Home / Próba-szünet / Márk evangéliuma
Márk evangéliuma

Márk evangéliuma

Füst, Kávé, Szövegek…

Jorge Luis Borges:

                                             MÁRK EVANGÉLIUMA

Fogta a könyvet, és találomra felnyitotta: Márk evangéliumának elején akadt meg az ujja. Mintegy fordítási gyakorlatként, meg talán hogy lássa, értenek-e valamit belőle, elhatározta, ebéd után felolvassa nekik azt a részt. Meglepte, hogy milyen figyelemmel, sőt néma odaadással hallgatják. Talán a könyv fedelén levő arany betűk tették meg a hatásukat. A vérükben van, gondolta. És az is felmerült benne, hogy az embereknek két visszatérő történetük van időtlen idők óta: a bolyongó gályáról, amely egy áhított szigetet keres a földközi vizeken, és egy istenről, aki keresztre feszítteti magát a Golgotán.

A Los Alamos birtokon történt, délen, a juníni járásban, 1928 márciusának utolsó napjaiban. A főszereplő egy orvostanhallgató, Baltasar Espinosa. Egyelőre elég, ha annyit mondunk róla, hogy olyan volt, mint akármelyik Buenos Aires-i fiatalember: semmivel se tűnt ki a többiek közül, legfeljebb szónoki képességével több díjat nyert a Ramos Mejía-i angol kollégiumban – és szinte határtalan jóságával. Nem szívesen vitatkozott; jobban szerette, ha a másiknak van igaza, nem pedig neki. Bár vonzotta a játék izgalma, mégis rossz játékos volt, mert nem szeretett nyerni. Éles eszű volt, csak lusta; harminchárom éves korában még hiányzott egy vizsgája, éppen abból a tárgyból, amely a legjobban érdekelte. Apja, aki szabadgondolkodó volt, mint akkoriban minden úriember, Herbert Spencer tanaival itatta át, anyja viszont egy montevideói utazás előtt megígértette vele, hogy minden este elmondja a miatyánkot, és keresztet vet. Ezt az ígéretét később sem szegte meg, ahogy múltak az évek. Nem volt híján a bátorságnak; egy reggel inkább szenvtelenül, mint dühösen, ökölpárbajba keveredett néhány társával, akik arra akarták kényszeríteni, hogy részt vegyen egy diáksztrájkban. Minthogy nem szeretett ellenkezni, sok vitatható nézet és szokás ragadt rá: nem sokat törődött a hazájával – de azért ne higgyék a külföldiek, hogy tollakat hordunk; tisztelte Franciaországot, de lenézte a franciákat; nem tartotta sokra az amerikaiakat, de azért Buenos Airesben csak legyenek felhőkarcolók; hitt benne, hogy a síkságon élő gaucsók jobb lovasok, mint a dombvidékiek vagy a hegylakók. Amikor unokaöccse, Daniel meghívta nyaralni a Los Alamosra, mindjárt igent mondott, nem mintha szerette volna a vidéket, csak természetes engedékenységből, és mert nem volt kedve nyomós érveket keresni, hogy nemet mondhasson.

fotó: Csatádi Gábor

fotó: Csatádi Gábor

A kúria nagy volt, és kissé elhanyagolt; közvetlen szomszédságában a Gutre nevű intéző háza. A Gutre családnak három tagja volt: az apa, a fiú – rendkívül faragatlan fickó – és egy apját tekintve bizonytalan származású lány. Magasak voltak, tagbaszakadtak, csontosak, hajuk vörösbe játszó, arcuk indiános. Szinte sohase beszéltek. Az intéző felesége évekkel azelőtt meghalt.
Vidéki tartózkodása alatt Espinosa sok mindent tanult, amit addig nem tudott és nem is sejtett. Például azt, hogy nem szabad vágtatni, ha a házak közelébe ér, és hogy az ember csak akkor ül lóra, ha dolga van. Idővel kezdte felismerni hangjukról a madarakat.
Danielnek néhány hónap múlva be kellett mennie a fővárosba valami jószágügyben. Egy hét, és lebonyolítja az üzletet. Espinosa, aki egy kissé unta már unokaöccse gáláns kalandjait és az úri divat iránti fáradhatatlan érdeklődését, inkább kinn maradt a birtokon, a tankönyveivel. Fullasztó volt a hőség, és az éjszaka se hozott enyhülést. Hajnalban arra ébredt, hogy dörög az ég. A kazuárfák rázkódtak a szélben. Ahogy Espinosa meghallotta az első cseppeket, hálát adott Istennek. Hirtelen lehűlt a levegő. A Salado aznap délután kiöntött a medréből.
Másnap, amikor a tornácról végignézett a vízzel borított földeken, Baltasar Espinosa arra gondolt: ma reggel többé-kevésbé meg lehet érteni, miért hasonlítják a pampát a tengerhez, habár a tenger, mint Hudson írja, nagyobbnak látszik, mert a hajó fedélzetéről nézzük, nem pedig lóhátról vagy a szemünk magasságából. Az eső nem akart alábbhagyni; a Gutre család, a vendég segítségével, illetve a segítsége ellenére, a jószág nagy részét megmentette, bár sok állat vízbe fúlt. A birtokra négy út vezetett: most mind a négy víz alatt állt. A harmadik napon egy felhőszakadás veszélybe sodorta az intéző házát; Espinosa átengedett nekik egy szobát a ház végében, a szerszámosfészer mellett. Az átköltözés közelebb hozta őket egymáshoz; azontúl együtt ettek a nagy ebédlőben. A beszélgetés akadozott; a Gutre család ugyan sokat tudott a gazdálkodásról, de nem tudta kifejezni magát. Egy este Espinosa megkérdezte, van-e még, aki emlékszik rá, hogyan törtek be az indiánok, amikor még Junín volt a megyeszékhely. Bólogattak, de ugyanígy bólogattak volna, ha I. Károly kivégzését említi. Eszébe jutott, amit az apja szokott mondani: vidéken a legtöbbször csak azért olyan öregek az emberek, mert rossz a memóriájuk, vagy bizonytalan fogalmaik vannak a dátumokról. A gaucsók rendszerint nem tudják, melyik évben születtek, és azt se, hogy ki nemzette őket.

