznak az ad létjogosultságot, ha folyamatosan jelen van valamivel. De a financiális lehetőségek, vagy éppen a játszóhelyek foglaltsága is nagymértékben ellenünk játszó körülmények.
  • A narrátor egyfajta kifelé való tételezése azoknak a dolgoknak, amelyekkel önmagunkon belül nem mindig tudunk boldogulni?
  • (mosolyog) A rövid válasz az, hogy igen. Azonban ez azért egy költöző szellem. Helyzetről helyzetre változik, attól függően, hogy mi a reláció, hogy miből fakad a kívül helyezettsége. Például van egy munkarandi szituáció, ahol tökéletes szeretne lenne a férfi és ez az, amit tökéletesen tévútra viszi – tehát a saját maga előfeltételezései. Van ahol felidéződnek általa mint szellemek, emlékek pl. tanárok – egy poroszos iskolai rendszerből. Van, ahol mintha egy egész szoba lenne maga a leckekönyv, amit mintha lapozgatna és mondaná a címeket, a tételmondatokat, mint a Szomszédoknak a végén.
    fotó: Bartha Máté

    fotó: Bartha Máté

  • Hogy látod, mennyire működőképes ebben a mostani előadásban ez a kihelyezés, ez a fajta kívülről megszólítás?
  • Őszintén szólva kicsit nehéz ezt így értékelni, mert eléggé friss. Eddig négy kritika jött ki, ebből kettő utálta, kettő szerette. Igaz, nem a kritika a legfontosabb visszajelzés, de ezek alapján is és az első két előadás tanúsága alapján is azt látom, hogy elég erős élménnyel mennek el az emberek – ami jó. Azt látom, hogy amikor ez negatív, akkor valamilyen sértettség, felháborodásféle, amolyan “milyen módon akarnak ezek itt manipulálni” típusú dolog van a háttérben.

Mert nem is az a lényeg, hogy a részvételre buzdítsunk konkrétan, hanem az, hogy felkínáljuk annak a lehetőségét minél többször. Döntő az, hogy nagyon aktív párbeszéd alakuljon ki az előadás során. Ami nem azt jelenti, hogy mi kérdezünk, a néző válaszol, aztán a néző kérdez és mi válaszolunk, hanem ez egy hallgatag párbeszéd természetesen. Ez néha abból adódik, hogy a nézőnek milyen a pozíciója, néha pedig abból, hogy milyen – akár passzívan vihető – szerepet adunk mi neki. Az nagyon jó érzés, mikor időről-időre kis morzsáját megtaláljuk annak, hogy mitől aktív ez a párbeszéd – egyébként ezért STEREO név…

  • Egyébként a manipuláció mennyire direkten vagy indirekten jelenik meg?
  • Nagyon direkten. Teljesen konkrétan. A dilemma csak az, hogy nagyon sokszor jó élményt ad ez a manipuláció. Most nem a szereplőkről beszélek, hanem gyakran tesz úgy a narrátor, hogy valamire kér vagy felszólít. A két szemközti nézőtér különböző hanganyagot hall adott pillanatokban. A Narrátor viccet csinál ebből a helyzetből, cinkossá teszi mondjuk az egyik oldalt a másikkal szemben, ezt első pillanatban díjazzák a nézők. Ez is ugyanannak az manipulációgépezetnek. Mert amikor a mi oldalunkon van és velünk kacsint össze, akkor azáltal is manipulál minket, természetesen.
  • Számotokra mi az, ami jó lenne, ha átmenne a befogadói oldalra mindebből?
  • Most azt kérdezed, hogy mi az üzenet? (mosolyog)
  • Nem, hisz azt mindenki döntse el magának, az nem az alkotó dolga. Mi a ti intenciótok?
  • Részemről az, hogy merjél a tükörbe nézni. Merd felismerni azt, amit ott látsz és kezd el megtanulni szeretni azt, hisz nagyon sokáig fogsz azzal együtt élni.
  • Olvasva az egyik kritikát, néhány néző szinte felháborodott azon, hogy ő miért szólíttatik meg, mint néző. Ez színházhoz való hozzáállás, színházeszmény kérdése. A tietek milyen?
  • Egyrészt olyan, mely szerint: az életünknek nem passzív áldozatai vagy elszenvedői vagyunk, hanem aktív alakítói és résztvevői, főszereplői. Az, hogy a részvételre buzdítsunk – még ha hülyén hangzik is. Mert nem is az a lényeg, hogy a részvételre buzdítsunk konkrétan, hanem az, hogy felkínáljuk annak a lehetőségét minél többször. Döntő az, hogy nagyon aktív párbeszéd alakuljon ki az előadás során. Ami nem azt jelenti, hogy mi kérdezünk, a néző válaszol, aztán a néző kérdez és mi válaszolunk, hanem ez egy hallgatag párbeszéd természetesen. Ez néha abból adódik, hogy a nézőnek milyen a pozíciója, néha pedig abból, hogy milyen – akár passzívan vihető – szerepet adunk mi neki. Az nagyon jó érzés, mikor időről-időre kis morzsáját megtaláljuk annak, hogy mitől aktív ez a párbeszéd – egyébként ezért STEREO név…
    fotó: Bartha Máté

