Szerelem vagy valóság?

Olybá’ tűnhet, hogy döntenünk kell. Mintha a két partja között állnánk az életünknek és nem tudnánk vagy nem akarnánk eldönteni, hogy melyik partra evezzünk inkább. Az Operaház Greeklatenigth sorozatát folytatva ismét két negyedéves rendező hallgatóra, Szenteczki Zitára és Lázár Helgára bízta, hogy Cristoph Willibald Gluck és Ferdinando Bertoni Orfeusz operái által segítsenek bennünket valamelyik partra kievezni, élet-folyónk sodró közepéről. Az Orfeusz-mítosz azonos, mégis két eltérő opera, eltérő válaszaival ad tanácsot a Zeneakadémia Solti György termében. És ha nem is szándékozunk letenni határozottan a voksunkat ebben a vagy-vagyban, – mert egyre inkább erre jutunk az egyfelvonásos kamaraoperákat illetően, már magával, e dilemmával való szembesülésünk is hatalmas értelmi-érzelmi előrelépést jelenthet.

A szerelem meddig tart? Mi vet neki véget? A halál vagy a felejtés? Vagy éppen a szerelem okozta kínzó vágy? Orfeusz és Eurüdiké mítosza ezeket a kérdéseket záporoztatja felénk, annélkül, hogy bármiféle szemvelgő széplelkűsködésbe sűllyesztene. A glucki és a bertoni-i opera tárgya közös, ám az egészen más zenei intonálás okán, teljesen eltérő felütésben adja ezekre az azonos kérdésekre a válaszait.

Szenteczki Zita, komolyan véve a glucki opera karra (kórusra) vonatkozó szerep- átcsoportosításait: teljesen üres térben engedi áramoltatódni a történéseket, a tér közepén csak egyetlen dobogónyi magaslatot hagyva mindehhez (díszlet: Gelsi Zoltán). Ebben az olvasatban mégis teljesen tele lesz a színpad a zene lüktetésével, a fekete-fehér, sötét-világos, egymást ellenpontozó és ezáltal tökéletesen kiegészítő tónusváltásaival. Eurüdikét stilizáló, drótháló-torzó csüng alá, mely hálónak a közein átsejlő árnyék is a megfogható-megfoghatatlan határán billeg. Poétikusan adva választ így: a józanul, ésszerű keretek között érezni, vagy a szerelmi vágyakozásnak magunkat kiszolgáltatva átadni dilemmájára. Mert itt nem vonja el semmi a figyelmünket, nem késztet asszociációra semmilyen díszlet. Nem, mert itt minden csak jelezve van, meghagyva nekünk a folytatást a kontemplációra, az elmélyítésre.

Daragó Zoltán szopránjával tolmácsolt, szerelme jelen nem levőségét sirató Orfeusza, tisztán hagyott, vágykozó fájdalmával kaput nyit. Kaput arra és ahhoz, hogy lelkünk rejtekútjaira tévedhessünk, magunkkal víve ehhez ezt az őszinte, pőrén hagyott sóvárgást.

Itt a kar-kórus is csak erősíti mindezt, hisz az operában nekik Gluck által visszadományozott szerepükkel a rendezés nem visszaél, hanem Orfeusz világát, rezdüléseit nagyítja és rezonálja vissza. Hol Orfeusszal együtt gyászoló feketeruhás, körbeölelő fal, hol Orfeusz próbatételénél tanúskodó, fehérbe öltözött, kiváncsian szurkoló sereglet (jelmez: Csősz Máté) ők.

Rácz Rita krémszínű esőkabátba bújt Ámora egyszerre az orfeuszi őrlődő, vágyakozásban támogató és reményt adó, a hőssel együtt lélegző figura. A szerelem temészetét éneklő áriája közben szemét takarva öleli Orfeuszt. Az emberek és a halhatatlanok sorsa egy az esendőségben – egymást támogatják.

Eurüdiké (Molnár Ágnes) fehér csukjás köpenyében egyszerre vágy és értetlenség – kérlelő értetlenség, – aki talán fel sem fogja az Ámor által Orfeuszra kimért, rátekinteni tilos próbát. Nem érti, mert életszenvedély feszítette hangjától mindez teljesen idegen.