forrás: tudasnet.hu

forrás: tudasnet.hu

Az egész házban nem volt más könyv, csak a La Chacra című folyóirat egyik évfolyama, egy állatorvosi kézikönyv, egy díszkiadású Tabaré, A shorthorn szarvasmarha története Argentínában, néhány erotikus, illetve bűnügyi elbeszélés és egy új regény: a Don Segundo Sombra. Hogy az ebéd utáni kényszerű együttlét unalmát valahogy elűzze, Espinosa felolvasott belőle néhány fejezetet Gutrééknak, akik analfabéták voltak. De sajnos az intéző annak idején gulyás volt, és nem érdekelték más gulyások kalandozásai. Azt mondta, hogy abba a munkába nem kell beleszakadni: mindig volt velük egy málhás öszvér, az cipelte, ami kellett, és ha nem szegődött volna el gulyásnak, sose jutott volna el a Gómez-tóig, Bragadóig, sőt egészen Chacabucóig, a Núñez-birtokra. A konyhában volt egy gitár; régebben a napszámosok körbeültek; valaki hangolni kezdte, de játszani sose játszott rajta. Ezt hívták gitározásnak.
Espinosa, aki közben szakállt növesztett, elnézegette megváltozott arcát a tükörben, és mosolyogva gondolt arra, hogy Buenos Airesben majd halálra gyötri a fiúkat az árvíz történetével. Furcsa, de csupa olyan hely jutott az eszébe, valamiféle nosztalgiával, ahol sohase járt, és nem is készült elmenni: a Cabrera utca sarka a postaládával, egy Jujuy utcai kapu kőoroszlánjai, az Once vasútállomástól néhány sarokra, egy mozaikpadlós üzlet, nem tudta pontosan, hogy hol. Közben apja és testvérei már biztosan megtudták Danieltől, hogy ő itt – a szónak eredeti értelmében – el van szigetelve a külvilágtól.
Átkutatva a házat, amely körül nem akart leapadni a víz, ráakadt egy angol nyelvű Bibliára. A könyv utolsó lapjain bejegyzések: a Guthrie család története – ez volt az eredeti nevük. Invernessből származtak, a XIX. század elején jöttek át erre a földrészre, nyilván mint napszámosok, aztán indiánokkal is összeházasodtak. A krónikának ezernyolcszázhetven-egynéhányban vége szakadt; már nem tudtak írni. Még egy-két generáció, és elfelejtettek angolul; amikor Espinosa megismerte őket, már a spanyolt is törve beszélték. Vallásuk nem volt, de vérükben mint sötét emlék lappangott a kálvinisták vad fanatizmusa és a pampa számtalan babonája. Espinosa beszámolt nekik a fölfedezéséről, de alig figyeltek oda.
Fogta a könyvet, és találomra felnyitotta: Márk evangéliumának elején akadt meg az ujja. Mintegy fordítási gyakorlatként, meg talán hogy lássa, értenek-e valamit belőle, elhatározta, ebéd után felolvassa nekik azt a részt. Meglepte, hogy milyen figyelemmel, sőt néma odaadással hallgatják. Talán a könyv fedelén levő arany betűk tették meg a hatásukat. A vérükben van, gondolta. És az is felmerült benne, hogy az embereknek két visszatérő történetük van időtlen idők óta: a bolyongó gályáról, amely egy áhított szigetet keres a földközi vizeken, és egy istenről, aki keresztre feszítteti magát a Golgotán. Eszébe jutottak a Ramos Mejía-i szónoklattani órák, és felállt, hogy előadja a példabeszédeket.
A Gutre család gyorsan befalta a sült húst és a szardíniát – jöjjön már az evangélium.
Az egyik kisbárány, amelyet a Gutre lány annyira szeretett, hogy kék masnit kötött a nyakába, megsebezte magát egy szögesdróttal. A vérzést pókhálóval akarták elállítani; Espinosa néhány tablettával meggyógyította. Ezért olyan hálásak voltak, hogy Espinosa nem győzött ámuldozni. Kezdetben nem bízott a Gutre családban, és a nála levő kétszáznegyven pesót bedugta az egyik könyvébe; most, hogy nem volt itt a birtok ura, ő vette át a helyét; félénk utasításait azonnal végrehajtották. Mindenhová követték, szobáról, szobára vagy végig a tornácon, mintha nem tudnának meglenni nélküle. Mialatt felolvasott, észrevette, hogy felszedegetik a morzsákat, amelyeket az asztalra szórt. Egyik délután azon kapta őket, hogy róla beszélnek, kevés szóval és nagy tisztelettel. Amikor befejezte Márk evangéliumát, a másik három közül akart felolvasni egyet, de az apa arra kérte, inkább kezdje elölről, amit már felolvasott, hogy jól megértsék. Espinosa arra gondolt, hogy olyanok, mint a gyerekek, akiknek az ismétlés nagyobb örömet okoz, mint a változatosság vagy az újdonság. Egy éjjel az özönvízről álmodott, amin nincs mit csodálkozni; a bárkaépítők kopácsolására riadt fel, és azt hitte, hogy az ég dörög. És csakugyan: az eső, amely már alábbhagyott, most újra teljes erővel rákezdte. Dermesztő volt a hideg. Azt mondták, a vihar leszakította a szerszámosfészer tetejét, és ha majd elkészülnek a gerendákkal, megmutatják. Már nem tekintették idegennek: mindhárman elhalmozták a figyelmükkel, szinte kényeztették. Egyikük sem szerette a kávét, de ő mindig kapott egy csészével, jól megcukrozva.
A vihar egy keddi napon tört ki. Csütörtök éjjel arra ébredt, hogy valaki halkan kopogtat az ajtaján, amit a biztonság kedvéért mindig kulcsra zárt. Felkelt és kinyitotta: a lány volt az. A sötétben nem látta, de lépteinek neszéből megállapította, hogy mezítláb van, később pedig, az ágyban, hogy anyaszült meztelen: így jött át a ház végéből. A lány nem ölelte át, és nem is szólt semmit; csak feküdt mellette, és remegett. Eddig még nem ismert férfit. Amikor elment, nem csókolta meg; Espinosa arra gondolt, hogy még a nevét se tudja. Valami belső kényszerből, amit nem próbált felderíteni, megesküdött, hogy ezt Buenos Airesben nem mondja el senkinek.

