Home / A függöny mögött / Interjúk / Már a bécsi erdőben vagyunk…
Már a bécsi erdőben vagyunk…

Már a bécsi erdőben vagyunk…

Az Örkény István Színház társalgójában beszélgettünk a Mesél a bécsi erdő premierje előtt Bagossy Lászlóval és Polgár Csabával a darab szövege kapcsán a “lerontott nyelv” árulkodó jeleiről, a feltörekvő “kispolgárságban” szunnyadó indulatokról és a múlt század harmincas éveinek és a mostani napoknak a nagyon is szembeötlő párhuzamairól…

  • Hogyan találtál rá most Ödon von Horváthra?
  • László: Néhány éve már felvetődött a “Bécsi erdő” gondolata, de akkor még túl közelinek éreztük a 2009-es Katonás előadást. Az Örkényben figyelünk arra, hogy a szomszéd várakban mi történik, ez a Katona esetében pedig különösen igaz. Azt hiszem, a két színház között egy nagyon baráti és gyümölcsöző rivalizálás folyik. Idén úgy ítéltük meg, hogy a Zsámbéki-rendezés óta eltelt idő elegendő ahhoz, hogy mi is műsora tűzzük ezt a Horváth-művet.

Úgy képzelem, hogy az a kispolgári miliő azért lehet fontos, – bár jobban szeretem kisembernek hívni – mert ez az a bázis, ami a táptalaja lesz majd a sötét eszméknek, ami mögé aztán az emberek nagy tömegekben beállnak. (…) Akik tulajdonképpen nem is zavarnának vizet, ám amikor kenyérgondok támadnak, be kell zárni a kis üzletüket, akkor hogy-hogy nem, elkezdenek vágyni arra, hogy öljenek: mert bizonyos eszmékre nagyon nyitottá válnak. A butaságuk, a tragikomikusságuk Horváth számára nagyon vonzó, nagyon erős közeg ahhoz, hogy ezeket az eszméket a tragikus és a komikus oldalukról is meg lehessen aztán mutatni.

  • Mennyire sikerül meglelni a főszereplő karaktérének nüanszait?
  • Csaba: Itt több főszerep van. Inkább úgy mondanám, hogy itt három vagy négy egyenrangú figura van egyszerre. Nagyon kedvelem Horváth darabjait, nagyon-nagyon jó karaktereket írt, olyan, mintha az utcán mászkálnál és belelátnál hirtelen valakinek az életébe. Nincs mód nagy-nagy “tűzijátékra “itt színészként – illetve van, csak máshogyan. Az embertípust az összes hibájával és az “ismerőségével” együtt kell megmutatni – ez Legalább annyira nehéz, mint hatvan oldalnyi szöveget megtanulni.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Szélesebb eszköztárral kell bírni, mert a szöveg kevesebb támpontot ad?
  • Csaba: Azt nem tudom, de biztos, hogy pontosabban kell fogalmazni, szinte nem lehet hibát véteni.
  • Abban, hogy egy harmincas években játszódó darab átkerül a 2010-es évek közepére, van-e direkt párhuzam vagy csak egy klasszikusnak az újbóli elővétele?
  • László: Általában párhuzamokat keres az ember. Még ha nem is direktben, programszerűen. Inkább a közérzet, a társadalmi atmoszféra vonatkozásában. Horváth nem élhette meg, hogy korának társadalmi feszültségeiből egy kiadós világháború lett. Az “előttünk a vízözön” érzetét élte meg, hogy a fordítót idézzem. Mintha ismét születőben lenne a vágy, – és nem csak Magyarországon, hanem Európában, sőt, ahogy az amerikai választási előkészületeket látom, más kontinenseken is – a gyűlöletnek és a gyilkolászásnak a vágya. A szabadság, egyenlőség, testvériség eszményének feladása. Azt hiszem, most is baljós időszakot élünk. És ezt a baljós időszakot tanulságos lehet összevetni korábbi baljós időszakokkal-
  • Már-már a komikusságig elvitt, kispolgári miliőben játszódik egy teljesen banálisnak mondható történet, trafikosnővel, hentessel, bababoltos lányával. Ebből a miliőből sarjadhat aztán ez a “baljós” helyzet?
  • László: Úgy képzelem, hogy az a kispolgári miliő azért lehet fontos, – bár jobban szeretem kisembernek hívni – mert ez az a bázis, ami a táptalaja lesz majd a sötét eszméknek, ami mögé aztán az emberek nagy tömegekben beállnak. A kiválók, a különlegesek, a bölcsek mindig kevesebben vannak. A műveletelen, frusztrált, sötét népcsoportok, a kisemberek – egyáltalán azok, akik egy gazdasági krízisnek az áldozatai – azok jelentik a “tömeget”. Akik tulajdonképpen nem is zavarnának vizet, ám amikor kenyérgondok támadnak, be kell zárni a kis üzletüket, akkor hogy-hogy nem, elkezdenek vágyni arra, hogy öljenek: mert bizonyos eszmékre nagyon nyitottá válnak. A butaságuk, a tragikomikusságuk Horváth számára nagyon vonzó, nagyon erős közeg ahhoz, hogy ezeket az eszméket a tragikus és a komikus oldalukról is meg lehessen aztán mutatni.

