Home / A függöny mögött / Interjúk / Bizonyos dolgokat szóvá kell tenni…
Bizonyos dolgokat szóvá kell tenni…

Bizonyos dolgokat szóvá kell tenni…

A Jurányi udvarán, majdnem verőfényben, beszélgettünk Kelemen Kristóffal, az általa a Trafóban pár nap múlva bemutatásra kerülő „Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk” c. előadásról, a szakmán innen és túl meglévő kommunikáció hiányáról, és a magánéleti, társadalmi párbeszéd hihetetlen jótékony hatásairól…

  • Erre a hatvankilences eseményre a Színműn hogyan figyeltél föl?
  • Dramaturg szakon volt egy kurzusunk, 20. századi magyar színháztörténet, amikor mindenki kihúzott egy nevet a kalapból – egy rendezőt – én Ádám Ottót húztam. Keresgéltem róla anyagokat, és akkor találkoztam Jeles András visszaemlékezésével, ami nagyon megfogott. Elkezdett izgatni ez az esemény, amelyről semmilyen dokumentáció nem maradt fönn, és csak az emlékekben élt tovább. Így indult el ez az egész, és kedvem volt erről kutatni. Éreztem benne valami esszenciálisat. Úgy indultam neki, mint egy oknyomozó újságíró – elkezdtem a szemtanúkkal és a résztvevőkkel interjúzni.
    fotó: Mihalicz Máté

    fotó: Mihalicz Máté

  • Mi volt az ebben a történetben, ami beindította a jelzést benned: ezzel muszáj foglalkoznom!”?
  • Ennek az eseménynek a lényeges pontja az, hogy Ádám Ottó, a tanszékvezető kivonult, és ezzel leállt az előadás. Ha mindez nem így történik, akkor valószínűleg a feledés homályába veszett volna az eset. Ahogy később elmerültem a kutatásban, egyre többször előjött számomra a félelem jelensége, és ebből következően a kommunikációnak, a dialógusnak a hiánya – ami szerintem egyre erősebben jellemzi a szakmánkat.

 Elkezdett izgatni ez az esemény, amelyről semmilyen dokumentáció nem maradt fönn, és csak az emlékekben élt tovább. Így indult el ez az egész, és kedvem volt erről kutatni. Éreztem benne valami esszenciálisat.

  • Milyen szempontok alapján válogattál szereplőket a mostani hallgatók közül?
  • Többekkel dolgoztam már együtt. Értelemszerűen egyfajta szimpátia is közreműködött, de próbáltam vegyes társaságot összerakni. Olyanokat, akik még egyetemi hallgatók, és olyanokat is, akik már végeztek. Olyat, aki a független szcénában dolgozik, és olyat, aki kőszínházban – azért, hogy vegyes nézőpontokat kapjunk a pályakezdés témájáról.
  • Ha jól értem próbáltál kiegyensúlyozottságra törekedni?  
  • Igen, és minél tágabb látleletet adni a pályakezdők helyzetéről – amennyire egy ilyen kis csapaton belül ez lehetséges. Azt akartam, hogy konkrétan, dokumentumszínházi eszközökkel járjuk körül ezt a témát, nem pedig fikciós keretben.
  • A kommunikációhiányt, a sajátos kommunikációs mechanizmust ami a szakmában, szakmák között van – te hogy éled meg? Hogyan lesz mindebből egy kézzelfoghatóan kitapintható előadás?
  • Az előadás nagyrészt a színészeim történeteiből áll, amelyek többnyire monológ formában hangzanak el. Külföldi példákat tudnék erre hozni leginkább: a Rimini Protokollnak vagy a She She Popnak az előadásait, ahol az történik, hogy valaki kiáll, és civil minőségében elmeséli a történetét – és ez általában kiegészül különböző színházi formákkal, teátrális helyzetekkel. A történeteket próbáltam úgy alakítani, hogy minél inkább az emberi momentumok kerüljenek előtérbe – ergo: ne a szakmázáson legyen a hangsúly, hanem a különböző emberi történeteken. Emiatt az egész kicsit kitágulhat, lehet egyfajta költőisége. Mert az előadás nem csak a pályakezdők helyzetéről szól, hanem kicsiben az egész szakma helyzetéről is – és áttételesen benne van az egész magyar társadalom is.
    fotó: Mihalicz Máté

    fotó: Mihalicz Máté

  • Mi az, amit mindehhez az elbeszélő jelleg hozzá tud adni? Tud-e sajátos többletet jelenteni ez a dokumentarizmussal szemben?
  • A személyesség mindenképpen fontos, tehát hogy az az ember, aki elmeséli a történetet, valóban érintett abban. A rendszerező elvtől válnak aztán a kis történetek egy nagy egésszé, tehát attól, ahogyan fel vannak fűzve, keretbe vannak foglalva – próbáltunk úgy is szelektálni, hogy különböző színházi formák keveredjenek. Lesznek benne zenés betétek, közös beszélgetések, önálló monológok, és például egy játék is, amelyben a nézők segítségére lesz szükségünk. Az egésznek a játékosságát próbáltuk megtalálni. A nézőkkel való közvetlen kommunikáció lehetőségét – de itt inkább a mesélésen van a hangsúly, és nem az interakción.

…az előadás nem csak a pályakezdők helyzetéről szól, hanem kicsiben az egész szakma helyzetéről is – és áttételesen benne van az egész magyar társadalom is.