fotó: Csatádi Gábor

fotó: Csatádi Gábor

A következő nap ugyanúgy kezdődött, mint az addigiak, egy dolgot kivéve: az apa megszólította Espinosát, és azt kérdezte, vajon Krisztus azért hagyta-e, hogy megöljék, mert meg akarta váltani az embereket. Espinosa, aki szabadgondolkodó volt, de úgy érezte, hogy tartania kell magát ahhoz, amit felolvasott, ezt válaszolta:
– Igen. Hogy mindenkit megváltson a pokoltól.
Mire az apa azt kérdezte:
– Mi a pokol?
– Egy hely a föld alatt, ahol örökkön-örökké égnek a lelkek.
– És azokat is megváltotta, akik beléje verték a szögeket?
– Azokat is – mondta Espinosa, akinek csak homályos teológiai ismeretei voltak.
Már attól félt, az intéző azt akarja számon kérni tőle, ami a lánnyal történt az éjjel. Ebéd után megkérték, hogy olvassa fel még egyszer az utolsó fejezeteket.
Aznap délután Espinosa hosszan elsziesztázott; könnyű álmából fel-felriasztotta a kitartó kopácsolás és valami homályos előérzet. Estefelé felkelt, és kiment a tornácra. És ezt mondta, mintha hangosan gondolkodna:
– A víz leapadt. Már nem sok van hátra.
– Már nem sok van hátra – visszhangozta Gutre.
Mind a hárman utánajöttek. A kövön térdepeltek, és kérték, hogy áldja meg őket. Aztán megátkozták, megköpdösték és hátratuszkolták. A lány sírt. Espinosa tudta, hogy mi vár rá az ajtó mögött. Amikor kinyitották az ajtót, a puszta ég tekintett rá. Egy madár felrikoltott; azt gondolta: tengelice. A fészernek hiányzott a teteje: lebontották, a gerendáiból ácsolták a keresztet.

Székács Vera fordítása

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top