Nem félünk (eléggé) a farkastól

Edward Albee több, mint fél évszázaddal ezelőtt írt híres drámáját mutatta be márciusban a Centrál Színház Puskás Tamás rendezésében. A színdarab igazi jutalomjátékra ad lehetőséget a színészeknek. Ezért is gondolhattuk, Básti Julival, Rudolf Péterrel a címszerepben garantált a siker. Az előadást nézve azonban maradt bennünk hiányérzet.
Adott egy képzeletbeli amerikai egyetemi kisváros, New Carthago, George, a negyvenes évei közepén járó történész docens és Martha, a nála hat évvel idősebb feleség, valamint két, az éjszaka közepén házukba invitált vendég, Nick, az egyetemre érkezett fiatal biológia szakos tanár és jelentéktelen(nek tűnő) felesége, Honey.

Básti Juli evidens választás Martha szerepére, szinte magától értetődő, hogy (legalább) egyszer el kell játszania ezt az asszonyt

A darab zsenialitása egyben a nehézsége is: igazán fajsúlyos színészi alakításokra, ütemérzékre, komoly jellemábrázolásra van szükség ahhoz, hogy a – mégoly morbid és gyilkos – humorérzék, a vitriolos veszekedések hallatán a nézőtéren már az első felvonásnál gyanakodni kezdjünk, van itt még valami más is, valami szörnyű titok lappang a házigazdák múltjában, jelenében – kettejük lelkében.

Básti Juli evidens választás Martha szerepére, szinte magától értetődő, hogy (legalább) egyszer el kell játszania ezt az asszonyt. Básti ugyanis arra képes, amire csak kevesen, az igazán nagyok: tud mérhetetlenül túlrajzolt, vérbő és vaskos, de leheletfinom, rebbenően érzékeny is lenni, ahogyan a szerep épp kívánja. Hamvai Kornél új fordítása jó döntésnek bizonyult, ezáltal frissebb, a kornak megfelelő dialógusok születtek.
Az alapszituáció szerint egy késő éjszakai órán – már igencsak elázva – hazaállít az egyetemi buliról Martha, a rektor lánya és férje, az egykor ígéretes utód- és tanszékvezető-jelöltnek kiszemelt George. Már a történet elején sem rejtik véka alá elégedetlenségüket, frusztrációjukat és dühüket: mindazt, amit egymás iránt éreznek. Gondolnánk mi, de valójában ennél sokkal többről van szó, sokkal bonyolultabb a helyzet. Ráadásul Martha kiböki, hogy mindjárt megérkeznek a vendégek: Nick és Honey.

Leszámolnak – de nem csak a másikkal, önmagukkal is

A fiatal házaspár alapvetően végigasszisztálja Martha és George vasárnap reggelbe nyúló gyilkos meccsét. Amiről lassanként világossá válik az is, nem a náluk rendszeresített balhék újabb fejezete, hanem egy utolsó, végső összecsapás. Leszámolnak – de nem csak a másikkal, önmagukkal is. Nick és Honey látszólag nem sok vizet zavar, az ő ambícióik nem túl bonyolultak, úgy tűnik, nekik – életkorukból is adódóan – még nem lehetnek sötét titkaik. Legalábbis olyanok nem, amelyek Martha és George démonaival versenyezhetnének.

Az újabb adag whiskey-k, ginek és brandyk felhajtása közben a két fiatal is hamar ráeszmél, nem is lesz olyan kellemes ez a levezető poharazgatás, mint azt előzőleg gondolták. Megtapasztalják, hogyan gyötri, kínozza, ugráltatja és apportírozza egymást, majd őket is a két házigazda. Ami azonban az elején csak egy alkoholgőzös és szabadjára engedett tapintatlanságnak tűnik a vendégekkel szemben, arról rövidesen kiderül, vérre menő pszichológiai hadviselés. A túlélésért, a létezés értelméért, a közös holnapba vetett hit megőrzéséért megkísérelt utolsó, görcsös próbálkozás.

Profi ellenfelekké váltak, akik mindeközben egyre inkább egymásra vannak utalva

Martha és George húsz éve folytatják a játszmáikat, a két ember beletanult, aztán beleszokott a közösen felépített házi repertoárba. Profi ellenfelekké váltak, akik mindenközben egyre inkább egymásra vannak utalva. Megalázzák a másikat, folyton egymás legfájóbb pontjaira tapintanak (mit tapintanak, teljes erőből odabokszolnak), üvöltöznek egymással – a másik és önmaguk eltékozolt, elvesztegetett sanszai és füstbe ment lehetőségei, az elúszott esélyek, a köddé vált nagy remények miatt, az egyre elviselhetetlenebbé váló frusztráció okán.

