Home / Megnéztük / Tökéletlen tökéletesség
Tökéletlen tökéletesség

Tökéletlen tökéletesség

Mindig valami másra vágyunk, mint ami éppen adott a számunkra. Vagy legalábbis mindig olyan körülményekre, amelyek ideálisan megkomponáltak a mindennapokban és a színház deszkáin egyaránt. A STEREO Akt Boross Martin vezetésével az Etikett című előadással pont az efféle elvárásainkat bombázza folyamatosan, igen hatásos eredménnyel. Azaz: készülj arra, hogy nem készülsz semmire – mert ebben az estben kaphatod a lehető legtöbbet.

A Jurányi Inkubátorház kamara termében egymással szemközt ültetett nézők. Közöttük fehér porond, mint egy kifutó (látvány: Kálmán Eszter), melynek a két végét egy-egy kivetítővászon zárja le. Fejünkön fejhallgatók. Nem mi választjuk meg, hogy mire figyelünk – akusztikai értelemben – hanem, mint egy repülőgépen, avagy “kiképzésen” ülve, utasításokat, instrukciokat kapunk a speaker-től (Tóth Szabolcs). Figyelünk a hangra és a szemközti nézősorokra, hogy ők épp vajon mit hallanak, milyen “utasításokat” kaphatnak a fejhallgatóikon keresztűl. Sajátos érzékelési helyzet, írányított érzékelés, amelyben ki vagyunk szolgáltatva a fülünkbe beszélőnek. Hol, csak egy, a saját nézői térfelünknek mutatott képre kell gesztusokkal reagálnunk, hol a szemköztiekkel kell felvennünk, különböző formában a kontaktust. Nem várt, feszengést okozható helyzetek, ám a feszengésre nem a helyzetek, hanem a saját, előzetes elvárásaink adnak okot. Mert itt az a legfőbb etikett, hogy nincsen etikett.

fotó: Bartha Máté

fotó: Bartha Máté

Közben ezen a fehér “kifutón” Boross Martin és Julia Jakobowska, mint férj és feleség, aztán pedig hirtelen, mint tökéletes nő és férfi jön-megy előttünk: nyakkendőt válogat vagy épp alsó lábszárat szőrtelenít. “Tökéletesnek” kiáltja ki őket számunkra a fejhallgatóbéli hang, meg sem várva, hogy meggyőződhessünk arról, hogy valóban tökéletesek-e? Finom fricska ez is: nem mi döbbenünk rá erre a “tényre”, hanem elhisszük fülünkbe súgva, ennek a “tökéletességnek” a készpénznek vehető meglétét. Persze mindeközben ők ott, azon a fehér sávon semmi olyat, semmi attól eltérőt nem tesznek, amit te vagy én ne tennénk hasonló esetben, mégis te és én nézők vagyunk – ők ott ketten meg a tökéletes emberek, akik után sóvárogni illenék.

Ám mi csak mosolygunk. Legalább annyira azon, amit és ahogyan hallunk a színpadi történések közben, és legalább annyira önmagunkon is – vagy legalábbis azon a “felettes énen” – amely a hang által szól hozzánk. Ebben a mosolyunkban képes megszületni az önmagunkra adott reflexió. Mosolygunk az általunk látott jelenetsoron és azon, hogy akarva-akaratlan – a fülünkbe beszélő hang által pedig különösen – mindennek, mint kiszolgáltatott, maga alá gyűrt résztvevők – a részeseivé lettünk.

Akik kisvártatva munka vacsoráznak a szemünk előtt, melyből végül nyílt színi, bilincses, szado-mazo szexuális ajánlattevés lesz, Boros Martin részéről. Az elfolytott, “tökéletesre’ visszaredukált ösztönök nagyon is eleven, jól tagolt módon törnek elő ott és akkor, ahol mindezt a jólfésültség mögül a legkevésbé várnánk. Közben még mindig folyamatos a narrálás fülünkben: a hang vég nélkül kommentálja azt, amit láttunk. Sőt, inkább azt, amit mindebből látnunk és értenünk, értelmeznünk illenék.

fotó: Bartha Máté

fotó: Bartha Máté

Ám mi csak mosolygunk. Legalább annyira azon, amit és ahogyan hallunk a színpadi történések közben, és legalább annyira önmagunkon is – vagy legalábbis azon a “felettes énen” – amely a hang által szól hozzánk.  Ebben a mosolyunkban képes megszületni az önmagunkra adott reflexió. Mosolygunk az általunk látott jelenetsoron és azon, hogy akarva-akaratlan – a fülünkbe beszélő hang által pedig különösen – mindennek, mint kiszolgáltatott, maga alá gyűrt résztvevők – a részeseivé lettünk.

Semmi sem statikus itt – talán ez a legadekvátabb, a legelemibb erővel átadott üzenet. Hisz nem egy dramaturgiai ív mentén felépített történet az, melyet követnünk kell, hanem a történéseknek a hogyanja. A belőlünk nézőkből ösztönszerűleg, észrevétlen kiprovokál, ha tetszik, egyfajta együtt játszást. Mert nincs itt kölönösebb, elénk állítható mondanivaló. Olyat itt, most kár keresni, mert nincs. Sem ott, az előadás alatt, sem később, a fejünkben eggyé szervülő. Nincs, mert itt ez a fajta laza, elvétve felfedezhető koncepció az, ami maga a koncepció. A történés és az arr adott reakcióinktól való eltávolodásunk a fő műsor szám. És persze a kontroll vagy épp a magunk kontrolljait is meghaladni kész kontrollfelettiségünk.

fotó: Bartha Máté

fotó: Bartha Máté

Boross Martin és Julia Jakobowska az utolsó jelenetekre visszavedlik kevéssé tökéletesnek mondható, ám annál precízebben, pontosabban érzékelhető tökéletes hús-vér emberré, aki: mérges, féltékeny, dühös és frusztrált, ezért mindennel megpróbálkozik Julia Jakobowska, hogy bármilyen módon a játékával – akár önmaga kereteiből is kilépve – figyelmünket magára vonja.

Mert leginkább ebből szeretne valamit megértetni velünk ez a STEREO Akt Etikett: kilépni, kiléptetni – akár szándékos provokálás által is – az alól a belső vagy épp felettes énünktől származó hang alól, amelyre aztán rámosolyogva megszülethet az egészséges távolságtartás a saját elvárásainktól, magunkra kényszerített szabályainktól.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top