Home / Irodalom / Győztesek köztársasága
Győztesek köztársasága

Győztesek köztársasága

Füst, Kávé, Szövegek…

Gerőcs Péter:

                    Győztesek köztársasága  (részlet)

Vasárnap délelőtt, miközben főztem, felolvasott egy kritikát a darabról. Ha valamit nem értettem, elmagyarázta. De azért egyre jobban értettem ezeket a dolgokat. Pontosan tudta, melyik színházi rendezőt futtatják éppen, az ilyenek darabjait, úgy fogalmazott, hogy kulturális kötelességből kell megnézni, és pontosan tudta azt is, ki az, akit viszont tényleg érdemes megnézni. Aztán már egy kicsit én is tudtam ezeket.

Nálunk az ezredforduló tulajdonképpen ezerkilencszázkilencvenre esett. Én akkor már tizenöt éve praktizáltam. Mindig is ezt akartam csinálni. Az egyetemen én voltam a legjobb, ezért kezdtem bele. Ferenccel voltunk egy konferencián… vagy nászúton… már nem emlékszem. A lényeg, hogy Brüsszelben találtuk meg az anyaintézményt. Magyarországon akkor még nem is lehetett hallani ilyesmiről; innen jött az ötlet. Azt hiszem, Samu is akkor fogant meg, mármint Brüsszelben.
A lényeg, hogy kétezerben, amikor tízéves lett, volt egy rémálmom. Éjszaka felébredtem, fulladtam. A konyhából fény szűrődött ki. Akkor még a panelban laktunk: kis, folyosószerű lakás. A konyhaajtó alatt kúszott ki a fény a folyosóra; emlékszem, másfajta fény volt, mint a konyhai világítás. Neonfény volt. Kinyitottam az ajtót, és láttam, hogy a gyerek ott ül, alsónadrágban, könyököl az asztalon, és bámul ki a játszótérre. Megkérdeztem tőle:„Samu, le akarsz menni hintázni?” Persze ez értelmetlen volt, éjfél lehetetett, neki másnap iskolába kellett mennie. Szóval megkérdeztem, hogy akar-e hintázni, erre megfordul, és… egészen elképesztő volt. Az arca, nem az ő arca volt. Teljesen ismeretlen ábrázat.