Általában párhuzamokat keres az ember. Még ha nem is direktben, programszerűen. Inkább a közérzet, a társadalmi atmoszféra vonatkozásában. Horváth nem élhette meg, hogy korának társadalmi feszültségeiből egy kiadós világháború lett. Az “előttünk a vízözön” érzetét élte meg, hogy a fordítót idézzem. Mintha ismét születőben lenne a vágy, – és nem csak Magyarországon, hanem Európában, sőt, ahogy az amerikai választási előkészületeket látom, más kontinenseken is – a gyűlöletnek és a gyilkolászásnak a vágya. A szabadság, egyenlőség, testvériség eszményének feladása. Azt hiszem, most is baljós időszakot élünk. És ezt a baljós időszakot tanulságos lehet összevetni korábbi baljós időszakokkal.

  • Csaba: Attól ijesztőek, dermesztőek az ő darabjai, mert minden szereplője hétköznapi szörnyeteg. Horváth megmutatja, milyen álarcokat viselünk és aztán megmutatja azt is, ami mögötte van. Egymás előtt, hallgatólagosan viseljük ezeket a faja álarcainkat: nem beszélünk dolgokról, elhallgatjuk őket – aztán ha valaki ki akar mindebből törni, akkor mi visszarángatjuk szépen ezekbe a szerepeibe őt.
  • A figurádnak mely aspektusával a legkönnyebb és mellyel a legmunkásabb azonosulni?
  • Csaba: Nincs olyan, hogy “munkásabb”. Ez mindig azon múlik, hogy az ember éppen mikor mennyire őszinte önmagával. Nyilván mindegyik személyiség-szelethez van valamilyen tapasztalatom – persze nem biztos, hogy ilyen mértékben, de azért van mihez nyúlnom.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Az utóbbi években szeretsz Parti Nagy Lajos szövegekkel, újrafordításokkal dolgozni, honnan a választás?
  • László: A korszerű színháznak állandó igénye, hogy a fordítások frissek legyenek, megújuljanak. Két ilyen házi fordítónk is van: az egyik Nádasdy Ádám, a másik: Parti Nagy Lajos – ők amolyan “visszatérő vendégek”nálunk. Parti Nagy fordította újra a Kasimir és Karolinét is, aminek kapcsán már bebizonyosodott, hogy mennyi rokonság van az ő, meg a Horváth abszurd nyelvtana között. Hangsúlyoznám, hogy ezek nem átiratok, hanem igazi fordítói ambícióval készített szövegek – amelyek magyar nyelven teremtik újra azt, ami Horváthban lefordíthatatlan.

