Home / Megnéztük / Marie-Antoinette a mennybe menetel
Marie-Antoinette a mennybe menetel

Marie-Antoinette a mennybe menetel

A francia királyság rég odalett, hosszú ideje nyaktiló-tilalom is van, a nagy forradalom vérzivataros évei közül azonban az egykori főbűnös, a gyűlölt osztrák nőszemély került ki erkölcsi győztesként: Marie-Antoinette hőssé avanzsált, nem is érdemtelenül, bár némiképp váratlanul, s ma olyan legendagyártás folyik körülötte, hogy ő lett Európa Marilyn Monroe-ja. Filmek tucatjai mutatták be életét, meg főleg halálát – nemrég Kirsten Dunst főszereplésével –, most meg itt a musical. Az Operettszínházban jártunk.

Valaha nagyon szerettem az operetteket, szolgáljon mentségemül, hogy ez korai tinédzserkoromban történt, tehát már elévült – már amennyiben egyáltalán kellene nekem ezért mentséget keresni. Az operett ellentmondásos műfaj, de hát a modern opera is az, s egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla – például a nemrég bemutatott Lear láttán –, hogy a mai opera művészibb egy régi operettnél, az viszont teljesen biztos, hogy gyötrőbb élmény. Lehet, hogy egyszer végignézem újra a klasszikus operetteket – kérdés, hogy van-e nem klasszikus operett –, szóval a legismertebb operetteket, s összevetem csaknem harminc évvel ezelőtti élmenyeimmel.

De az Operettszínházba nem csak operettekért lehet menni, tisztes szupermarketként kaphatók ott másféle termékek is, főleg musicalek – musicalok? –, legfrissebb darabjuk a nemrég debütált Marie-Antoinette, a Grammy-díjas Lévay Szilveszter zeneszerző alkotása. Vannak ugyan kisebb fenntartásaim a musical-műfajjal szemben – ha jók, akkor nagyon jók, ha rosszak, akkor nagyon rosszak, ha közepesen rosszak, akkor is nagyon rosszak –, de hát tény, hogy ez a modernebb idők operettje, bátrabbak állítják, hogy operája, nézőpont kérdése, de alapvetően lényegtelen. Számomra – mondom ezt aláhúzottan szubjektíven, de hát kritikát csakis szubjektív módon lehet, sőt kell írni – a musicalek egyik legbosszantóbb vonása, amikor a beszélgető szereplők ijesztő hirtelenséggel dalba csapnak át, a félhomályos csöndből rázendít a kórus meg a zenekar, az addig mozdulatlan karmester vad csapkodásba kezd, aztán ez ismétlődik és ismétlődik a darab végéig, hol kiszámíthatóbb, hol kiszámíthatlanabb tempóban.

5E2C6034

Fotó: Operettszínház

Ezt szerencsére nagyjából kiküszöbölték a Marie-Antoinette-ben, ahol a zene épp csak lélegzetvételnyi időkre szünetel, a dalok szinte egybefolynak, a darab nagy lendülettel indul, és ezt a lendületet megtartja mindvégig, a lírai ütemesen váltakozik a fortissimókkal, s bár egyetlen zenei részlet sem maradt számomra emlékezetes, ott helyben a vártnál sokkal nagyobb mértékben élvezhető.
– A nézőt az első az első pillanattól az utolsóig el kell varázsolni – mondja Lévay Szilveszer, s bár ezt a nézetet sokan osztják, keveseknek sikerül. Neki sikerült.

A történet kontúrjait mindenki ismeri, – aki mégse, az magára vessen, de róla eleve nem feltételezzük, hogy néző lesz –, noha itt kissé meglódult a képzelet: egy japán regény alapján megjelenik Marie-Antoinette rejtélyes féltestvér-alakja, Margrid, aki a fényűzés vezérével szemben a forradalom vezére, legalábbis eleinte. A musical a két nő szimbolikus, majd valóságos harcát mutatja be, egyfajta kiegyezésig, amit azért változatlanul követ a királyné lefejezése – szerencsére annyira azért nem rugaszkodtak el a szerzők a valóságos eseményektől, hogy happy endet varázsoljanak a darabnak, mint ahogy Quentin Tarantino írta át a történelmet a Becstelen brigantikban, de hát az más műfaj, és Tarantino más kaliber.