Ebben az olvasatban mégis teljesen tele lesz a színpad a zene lüktetésével, a fekete-fehér, sötét-világos, egymást ellenpontozó és ezáltal tökéletesen kiegészítő tónusváltásaival. Eurüdikét stilizáló, drótháló-torzó csüng alá, mely hálónak a közein átsejlő árnyék is a megfogható-megfoghatatlan határán billeg. Poétikusan adva választ így: a józanul, ésszerű keretek között érezni, vagy a szerelmi vágyakozásnak magunkat kiszolgáltatva átadni dilemmájára. Mert itt nem vonja el semmi a figyelmünket, nem késztet asszociációra semmilyen díszlet. Nem, mert itt minden csak jelezve van, meghagyva nekünk a folytatást a kontemplációra, az elmélyítésre.

Azonban, minden megacélozott szándék dacára Orfeusz időnek előtte Eurüdékére tekint, így örökre elveszti szerelmét. A kórus közt elvesző, szublimáló Eurüdiké után csak a csukjás, fehér köppeny marad Orfeusz kezei között, és az egyre halványuló fény, mely ezt a ruhadarabot markolászó fájdalmat egyre kevésbé világítja meg nekünk.

Gluck és Szenteczki Zita kezei között igen jó helyre került ez az opera, ez a rendezői olvasat, mert finom érzékenységgel, az önmaga igényelte, már-már éteri poétikussághoz engedi jutattni a művet. Elkezd bizonyosságszerűen derengeni: a szerelem vs. valóság nem két, szemközti part, hanem ugyanannak az életnek az egymást serkentő színe és fonákja.

Aztán a szünet után Ferdinando Bertoni Orfeuszához nyúl Lázár Helga. Bertoni librettója igen nagy rokonságot mutat a gluckivel, hiszen de’ Calzabiginek, Gluck librettistájának szövegét használta a szerző. Ám ez az opera jóval töredezettebb, szabad, szárnyalni kész futamaiban visszafogottabb, keretek közé szorítottabb, mint Cristoph Willibald Gluckéjé. Itt a szerelmi vágyódás egészen más mederbe áradna, ha teret kaphatna egyáltalán – ám nem kap. Minden áriájából érezni: itt nem is lehet szerelemben kiteljesedni, még ideig-óráig sem. Reményvesztett kapálózás ez, ahol Orfeusz (Várhegyi Éva) egy elfekvő osztály, fehér hálóköntösben nekibuzdulni kész, ám végül mindig visszakozni kénytelen ápoltjaként vergődik. Mert Lázár Helgánál ez az Orfeusz ihlette szerelmi opera az alapból eldöntött, kijózanítólag ható szerelem, elvesztett meccse.

A három felé szakadó, kórházi folyosót magán viselő, paravánszerű díszlet (látvány: Geresdi Zsófia) egyértelműen leszámol minden esetleges reménykedésünkkel. Ám valahogy az opera zenei és képi világa – bármily érthető és reflektív is a kettő közti evidens párhuzam – mégsem tud korrelálni, kapcsolatba lépni egymással. Ezért hat akként, mintha az énekesi, színész teljesítmény nem, vagy csak ritka nagy kivételekként, mutatóban találkozna egymással. Holott nem az énekesi karakter formálással van baj, Nem, sőt. Pont Eurüdiké (Wierdl Eszter) és az Ámorból Hymenné avanzsát szerepben zsigeri erőkkel kifakadó, éneklő Kertesi Ingrid játéka, énekesi teljesítménye az, ami egyértelműen rácáfol minderre.

Értjük a Bertoni opera elkeseredett világának képi adaptációját, ám még sem hiteti el, mégsem erősít rá arra, amire szánták. Nem érezzük Várhegyi Éva zeneileg pontosan jelen lévő orfeuszi világát. Ahogy a minden regiszert bejárni kész Wierdl Eszter toporzékolni is kész igyekezetét sem. Mindez nem hármójuk teljesítménybeli hibája. Inkább annak a nagyon erős értelmezést adó, színházi keretező bázisnak, ami nem a zenei gondolatiságát támogatja direktben. Nem mindig elég – különösen az opera esetében – a rendezés formanyelvi és a zene komponálásának koncepciója közötti egységet érteni, – ezt az egységet, egyidejűleg az értés mellett – érezni is szükséges.

Bertoni és Lázár Helga nem akartak egyről, egyféleképpen beszélni az Orfeusz- mítosz kapcsán. Vagy ha mégis, akkor ez az “egyet-mondás, egyre-gondolás” nem tudott jótékonyan együvé szervülni még – minden igéretesen bátor és érvényes rendezői koncepció dacára sem. A szerelem kontra valóság tépelődő hipotetikusságát viszont – tán akarata ellenére is – erősíti.