    fotó: Bartha Máté

  • Miért lehet ez irritáló ma Magyarországon? Miért kevéssé evidens, mozgósító?
  • Nem tudom…
  • Volt már hasonló tapasztalatotok a korábbi előadások kapcsán?
  • Pusztán a játékba hívással, az esemény-szemléletűségünkkel nem állítunk semmilyen különleges dolgot, mert efelé halad a társadalomnak az a része, ahová mi tartozunk. Azok, akik szeretnék a kezükbe venni vagy visszaszerezni az önrendelkezés jogát, a közügyeink feletti diszponálást. A részvétel ebből a szempontból nagyon fontos motívum. A Felülről az ibolyát-nál volt egy olyan budapesti előadás, ahol szinte csak gimnazisták ültek a nézőtéren (mert az egy beavató színházi előadás volt), és annyira lüktető, annyira élő, intenzív volt az egész légkör. Ez nem korosztályos kérdés, hanem egy kicsit a generációé. A tizenéveseknél valahogy más az ingerküszöb és mások az igények is. Volt a Placcc fesztivál például, ami a köztérre viszi ki az embereket, sok sétálós előadást hoznak ide. Ennek a fesztiválnak egy nagyon stabil, nagyon erős, egyre duzzadó törzsközönsége van. Mert valami újfajta dolgot tapasztalnak ott, a saját városukban, saját közegükben az emberek, amiről érzik, hogy más és nagyon róluk szól. Az, hogy közügy, az nem azt jelenti, hogy valami nagyon politikus, nagyon társadalmi vagy pártpolitikára problémára fókuszál, hanem azt, hogy TE vagy a tárgya a dolognak, hogy rólad szól. A tavaly májusi flash mobunk, az LMBTQ flash mob, – ami egy egyszeri akciónk volt, bár elég hosszasan kellett felépítenünk – olyan volt, amit nagyon-nagy sikernek éreztük. Kétszázhúszan eljöttek– nagyon heterogén közeg – és ez egy tipikusan jó példa arra, hogy ha egy keretet, egy eszközt adsz az emberek kezébe, akkor ők azt használják. Szerintem nagyon sokan vannak, akik cselekednének vagy csinálnának valamit, csak eszközre lenne szükségük ehhez.

…merjél a tükörbe nézni. Merd felismerni azt, amit ott látsz és kezd el megtanulni szeretni azt, hisz nagyon sokáig fogsz azzal együtt élni.

  • Ha jól értem: a ti kezetek között ilyen szeretne lenni vagy pont ilyenné vált a színház is: nem kiszolgál, hanem eszközt ad? Nem megmond, nem proklamál, hanem együttgondolkodást indít?
  • Én ezt nem mertem volna mondani, de ez egy cél és efelé törekszünk.
  • Lehet, hogy pont ezért nyílnak meg egyesek, mert ez egy egészen más léte a magyar színháznak? A színház nem veled szemben van, hanem melletted. Mondhatni: veled együtt, közösen akar gondolkodni?
  • Én nézőként ezt szeretem a színházban, és remélem, hogy ezt sikerül is belevinni a munkánkba.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top