fotó: Mihalicz Máté

fotó: Mihalicz Máté

Hogy érti, hogy nem az ő arca volt?
Hát… a részletek nem különböztek, ő volt, csak mintha megvénült, megkeseredett volna.
Nem kaptam levegőt. Erre ébredtem. A férjem is felébredt és kérdezte, mi bajom. Akkor kezdtem sírni, és mondtam neki: észrevetted már, hogy a fiunk még soha életében nem mosolygott?
Az apja… nem akarok én senkiről semmi rosszat mondani. Az apja nagy múltú dokumentumfilm rendező volt. Talán itt-ott hallotta is a nevét. Mára már teljesen kikopott a köztudatból, a szakmai ingerküszöböt sem viszik át az elkeseredett megszállottsággal évekig forgatott kísérleti dokumentumfilmjei. Mindenki hátat fordított neki. Ezt nem önigazolásképpen mondom, de az, ami köztünk történt, nem egyedülálló eset. Sőt, mondom, mindenki ugyanazt a kört írta le. Volt pár jó éve még a hetvenes években, amikor a rendszer háta mögött összekacsinthatott a többi kultúracsinálóval, de ma már senkit nem érdekel. Fiatal tehetségeket használ ki a munkáihoz. Kölcsönökből él. Egyre sértettebb, egyre megszállottabb; önző és keserű ember. Persze én is az vagyok. Mármint keserű. Megkeseredtem. Nem így terveztem. Persze ki az, aki így tervezte!
A lényeg, hogy volt pár szép évünk. A Ferenc akkor sem volt sokat velük, de jóval többet, mint előtte és utána. Egész nap valakivel értekezett, fel volt villanyozva, vibrált, egy nap többször is beszaladt az MMKA-ba. Akkor, a kétezres évek legelején megint úgy nézett ki, hogy kap megrendeléseket, csinálhat filmeket. Néhányat kapott is. A boldogsága nagyon rövid volt, de annyi remény költözött belé, hogy utána még évekig éltette.
Nem rossz ember azért a Ferenc. Azt hiszem, kétezer-egyben került a királyi tévéhez. Azonnal vett is egy kis házat Mányon. Ezzel kapcsolatban nem volt vita, én is hittem benne, hogy most megváltoznak a dolgok, hogy végre egyenesbe jövünk. Miközben építgette, szépítgette, beleszeretett a házba. Az első komolyabb vitánk akkor volt, amikor közölte, hogy felvesz további hiteleket… a ház téliesítése végett. Így mondta. Minek téliesíteni azt a házat! Hát nem fogunk odaköltözni! Erre nem mondott semmit. Meg sem hallotta. Én amúgy sem nagyon jártam oda
A gyerek rengeteget betegeskedett, rossz jegyeket hozott az iskolából, a munkahelyemen meg éppen akkor neveztek ki az intézet élére, mintha az én életemben a siker is valójában csapás volna. De nem panaszkodom.
Mire a ház elkészült, szigetelés, kályha, villany, minden… – még vakolt és festett is – pár hét leforgása alatt kirakták a tévéből, eltűntek a megrendelők, de ő tovább bizakodott, a tenyerét dörzsölte. Megszállott lett.
Samutól eltávolodott. A gyerek nem beszélt vele. Ha néha az iskola vagy a lakás közelében járt, és volt szabad fél órája, felugrott, hozott egy kis csokit, komoly, felnőtt könyveket, de a gyerek nem szólt hozzá. Akkor meg hozzám fordult, és kérdezte, hogy ennek mi baja. Most mondtam volna neki, ott a gyerek előtt, hogy nincs apja, az a baja!
A megjelenései annyira esetlegesek voltak, hogy néha éjszaka toppant be. Valahonnan jött. Nekem egy szál virágot hozott, Samunak meg valami játékautót. Új parfüm volt rajta, és whisky-szaga volt. Határozottan emlékszem, hogy whisky, amit soha nem ivott. Biztos voltam benne, hogy van valakije. Nem volt részeg. A Ferenc soha nem volt részeg, inni sem nagyon szokott, legfeljebb urasan, egy-két pohárral. Ilyenkor elmélyült, kiöblösödött a hangja, kedves és szórakoztató lett. Soha nem durva, épphogy előzékeny és derűs. De akkor este kicsit többet ivott; nem dülöngélt, nem hangoskodott, csak érzéketlen volt. Ott állt az ajtóban, elegáns őszi ruhában, férfiasan, virágcsokorral, kedves, megnyerő mosollyal az arcán, de nem volt már az enyém. Nem volt bennem egyetlen aprócska zug sem, ahol még éreztem volna valamit iránta. Belőlem is kikopott.
Fel akarta ébreszteni a gyereket. Mondtam neki, hogy a gyerek beteg, és aludnia kell. De ha nem volna beteg, akkor sem ébreszthetné fel. Ugyan miért nem, tette magát, és még affektált is hozzá, önironikusan fenyegetőzött, kamaszosan rángatta a vállát; biztos érezte, hogy igazam van. „Az apja vagyok, miért ne láthatnám a gyerekemet?” Na, mindegy, ott volt egy kis szóváltás. A lényeg, hogy kiraktam.
Nem akart szembenézni a kudarcával, inkább leköltözött a mányi házába. Szinte egyáltalán nem járt már haza. Mi Samuval a Pozsonyi úton éldegéltünk, kettesben.