Két évtizede vesznek részt a Martha apja által rendezett hétvégi pofafürdőkön, ahol már mindenki kívülről-belülről, asztal mellől és asztal alól is túl jól ismeri egymást. Az új Karthágóban a bennfentes egyetemi tanári kar tagjai játsszák a maguk – idővel jól kiismert, majd unalmassá, végül ellenszenvessé váló – emberi és egzisztenciális, hatalmi játszmáikat. Ők is kérlelhetetlenül haladnak a szimbolikus és konkrét értelemben vett enyészet, a pusztulás felé.
A Rudolf Péter által megformált George a második felvonás második felére villant csak fel valamit a benne és Martha-ban lakozó feneketlen és éjsötét mélységből, közös életük hétköznapi, mégis tragikus kudarcsorozatából. Martha nem csak azért üti, vágja, csépeli George-ot, mintha egy gyenge akaratú, pipogya alak lenne. Ha ez így volna, Martha valószínűleg nem vesztegetne rá ilyen régóta ennyi energiát.
Mert a harag, a düh és az időnként felizzó gyűlölet nem egy súlytalan és jelentéktelen férjnek, egy totális csődtömegnek bizonyuló férfinak, hanem annak a George-nak szól, aki egy személyben maga a beteljesületlen ígéret. Egy tehetségét és ambícióit bosszantóan és fájdalmasan elpazarló nagybetűs társ, Martha választottja. Az egyedüli férfi, aki még így is, a közös reményvesztettség béklyójában is elviseli ezt az otthonosan és komfortosan belakott párkapcsolati őrültekházát, mert szereti a feleségét. Akiben az asszony még mindig, mindezek után, ha egyre kétségbeesettebben és egyre indulatosabban, türelmetlenebbül is, de hinni akar.

a harsányság, a magabiztosság, a mellbevágó otrombaság mögött ott a sebzettség, a kilátástalanság, a kétségbeesett kapaszkodás a másikba

Ahogyan haladunk előre a történetben, az egymással száguldozva versenyző poénok, replikák bombasztikus repertoárjából szinte észrevétlenül megyünk át az egyre nyomasztóbb hangulatú pszichológiai játszmába. Illetve mennénk, ha egyenletesen sikerülne felépíteni ezt pszichológiai lélektani drámát. Az első felvonásban már éreznünk kellene, hogy itt nem csupán két lerészegedőben lévő ember beszólásairól, eldurvuló mindennapos csatajelenetéről van szó. Hogy a harsányság, a magabiztosság, a mellbevágó otrombaság mögött ott a sebzettség, a kilátástalanság, a kétségbeesett kapaszkodás a másikba, a közös életük romjaiba.

Ezt csak felemásan sikerül megoldani a szereplőknek, Básti Juli is csak a második felvonásra talál rá igazán az árnyalt, sokszínű szerepformálás eszközeire, ekkor teljesedik ki a játéka. Az első felvonásban Rudolf Péter és Básti Juli játéka inkább egy kabarétréfára, az egykori Beugró címmel futó televíziós rögtönző műsorra és a Rém rendes család Peggy Bundy-jára emlékeztet. Félreértés ne essék, ezekben a korábbi szerepekben, helyzetekben mind Básti, mind Rudolf igazi profik voltak. Az Albee-darab első részében viszont valamiért, talán a rendezői elképzelés értelmében (vagy annak ellenére, ki tudja) a helyzetkomikumot helyezik a középpontba. Így viszont a jellemformálás, a karakterépítés íve szaggatott, alátámasztatlan, a végső drámai csúcsponthoz nehezen sikerül megalapozni a katarzist.
A második felvonásban Básti Juli aztán mélybe ránt és megcibál bennünket, nézőket. Belenéz a saját és George-dzsal közös életük szakadékába. Torokszorítóan hitelesen bontja ki a felszín alatti mélyrétegeket, megértjük, hogy Martha világéletében George-ot szerette. Ahogyan megfogalmazza, ő és George is folyton sírnak, összegyűjtik a könnyeiket a jégkocka-tartóba, a frizsiderben lefagyasztják, aztán beleteszik a poharaikba szorgalmasan újratöltött töménybe, hogy visszanyeljék a saját bánatukat. Mert a valóságban is csak befelé sírnak, sem a másik, sem önmaguk előtt nem vallhatnak színt, mert akkor végérvényesen beismernék a csődjüket.

folyton sírnak, összegyűjtik a könnyeiket a jégkocka-tartóba, a frizsiderben lefagyasztják, aztán beleteszik a poharaikba szorgalmasan újratöltött töménybe, hogy visszanyeljék a saját bánatukat