Attól ijesztőek, dermesztőek az ő darabjai, mert minden szereplője hétköznapi szörnyeteg. Horváth megmutatja, milyen álarcokat viselünk és aztán megmutatja azt is, ami mögötte van. Egymás előtt, hallgatólagosan viseljük ezeket a faja álarcainkat: nem beszélünk dolgokról, elhallgatjuk őket – aztán ha valaki ki akar mindebből törni, akkor mi visszarángatjuk szépen ezekbe a szerepeibe őt.

  • Csaba neked, mint színésznek, milyen ezeket a Parti Nagy szövegeket tanulni, használni a színpadon? Milyen a viszonyod hozzájuk?
  • Csaba: Jó. Nagyon szeretek új szövegekkel dolgozni. Amikor a Hamleten dolgoztunk, akkor Ádám is többször itt volt, lehetett neki javaslatokat tenni. Lajostól is kaptunk még a bemutató előtti napon is egy-két új ajánlatot.
  • László: Igen, nagyon nyitottak erre mind a ketten.
  • Legutóbb a Tartuffe volt az a premiered, ahol szintén Parti Nagy szöveggel dolgoztál.
  • László: Lajos egy fontos, tehetséges színpadi fordító, színpadi szövegíró ebben a hazában – jó vele dolgozni. Nyelvteremtő képessége van. Azt, hogy Horváth nyelve egy nagyon különleges, kitalálni való nyelv, azt Németországban fedeztem fel, amikor németül rendeztem a Kasimir és Karoline-t. A létező fordításaink egyáltalán nem voltak rosszak, de valami alapvető hiányzott belőlük. A nyelv elrontottsága, ügyetlensége, már önmagában egy lefordíthatatlanság, és ahhoz, hogy az elrontott német nyelvből elrontott magyar nyelv legyen – fordítói lelemény szükséges. Az ügyetlen, felfelé kapaszkodó stilizálást – amire ezek a műveletlen, buta emberek törekednek – magyarul is ki kellett találni. Na, ez az, amit a Parti Nagy Lajos nagyon tud. Ezt tudta megteremteni a Kasimirban és azt gondolom, hogy a Bécsi erdőben is.
  • Egy szándékosan elrontott, lerontott német nyelvet úgy visszaadni –tehetség kérdése –hogy közben annak a jelentéstartalma egy fikarcnyit se változzon.
  • László: Ezek a figurák különbnek, műveltebbnek, okosabbnak, szofisztikáltabbnak akarnak tűnni, mint amik, és nagy igyekezetükben gyakran hasalnak el a nyelvben.
  • Ezt egy szimpla műfordítással nem lehet visszaadni…
  • László: Nem, mint ahogyan például tájszólással sem – Horváth nagyon óvott mindenkit attól, hogy tájszólással próbálkozzon.
  • Csaba: Gyakran mondjuk például: unszimpatikus, amit ebben a formában, így nem használunk, mégis előszeretettel mondja így az ember. Ha ezt használom, akkor műveltebbnek látszódom. Ezek az emberek is próbálnak jobbnak, többnek látszani azáltal, hogy ilyen kifejezéseket vegyítenek a beszédükbe. Ezek a hibák tökéletesen leírnak egy atmoszférát, egy viselkedést.
  • László: Egóista, hosszú ó-val – pontosan lehet érezni, hogy az illető nem a saját szókincséből válogat.
  • Csaba: Igen, mert nem a saját nyelve.
  • Ebben a csábító, a dolgokat könnyen vevő, ha nem megy így, akkor majd megoldom úgy figurában mi az, ami új, mennyire hasonlít ez általad eddig megformált karakterekhez?
  • Csaba: Mindegyik egész más. Nincsenek is és nem is érzek ilyesféle skatulyákat. Persze, ilyen karaktert még talán nem csináltam. Az Apátlanok volt hasonló Mikó Csabánál, az a Laci volt egy picikét, némileg hasonló. A Liliomfival van nagyon-nagyon távoli azonosság. Azt gondolom Alfrédról, hogy nem egy Don Juan. Nagyon fontos a közeg, ahol ő csábító tud Hisz, ha megnézzük darabban, egy ötvenéves és egy tizennyolc éves nővel van együtt. Nem nagyon sikerül egy hozzá illő nőt “belőnie” magának – a két szélsőség között mozog,
  • Milyennek érzed Alfrédet? Egy autentikusan nyers vagy csak egy amolyan “most éppen bunkóságra szövetkeztem magammal, legközelebb majd másra szövetkezem” típus?
  • Csaba: Szerintem nincs ilyen “szövetkezésre” Ösztönéletű. Megvannak az ösztönélet törvényei – ahogyan mondja is.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Horváth fogalmaz így egy helyen: az ő művei tulajdonképpen nem komédiák, hanem egytől egyig mind tragédia. Csak a rettenet teszi komikussá mindegyiket. Ezt a fajta rettenet érzést hogyan lehet jól megfogni, hogy indirekt módon, tűpontosan hasson?
  • László: Tragédiát kell játszani, nem bohóckodni és nem “eltartani”. Ez minden helyzetkomikumra igaz: akik benne vannak, azok tragédiaként élnek benne és a dolog a maga abszurditása, a szituációja által lesz nevetséges. A játék szempontjából ez mindig nehéz feladvány: megtalálni hogy hol is van az a bizonyos pengeél tragédia és komédia között…
  • Csaba: Különösen Horváthnál…
  • László: A nagy tragikomikus szerzők gyakran szenvednek attól, hogy túl tragikusnak vagy túl komikusnak interpretálják a műveiket. Horváth azt hangsúlyozta, hogy tragédiákat írt, ezzel szemben Csehov például komédiáknak nevezte a műveit, annyira bántotta, hogy Sztanyiszlavszkij fájdalmas tragédiákat faragott belőlük a színpadon. Úgy gondolom, hogy mindketten tragikomédiákat írtak, és kudarcként élték meg, amikor a közönségük nem volt képes ezt a két minőséget egyszerre érzékelni a műveikben.
  • Csaba, a te karakteredet mi motiválja alapvetően?
  • Csaba: Meg akar élni. Viszonylag jól akar élni. Kicsit jobban akar élni. Ennél nem sokkal több. Ezeknek az embereknek nincsenek igazán kitűzött céljaik, nincsenek nagy elhatározásaik – ezek az emberek egyszerűen élni akarnak. Tömören: egy picivel több legyen nekem, mint a másiknak.