fotó: Mihalicz Máté

fotó: Mihalicz Máté

Azt eddig nem mondtam, hogy Samunak van egy másik testvére is, egy nővére. Nyolcvankettőben született, a Ferenccel akkor ismerkedtünk meg. Szinte másnap teherbe estem. Ő lett a Kinga. Sem a Ferenc, sem én nem akartuk igazán, de fel sem merült, hogy elvetessük. Az ultrahang kimutatta, hogy downos. Terhesen jártam be dolgozni, akkor még nem volt a Nevelési Tanácsadó. Mindegy. Senkinek nem beszéltem róla; megegyeztünk a Ferenccel, hogy a gyereket beadjuk.
De utáltam ezt a szót, hogy „beadjuk”! Ezen is összekaptam a Ferenccel. Időnként, vagyis majdnem mindig érzéketlenül fogalmazott. Azt hittem, engem akar bosszantani. Ma már én is az ő szavait használom. De akkor még idegesített. A Ferenc annyit tudott ilyenkor mondani, hogy ne hisztériázzak, teljesen mindegy, hogy mondjuk azt, ami van. A lényeg, hogy mi az, ami van. Hát ebben sokáig nem értettünk egyet.
Szóval, amikor beadtuk… azt hiszem, akkor dőlt el, hogy együtt maradunk. A beadást sem beszéltük meg, a kapcsolatunkat sem beszéltük meg; egy bizonyos pont után az ember tudja. Nem kell cifrázni.
Egy ideig a cinkosság kötött össze minket. A munkahelyemen kérdezték, milyen a kislány. Történeteket találtam ki, hogy most éppen ez van a fogával, most így csüccsent le a földre, most meg úgy. Amikor bementem hozzá, mindig vittem a Ferenc fényképezőgépét, és direkt úgy fotóztam, hogy az ágyon kívül ne látszódjon semmi. A Ferencet kevesebben faggatták. Végül is ő nem járt hónapokig terhes pocakkal.
Néha Samut is bevittem. Csöndben ült a kislány mellett, és nézett ki az ablakon. A kislány belekapaszkodott a rácsba, felállt, lehuppant, felállt, gyűrögette a ruháját, kacagott, dünnyögött.
Néha nagyon fáj, hogy nem lehetek vele. Ő vigaszt nyújtana mindenre. Nem akarok panaszkodni, de azt hiszem, nem sok ember cserélne velem.
Most nézzen rám! Itt vagyok hatvan évesen: a kislányom sérült, a fiam… olyan lett… a férjemről tizenöt éve nem tudok. Rossz alvó vagyok. Éjszakánként bekapcsolom a tévét. Mindig a Dunát, és várom a műsor végét, hátha kiírják a Ferenc nevét. Párszor már elcsíptem az éjszakai ismétlésben. Az egyik filmje egy idős bajai halászember életéről szólt, aki a háborúban segített a németeknek. Azt a hidat robbantotta fel, amit az ő apja épített. Aztán a kommunizmusban hithű párttag volt. Mindenkije meghalt, de a híd újraépítésében segédkezett. Most egy jámbor, csöndes halászó ember. Elég pontosan emlékszem a filmre. A Ferenc már a rendszerváltás környékén megtalálta ezt a bácsit, és elhatározta, hogy évente visszajár hozzá filmezni. Aztán, úgy tűnik, pénzhez is jutott. Na, szóval láttam ezt a filmet. Az igazat megvallva, hiányzik a Ferenc.
Próbáljon a lényegre koncentrálni.
Igen, bocsánat. Összevissza csapongok. Egyáltalán nem a Ferencről akartam beszélni, hanem a kicsi fiamról. Az osztálytársai Sámsonnak csúfolták, mert olyan kis törékeny, gyenge gyerek volt. Nyurga. Soha senkihez egy rossz szava nem volt, az osztálytársai mégis kiközösítették.
Volt egy olyan gyanúm, hogy a fiam idősebb emberekkel barátkozik. Amikor meséltem egy kolléganőmnek, azt mondta, hogy olyan nincs, hogy egy gyereknek ne legyenek barátai. Olyan nem létezik. Ha más nem, akkor kitalál magának barátokat, a szőnyeg rojtját, a fakanalat, bármit. De az én kisfiam otthon sem játszott. Az iskolában sem.
Megyek le vásárolni, és a Samu ott ül a rakparton egy felnőtt férfival. Nagyon komolyan beszélgettek. Annyira komolyak voltak, tudja, keresztbe tett láb, a pad háttámláján pihenő kar, pedig még csak tizenöt éves volt, vagy tizenhat… Először nem is azt vettem észre, hogy a fiam, hanem hogy ott ül két férfi, akik nem törődnek senkivel és semmivel; az ilyen mindenkit érdekel, nem? Talán, csak amikor visszafelé jöttem a marhával meg a zöldségekkel, talán csak akkor vettem észre, hogy az ott a Samu. Szembe jöttem velük, nem lehetett elkerülni a kínos helyzetet. Egy kicsit több marhát vettem, úgy számoltam, hogy marad másnapra is, de akkor az jutott eszembe, hogy meghívom a fiatalembert is, nem érdekel, ki az. Abban bíztam, hogy rajta keresztül a kisfiamhoz is közelebb kerülhetek. Talán már el is képzeltem, hogy hárman együtt leszünk jó barátok.
Nevetséges vagyok, tudom.
Be sem mutatkoztam. Épp Samu beszélt a férfihoz, és láttam, hogy már ő is lát a szeme sarkából, de nem fejezte be a beszédét. Nem szerette az éles váltásokat.