Martha számára George nem múlt idő, csak mivel túl régóta vannak együtt, túl hosszú ideje látja a férfi megalkuvását, ambícióinak elporladását, egyre kétségbeesettebben próbálja emlékeztetni a férjet egykori önmagára: a történelem tanszékre érkező fiatal, ígéretes tehetségre. A dühbe, hisztériába és gyalázkodásba oltva Martha utolsó, megfeszített erejével próbálja felrázni, „felébreszteni” a férjét, megmutatni számára, hogy George nem egy kínos és sekélyes blöff csupán. Nem lehet az, mert akkor az elmúlt húsz év is kidobott, eltékozolt idő lenne. Nem lehet, mert akkor Martha élete is végképp kudarcba fulladna.
Véletlenül (vagy nem is annyira véletlenül) Martha a közös éjszaka kezdetén elkotyog egy személyes családi információt Honey-nak George-dzsal közös életükből. Valamit, amit két évtizede titokban tartott, mert így állapodtak meg férjével. Megemlíti az egyetemista fiukat, akit állítólag hazavárnak a napokban. Ezzel azonban George szemében megbocsáthatatlan bűnt követ el: megszegi a játékszabályokat. Ezért lendül totális ellentámadásba a férj, ezért nem izgatja magát különösebben felesége és az ifjú biológus kolléga amúgy kudarcba fulladt, szánalmas numerakísérlete. Pedig Nick sem most jött le a falvédőről, a karrierje felgyorsítása érdekében minden tanácsot és minden kínálkozó lehetőséget szorgalmasan és lendületesen igyekszik kihasználni, de hiába, csúfosan felsül – Martha-nál és az önérvényesítésben egyaránt.
fotó: Horváth Judit
George sem adja fel, hajtja a büszkesége, imponál neki a közönségként jelenlévő Nick és Honey: úgy érzi, nem lehet vesztes ebben a játszmában. Beveti hát a nehéztüzérséget: bejelenti, hogy táviratot kaptak, miszerint egy autóbalesetben a fiúk életét vesztette. Martha hadakozna még, birkózna, mutatná az erejét, de egy ponton világossá válik számára, nincs visszaút. Ahogyan Schmied Zoltán alakításában Nicknek is derengeni kezd, micsoda ördögi játszma résztvevőivé váltak Honey-val.

az álterhesség, a hányásrohamok, a rosszullétek, a hideg fürdőszobapadlón eltöltött órák, az otthon, négy fal között rendszeressé vált iszogatás és az üvegek címkéjének lekapargatása mind-mind csak azért kell, hogy legalább időlegesen elhomályosítsa a felismerést, kicsoda is ő valójában, mennyit is ér és vajon mit érez, mit gondol róla a férje

George velük sem bánik kesztyűs kézzel, így aztán az is kiderül, hogy Honey egy vallási bizniszből vagyont építő „megtért” prédikátor apa szép hozománnyal rendelkező lánya. Aki állítólag terhes volt, Nick ezért és a pénzéért vette feleségül. Az Ágoston Katalin alakításában életre keltett Honey sem olyan ártatlan és butácska, mint ahogyan azt a külvilág hiszi. Hogy az álterhesség, a hányásrohamok, a rosszullétek, a hideg fürdőszobapadlón eltöltött órák, az otthon, négy fal között rendszeressé vált iszogatás és az üvegek címkéjének lekapargatása mind-mind csak azért kell, hogy legalább időlegesen elhomályosítsa a felismerést, kicsoda is ő valójában, mennyit is ér és vajon mit érez, mit gondol róla a férje. Hogy milyen élet vár rá a jövőben.

Az utolsó jelenetben hiába dúdolja Martha-nak George: -„Nem félünk a farkastól, nem bánt az, csak megkóstol”, Martha azt válaszolja: -„Én félek”. Belenéztek és belezuhantak a mindkettejük által rettegve elkerülni próbált szakadékba, a jelentéktelenné és súlytalanná váló, ijesztően üres közös jövőbe. Mostantól nincs több fantáziajáték, nincsenek biztosítókötelekként funkcionáló szerepjátékok, oda az egymásnak, a külvilágnak és önmaguknak szóló, éveken át mesterien gyakorolt profi (ön)ámítás. Csak az üresen kongó, szenvtelen másnap maradt nekik, a vasárnap, de az aztán reggeltől estig. Virgina Woolf fotója ott lóg bekeretezve a nappali falán, ki tudja mióta. Hiába keressük a tekintetét, nincs menekvés.

Reznák Gábor