Mindannyiunk nyomora – az elviselhetőn túl

Közvetlen, minden fölösleges kifejező eszköztől mentes ez a láttatás, nem törekszik “profi” előadás látszatát kelteni. Nem, mert nem is ez a célja. Schermann Márta megmutatni és szuggesztíven láttatni akar. Láttatni, hogy mi nézők a nyolcker putrijában meghúzódva engedjük magunkhoz közel azt, amiben élünk. Amiben élünk, melyről sok mindent mondhatunk ugyan, de azt semmiképpen se, hogy mindez tőlünk fényévnyi messzeségre lenne.

Ha valamire azt mondjuk, hogy nincs, az attól még van. Pont így van, létezik a gyermekprostitúció – minden felsőbb ellen cáfolat dacára. Schermann Márta egy évnyi műhely munka, interjúzás anyagából készített dokumentumszínházat a Trafóban – Árvaálom címmel. Bár csak narrálások egymás utánjából és zenei összekötőkből építkezik az előadás, mégis képes a Trafó nagytermét betölteni a józsefvárosi örömlányok áporodott szagú, végeérhetetlen nyomorával.

A játéktér közepén stilizált szoba belső (látvány: Kiss Gabriella, Márta), festetlen, mocskos fal mellet, gondos pedánssággal beágyazott ágy szélén ül a nyolcvan éves, járókerettel közlekedő öreg prosti (Lázár Kati) és mesél. Centrálisan, a történet és a tér közepén az eleven 20. századi, budapesti kurva-történelem. Körülötte, jobb és bal felől vas ágyak – valamelyik intézet lányszobája, az ágyakon pizsamás, 14-18 éves lányok. Mintha a mesélő nagymamát hallgatnák, aki egyben a saját jövőjüket elevenítné meg számukra. Lázár Kati kérlelhetetlen és keresetlen őszinteséggel mesél a hetven évvel korábbi “indulásáról”, az intézetis éveiről – a kitaszítottságról. Mert ez nem csak létélmény, hanem minden egyéb későbbi körülményt megelőlegező alapmotívum. Ebből sarjad az a kiúttalanság, amelyből az ősi mesterséget folytató lánynak lehetetlen élete során kitörve, a társadalomba “integrálódni”.

Lázár Kati maga a víg kedélyű, önmaga nyomorában elásott, rendíthetetlen szilajságú matrónája. Aki körül úgy jönnek-mennek, ücsörögnek, mesélgetnek a fiatal nők (Hay Anna, Záhonyi Enikő) – a fiai “meny-jelőltjei”- mint egy biztonságot, állandóságot adó védőszent körül. Az ő monodrámája tulajdonképpen az előadás – ám mindennek ellenére a szabadon hagyott, nyitott előadásmódjába képesek bekapcsolódni a szobájába be-beszaladgáló ”menyecskék”- akik korábban szintén prostik voltak.

Közvetlen, minden fölösleges kifejező eszköztől mentes ez a láttatás, nem törekszik “profi” előadás látszatát kelteni. Nem, mert nem is ez a célja. Schermann Márta megmutatni és szuggesztíven láttatni akar. Láttatni, hogy mi nézők a nyolcker putrijában meghúzódva engedjük magunkhoz közel azt, amiben élünk. Amiben élünk, melyről sok mindent mondhatunk ugyan, de azt semmiképpen se, hogy mindez tőlünk fényévnyi messzeségre lenne.

Szociográfia ez, nem csak a szexuális szolgáltatást nyújtó lányokról és az ezt igénybe vevő férfiúkról, hanem egy egész nemzet mélylélektanáról is. Ahogy Lázár Kati és Hay Anna a “perverz” igényű kuncsaftokról mesél, abban nem ők – a szolgáltatást nyújtók– lesznek a középpontban, hanem az elfojtottságaikat aberrációk kölönlegeségei közepett megélő férfiak. Egy társadalom görbe tükre, amely sem emberszámba veendőnek, sem segítségnyújtásra érdemesnek nem találja ezeket a nőket.

Mert ebben a dokumentarista eszközökkel építkező előadásban nem is a prostitúció a legfájóbb, legvészterhesebb momentum – hanem a részvéttelenség hatalmas intézménnyé növesztett normája. A magától érthetőség evidenciája: a nekik ez jutott, mindezt ők keresték maguknak sablonos viszonyulása.

Van is miért a 21.század Magyarországán jaj-kiáltani, hisz a nőkkel való bánásmód, esélyegyenlőség terén még a feudálisak a viselkedésmintáink – messze, kimondhatatlanul messze az európai léptékektől.

Minimálissá “vissza zsugorított” eszközökkel dolgozik a produkció. Nem vizuálisan, hanem verbálisan kíván hatni. A szoba belsőtől jobbra és balra egy-egy dobogó, rajtuk Tóth Evelin és Andrejszki Judit a monológ-folyamokat összekapcsoló sanzonokat énekel. Melyek szövege és dallama (Pejtsik Péter) majdhogynem oratóriummá duzzasztja ezt a szövegmonolitot a prostitúcióról. Az addig monodrámaként funkcionáló doku-színház a zene ilyenfajta használatától előadássá kezd összeszervülni. Az addig csak gondolati láncra és a mesélés koncentrált, átélhetőségét maximálisan elősegítő előadásmódra felfűzött tényanyag ettől válik hol síratóénekké, hol rekviemmé, hol pedig oratóriumszerű, magunkkal vihető jajkiáltássá.

Van is miért a 21.század Magyarországán jaj-kiáltani, hisz a nőkkel való bánásmód, esélyegyenlőség terén még a feudálisak a viselkedésmintáink – messze, kimondhatatlanul messze az európai léptékektől.

Schermann Márta Lázár Katira bízta, hogy ez a hatalmas, mély szöveganyag színházzá álljon össze. Kitűnő választás, ám egy zseniális jelenlétet teremtő karakterformálástól – bármily páratlan, erős is az – nem válik semmi magától érthetődően színházivá. A zenei betétek tudatos, egységbe és koncepcióba rendező elvétől már sokkal inkább. Mindezt azért említem, mert a témaválasztás, és annak a feldolgozása hatalmas mértékben erősödhetne az előbb említett, még tudatosabb, szándékoltabb színháziasítás révén – ezáltal a játék akciója, ösztönösebben válhatna interakcióvá. Mert Schermann Márta témaválasztása órdító türelmetlenséggel – joggal – számot tat effélére. Hisz mindaz, aminek a Trafóban részeseivé lettünk, az már réges-rég túl van már mindenféle elviselhetőn.