fotó: Mihalicz Máté

fotó: Mihalicz Máté

Odaértem eléjük, rám néztek, de a Samu mondókáját még vitte a lendület. Még befejezett egy hosszú mondatot, aminek az értelme kibogozhatatlan volt, egyre elhalványuló, egyre titokzatosabb, amit az érdektelenség hangsúlyával próbált elrejteni. Aztán ugyanazzal a tónussal mondta a férfinak, hogy ez itt Gabriella, az anyám.
Tudom, hogy nem voltam jó anya, de amikor lehetett, próbáltam a legjobb anya lenni. Kettejükre néztem, és mondtam, hogy marhapörköltet csinálok, és van elég mindhármunknak, és a fiatalember csatlakozzon, nagy szeretettel látok bárkit a lakásomban, aki a fiammal szót ért… kicsit belebonyolódtam. Csak akkor jutott eszembe, hogy a felajánlásom teljesen abszurd, amikor már kimondtam. És még jobban meglepett, hogy a férfi elfogadta a meghívást.
Magas, barna hajú, keskeny arcú férfi volt. Kicsit dohos, dohány szagú. Kord trapéznadrág a vékony lábán. Húsz éve kiment a divatból, de nem látszott toprongyosnak. Elegáns volt. Elegáns volt a fésületlen, frissen mosott dióbarna haja is. Felegyenesedett, és kezet nyújtott. A fiam is felpattant. Talán kínosnak érezte a helyzetet, nem tudom. A férfi kikapta a szatyrot a kezemből, mondta, hogy nem szeretne zavarni, de nagy örömmel ismerkedik meg Samu édesanyjával, és ha a marhát nem is várja meg, egy pohár vizet szívesen elfogad.
Ahogy elindultunk a lakás felé, a legszörnyűbb gondolatokkal lett tele a fejem. Azonnal megbántam a meghívást. Biztosra vettem, hogy a férfi pedofil, vagy tolvaj, meg akar lopni, kiforgatni a vagyonunkból, meg minden ilyesmi.
Jánossal egy évig együtt éltünk. Megvárta a marhapörköltet. Segített hagymát vágni. Kikapta a kezemből a bort és kinyitotta; közben nagyon nagy érdeklődéssel volt a munkám iránt. Felvont szemöldökkel hallgatott (nagyon erős, sűrű, de szépen ívelt szemöldöke volt, mintha tussal húzták volna), kérdezett, hozzátett. Észre sem vettem, hogy Samu nincs a közelben. Elment a szobájába.
Amíg Jánossal együtt éltünk hármasban, Samunak állandóan fájt a háta. Pattanásosodni kezdett a bőre a vállán és a nyakán, aztán a gerincére panaszkodott. Fűzőt kellett hordania. Minden héten mentünk az ortopédushoz. Nagyon szégyellte.
Jánossal az életünk zavartalan volt. Egy éven keresztül nem tudtam, mit csinál, merre van, mit dolgozik – egyszer említett valami utómunka stúdiót –, de volt pénze. Volt, hogy éjszaka sem került elő, de volt olyan is, hogy hétfőtől szerdáig otthon ült és újságot olvasott.
Kedélyes volt és halk szavú, nem egészen negyven éves. Puha barna szőr borította mindenhol. Miket is beszélek! Ez teljesen lényegtelen most.