A harmincas évek folyományairól már bőségesen el vagyunk látva történelmi ismeretekkel. Arról, hogy itt mi lesz egy-két évtized múlva vagy akár éveken belül, csak gyomorszorító érzéseink lehetnek, mint amilyenek Horváthnak is voltak. Ha nem esik a fejünkre egy letört faág, akkor egy évtized múlva talán már okosabbak leszünk – és remélhetőleg nem fogjuk azt kívánni, hogy inkább egy faág esett volna a fejünkre.

  • Az a fajta “sírva vigadunk  észre sem vesszük és mindjárt itt a szakadék a talpunk alatt” mennyire van benne a darabban?
  • László: A harmincas évek folyamányairól már bőségesen el vagyunk látva történelmi ismeretekkel. Arról, hogy itt mi lesz egy-két évtized múlva vagy akár éveken belül, csak gyomorszorító érzéseink lehetnek, mint amilyenek Horváthnak is voltak. Ha nem esik a fejünkre egy letört faág, akkor egy évtized múlva talán már okosabbak leszünk – és remélhetőleg nem fogjuk azt kívánni, hogy inkább egy faág esett volna a fejünkre.
  • Meg lehet ezt plasztikusan mutatni, hogy mi, a nézők – remélhetőleg a taps után elkezdjünk gondolkozni: úgy fogunk járni mi is nemsoká, mint a bécsi erdőben?
  • László: Azt szeretném, ha a néző arra jönne rá, hogy már a bécsi erdőben vagyunk.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top