  • Szerinted a mesélés, mint dramaturgiai elem, segíthet a feldolgozásában? Segíthet-e megvilágítani valamit ott, ahol más eszközökkel csak nyögvenyelősen jönnének felszínre a problémák?
  • Igen, határozottan az az álláspontom, hogy beszélnünk kell egymással – a próbák során arra koncentráltam, hogy létrejöjjön a színészek közötti kommunikáció. A próbaidőszak alatt sokat beszélgetünk – a közös munka során egyfajta terápiás csoporttá is alakultunk – amit aztán az előadásban is prezentálunk.
  • Mennyire érzitek, mint a színműn jelenlévők, ezt a fajta kommunikáció-hiányt, torzulást? Hol, hogyan jelentkezhetnek mindezeknek a negatív hatásai?
  • Ez jelen van a mindennapokban. Nem a tudatos rosszakarat eredménye, legtöbbször inkább arról van szó, hogy az egész jelenlegi magyar társadalom, a légkör, a szakma túlterhelt. A tanáraink – és ez nagyon fontos – dolgozó művészek, tehát nem a tanítás a főállásuk, emiatt sokszor nem juthat kellő idejük és energiájuk bizonyos dolgok megfigyelésére, kezelésére. Fontos volt számunkra, hogy miközben mesélünk, folyamatosan rákérdezzünk a saját felelősségünkre is. Azaz: mi mit csinálhattunk volna jobban? Milyen lehetőségeink voltak arra, hogy más irányba tereljük a dolgokat?
  • Ez az előadás opciót is kínál arra, hogy mit lehet tenni ahelyett, hogy felállok és kimegyek szó nélkül?
  • Az egésznek az a gesztus a lényege, hogy bizonyos dolgokat szóvá kell tenni, hogy ne a folyamatos félelem és elhallgatás uralja az életünket. Nem arra gondolok, hogy kezdjünk el indulatosan kiabálni, ha valami nem tetszik, hanem hogy törekedjünk a kulturált dialógusra. Mert azt látom, hogyha ezt nem tesszük, ha nem kérdezünk, nem vitatkozunk, akkor egyrészt befordulunk, és megbetegítjük magunkat, másrészt nagyon el tudnak mérgesedni a kapcsolatain Szükség van arra, hogy az ember újra és újra megkíséreljen közelíteni a másikhoz.
    fotó: Mihalicz Máté

    fotó: Mihalicz Máté

  • Kibeszélés, megbeszélés, átbeszélés és közelítés. Hogyan tudna mindez jobban működni, akár a képzés ideje alatt, akár a színházi szakmában ?
  • Nagyon fontos, hogy az embereknek igénye legyen valamennyire konfrontálódni – és szerintem konfrontálódni jó és hasznos dolog. Amikor először elolvasták a színészeim a kutatásaim során összegyűlt szövegeket – az interjúkat, amiket készítettem – akkor többen is mondták, hogy a történet szereplőiben nagyon sok félelmet éreznek. De ez jellemzi a jelenünket is, és meghatározza a kommunikációnkat. Az emberek félnek bármit mondani, ezért általában nem mondunk semmit. Viszont ha nem mondunk semmit, akkor nagyjából nem történik semmi. Mert ha egymás között vagyunk, mindenki beszél mindenfélét, de ha nyilvánosság előtt kell beszélni, akkor általában senki sem őszinte, és senki sem vállal be semmit. Persze egyszerűbb így, kényelmesebb – még ha rövidtávon is –, és ez a kényelemszeretet egy nagyon bonyolult, globális probléma. A mai társadalmak úgy épülnek fel, hogy minél magasabb fokú kényelmi szintre próbálunk törekedni, és az internet hihetetlen mértékű térnyerése tovább erősíti ezt a tendenciát – ezek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek egyre kevésbé mernek kimozdulni a saját komfortzónájukból.

Az egésznek az a gesztus a lényege, hogy bizonyos dolgokat szóvá kell tenni, hogy ne a folyamatos félelem és elhallgatás uralja az életünket. Nem arra gondolok, hogy kezdjünk el indulatosan kiabálni, ha valami nem tetszik, hanem hogy törekedjünk a kulturált dialógusra. Mert azt látom, hogyha ezt nem tesszük, ha nem kérdezünk, nem vitatkozunk, akkor egyrészt befordulunk, és megbetegítjük magunkat, másrészt nagyon el tudnak mérgesedni a kapcsolatain Szükség van arra, hogy az ember újra és újra megkíséreljen közelíteni a másikhoz.

  • A színház most itt lehet agora, közös nevezőre hozó terep ahhoz, hogy ez a kommunikáció elkezdődhessen?
  • Igen, maximálisan azt gondolom. Ez az, ami ebben az előadásban elsődlegesen érdekel: kísérletet tenni arra, hogy egy fórumot teremtsünk. De már az is nagyon nagy elégedettséggel tölt el, ha a színészeim számára ez a próbaidőszak, ez a produkció segít terápiás jelleggel, legyőzzni különböző gátlásokat, félelmeket. Azt gondolom, hogy ezzel egyfajta példát mutathatunk: mi megtettük, mi legyőztük ezeket a félelmeinket, vagy legalábbis tettünk rá egy kísérletet – érdemes megtenni másnak is.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top