A fiammal nem volt semmi kapcsolata. János ugyan próbált közeledni hozzá, ilyenkor hamar lehűtöttem, hogy úgysem fog sikerülni. Aztán egyik napról a másikra egyszerűen eltűnt. Egy levelet sem hagyott hátra. Később a belvárosban párszor egymásba botlottunk, de még csak nem is köszöntünk; elfordultunk, mintha idegenek lennénk. Mindig a sleppjével lehetett látni, ott söröztek a Deák téren. Nevetgéltek.
Amikor elhagyott minket, Samu tizenhét éves volt. Minden nap kettőre-negyedháromra hazaért. Akkoriban lett a szokása, hogy szép zakóban és szövetnadrágban volt egész nap. Így járt iskolába, és így volt otthon. Így ebédeltünk, és így vacsoráztunk. Este nyolc körül kicsit meglazította a nyakkendőjét és levette a zokniját, de a zakóját nem volt hajlandó. Feltette a lábát a székre, és megeredt a nyelve.
Ezzel a zakóüggyel egyszer megkeresett az osztályfőnöke. Behívatott, hogy a gyerek különc és piperkőc. Két dolgot közöltem vele. Ad egy, én egy országos hírű pedagógus vagyok, úgyhogy nekem ne magyarázzon, ad kettő, menjen a picsába a szakadt pöttyös harisnyájával.
Ezek voltak a legszebb évek – mondjuk két év – a kapcsolatunkban. Dohányozni kezdett, de nem zavart. Nagyon szépen tudott dohányozni. Kulturális magazinokat olvasott, koncertekre járt, engem is vitt. Szerettem. Imádtam koncertekre járni a fiammal.
Koncert előtt ledobta magáról a fűzőt, visszavette az inget, a zakót, és jelezte, hogy karoljak bele.
Gabriella, mondta, maga nem teljesen reménytelen eset, ezért úgy döntöttem, elviszem magát a ma esti Ligeti-koncertre.
Hát az igaz, hogy nem vagyok egy vájt fülű, de egyre jobban élveztem ezeket a kriksz-kraksz koncerteket. Színházba is vitt. Vasárnap délelőtt, miközben főztem, felolvasott egy kritikát a darabról. Ha valamit nem értettem, elmagyarázta. De azért egyre jobban értettem ezeket a dolgokat.
Pontosan tudta, melyik színházi rendezőt futtatják éppen, az ilyenek darabjait, úgy fogalmazott, hogy kulturális kötelességből kell megnézni, és pontosan tudta azt is, ki az, akit viszont tényleg érdemes megnézni. Aztán már egy kicsit én is tudtam ezeket.
Egyik nap elvitt ebédelni. A Szép Ilonába mentünk. Zavarban voltam, mert Samut soha nem avattam be a családi kassza dolgaiba, és féltem, hogy nem számol egy ilyen étterem-látogatás anyagi terheivel, de… na, mindegy, gondolom, láthatta rajtam. Kibújt az étlap mögül, áthajolt az asztal fölött, és bizalmasan közölte, hogy bátran válasszon, asszonyom, nem teljesen reménytelen eset, ezért úgy döntöttem, hogy ma a vendégem lesz.

fotó: Mihalicz Máté

fotó: Mihalicz Máté

Na, hát ezen nagyot néztem. Mi ez az asszonyom, meg ez az egész! Ha így hívott, hogy asszonyom, abban mindig volt egy kis élc, de azért kedvesen, játékosan. Most semmi kedvesség.
Sült libamájat rendeltem, és úgy döntöttem, nem kérdezem meg, honnan van pénze. Csak azt az egyet akartam tudni, hogy vajon az apja adta-e neki, de ezt sem kérdeztem meg.
Nagyon szerettem a sült libamájat, és talán kétszer, ha ettem.
Biztos voltam benne, hogy mondani akar valamit. Akkor nyilallt belém, hogy egy lány. Biztos talált egy lányt, és el akar költözni. De hát még csak tizenhét, ha akarna, sem tudna hová menni! Hacsak nem a lányhoz. Vártam, hogy mondja már. Sürgettem magamban, de csak csöndben ültünk. Megjött a sült libamáj. Meg egy üveg pezsgő, amit egyikünk sem rendelt, de Samu nem jött zavarba. Tudtam, hogy valami van. Valami készülődik.
Nagyon erélyes volt. Erélyesebb, mint régen a Ferenc. Jelezte, hogy a pezsgő kitöltését ő akarja intézni; egyetlen mozdulattal elhajtotta a pincért. Elegánsan próbálta kitölteni a pezsgőt, de esetlen volt, és leöntötte a terítőt is. Elpirult. Gabriella, én megtaláltam a hozzám illőt, és az áldásod kell nekem, ezt mondta. Hogy hívják, kérdeztem.
Néha csinál így: az egyik szemöldökét felvonja, és elnéz fölfelé. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy hülye vagyok.
Ne rontsd el ezt a szép pillanatot, mondta. Tehát még egyszer: elköteleztem magam a színházrendezés mellett. Add rá áldásodat.
Világos volt, hogy ez a kijelentés neki nagyon fontos. Talán fontosabb is, mint az elhatározás. Főleg, ha belegondolok, hogy végül is hová jutott. Éppen ezért… nem akartam elrontani a pillanatot. Azt mondtam neki, hogy ez egy nagyon komoly dolog, de te méltó vagy a színház komolyságához, úgyhogy természetesen áldásom adom rátok. Koccintottunk. Nem bírtam magamban tartani, csak kiszaladt a számon, hogy aztán nehogy apád sorsára juss. Megint elkomorult. Nem is nagyon beszéltünk már az ebéd alatt.
A kamaszokkal van az embernek a legnehezebb dolga. Főleg egy egyedülálló anyának. Érzékenyebbek, mint a tízéves kislányok, viszont agresszíven érzékenyek. De végeredményben ez ma már mindegy.
Két héttel később egy lila, virágmintás levélboríték várt az asztalomon. Benne egy nagyon hivatalos, személyre szóló meghívó az iskolai előadásra. Valami teljesen ismeretlen darab volt, a címére sem emlékszem. Rendező: Vincze Sámuel.
Még négy nap volt az előadásig, de egy szóval sem említettük a dolgot. Természetesen megnéztem.
Ami nagyon megragadott, sőt, ez nem is kifejezés, ledöbbentett, az a darab kivitelezése volt. Én nem nagyon értek az efféle dolgokhoz, de láttam már pár iskolai előadást. Hát ez nem olyan volt.
Egy belvárosi gyakorlógimnázium dísztermében adtak elő az osztályok. Egyébként minden évben ott voltak; más iskolának nincs ilyen terme; ez rendes színház volt hatalmas függönyökkel, színpaddal, súgógéppel, és nem tudom, hány száz férőhelyes nézőtérrel.
A munkahelyemről érkeztem, húsz perccel korábban el tudtam jönni, mint ahogy terveztem. Még épp beértem egy darabra, amit a kicsik adtak elő. Kiöltözve, egyenes sorokban álltak, és deklamáltak valamit szépen, veretesen, ahogy azt az én időmben is csináltuk, meg volt egy műbajszos, haragos képű iskolaigazgató is, akit egy kislány játszott, de nagyon meggyőzően. A szülők hangosan kacagtak.
Miután lement a függöny, hallatszott, hogy máris elkezdték az átalakításokat.Kilépett Samu a függöny elé. Nagyon felnőtt volt, nagyon kimért, udvarias és elegáns, mint egy gyakorlott konferanszié. A következő előadásig… Ismeretlen remekmű!, igen, ez volt az, az Ismeretlen remekmű színpadi változata… emlékszem már, a lila meghívón ott volt Balzac neve, meg a fiamé. Az eredeti művet átdolgozta: Vincze Sámuel. Rendezte: Vincze Sámuel.
…tehát a nézők türelmét kérte, amíg a színpadképet összeállítják. Mondott egy-két kacskaringós udvariasságot is, amin lehetett derülni.

fotó: Mihalicz Máté

fotó: Mihalicz Máté

Hosszan mondom. A lényeg az, hogy amikor visszamentem a díszterembe, már be volt sötétítve. Hátul álltam. Samu elszaladt mellettem, aztán visszasietett, amikor látta, hogy ott vagyok, és közölte, hogy Gabriella, nagyon örülök, hogy eljött. Nekem most fel kell mennem a világosítókhoz, de az előadás után okvetlenül beszéljünk, meg ilyenek. Hát ez már kezdett nekem egy kicsit sok lenni. Mostantól a hétköznapjaink is színházi függönnyel lesznek elválasztva? Mindegy.
Fölszaladt a függöny, és mögötte egy elképesztően komoly díszlet: festmények, vásznak, festőállványok és keretek, mint egy korabeli festőműhelyben. Lassan feljött a fény, és láttuk, hogy ott áll egy fiatalember a terem sarkában, és az egyik kriksz-kraksz festményt nézi.
A darab után megvártam Samut. Mindegy, mennyi idő, de megvárom. Kocsival fogunk hazamenni, és kibeszélem belőle ezt a színházasdit. El fogom neki mondani, hogy fiam, te nagyon tehetséges vagy, és csakugyan a színházban van a helyed, de nagyon fontos, hogy a munkahelyi szerepet meg tudd különböztetni a hétköznapoktól. Miért szólítasz engem Gabriellának! Hát én az anyád vagyok! Én szültelek. Én neked nem Gabriella vagyok! És ne légy ilyen piperkőc! Az emberek gúnyolódni fognak rajtad. Elég, ha tehetséges rendező vagy, és okosan értelmezed a darabokat, nem kell bohócot csinálnod magadból.
Minden a fejemben volt. Nem kellett rajta gondolkozni, jött magától. Elég sokáig vártam rá, mire megjelent. Induljunk, mondtam. Tiltakozott. Nem mondott semmit, de ahogy rám nézett, az egy tiltakozás volt. Itt áll a kocsi, gyere. Köszönöm, engem nem kell fuvarozni. Hetes busz és hatos villamos. Ugyanannyi idő, mint autóval.
Samu! Irány a kocsiba! Nem mondom még egyszer!
Se előtte, se azóta nem vettem elő ezt a hangomat. És talán ezért, mégiscsak kocsival mentünk, de az, amit elterveztem, nem sikerült. Veszekedtünk. Kiderült, hogy a díszlethez kölcsönt vett fel egy ismerősétől. Aztán azzal védekezett, hogy van neki bevétele, egyáltalán nem kell, hogy atyáskodjam fölötte. Ezt mondta, hogy én, az anyja, ne atyáskodjam fölötte.
Kérdeztem, hogy ki az, aki kölcsönt ad neki, megint valami idős strici? Kiröhögött, hogy az az idős strici, akire gondolni méltóztatik, bizony Gabriella, magát futtatta. Na, visszakézből kapott egy pofont. Mondta, hogy álljak meg. Nem álltam meg. Kinyitotta az ajtót. Lefékeztem. Kipattant. Aznap este nem aludt otthon. Nagyon öntudatos lett.

(a fejezet folytatása a következő héten lesz olvasható)

 

Gerőcs Péter: Győztesek köztársasága c. regénye a Kalligram kiadónál jelent meg 2015-ben, melyért most, február végén Artisjus Irodalmi Díjat kapott. Innen is Gratulálunk neki :)!

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top