Margrid természetesen nem létezett, Marie-Antoinette annál inkább, mit több, egyre inkább.
Érdekes az egykori királyné emlékének a felmagasztosulása: az 1780-as évek virágzó párizsi pamfletirodalmának elsődleges célpontja volt Marie-Antoinette alakja, hiszen magát a királyt sokáig mégsem merték nyíltan kigúnyolni, felesége személyén át azonban mégiscsak be lehetett vinni az ütéseket, ráadásul anélkül, hogy a bizonyos tiszteletet még mindig parancsoló Bourbonokat gyalázták volna, elvégre a királyné csak “osztrák asszony” volt, mint fentebb említettem, s húsz év után is pattogva beszélte a franciát, ráadásul kalácsot ajánlott a népnek, ha már nincs kenyere. Ez benne is van a darabban, elvégre a forradalmi idők egyik, ha nem a legismertebb szállóigéjévé vált, noha nagy valószínűséggel egyik pamfletszerző agyából pattant ki, ugyanis semmi bizonyíték sincs rá, hogy ilyesmi valóban elhangzott volna, elvégre a gúnyiratírók nem voltak bejáratosak a királyné köreibe.

5E2C4844 másolata

Fotó: Operettszínház

Marie-Antoinette aztán mégis hős lett, hirtelen felindulásból azt is mondhatnák, népi hős, de ez igencsak bizarr lenne egy nép által lefejezett királyné esetében, pedig nagyjából mégis ez történt, a nép ledönt, a nép felemel, le roi est mort, vive le roi! Ez esetben persze reine. A királyné akkor került a bakó kezére, amikor már két király is megjárta ezt az utat – jóval korábban I. Károly angol király, nem sokkal korábban meg férje, XVI. Lajos –, s egyik sem viselkedett kirívó nyugalommal a kivégzés előtt. Erre most itt az osztrák nő, akit minden lehetséges módon megaláztak, vérfertőzéssel gyanúsítottak – teljesen képtelen módon, természetesen –, s mi történik? Ahelyett, hogy minden felséges ízében remegve tipegne a vérpad felé, ez a rövidre vágott hajú nő minden kortárs beszámoló szerint egyenesen, rezzenéstelen arccal állt fehér ingében a Gréve tér felé tartó szekéren, hideg előkelőséggel és nemes belenyugvással tűrte gúnyolását, s olyan méltóságot sugárzott, hogy a tömeg még a guillotin lehullása előtt elhalkult, megilletődve a férfiakat megszégyenítő bátorságon, ahogy Marie-Antoinett szótlanul fogadta sorsa beteljesülését.

A legenda akkor született meg, amikor a királyné
fellépett a nyaktilóhoz vezető első lépcsőre, aztán
fokról fokra épült, majd itt a legfrissebb hajtás,
a musical az Operettszínházban.

Legnagyobb félelmem nem igazolódott be, a musical nem lett méltatlan Marie-Antoinette emlékéhez. Lévay szüntelenül áradó zenéjéhez Müller Péter Sziámi magyarította Michael Kunze dalszövegeit, a szereplőgárda meg pontosan azt a kiforrott profizmust tükrözi, mint a zene. Vágó Bernadett a királyné, és Vágó Zsuzsi Mardrid szerepében tökéletes kettős, szimmetria és egyben ellenpár is, Mészáros Árpád Zsolt kellően, de nem ízléstelenül puhány király, Horváth Dániel hódító Axel gróf, Homonnay Zsolt brilliánsan gátlástalan forradalmár főherceg. Ja, van ilyen, legalábbis majdnem ilyen, bár ő is guillotine alatt végezte, igaz, a forradalmárok java is.

fotó: Operettszínház

fotó: Operettszínház

Kerényi Miklós Gábor biztos kézzel igazgatja a színészeket, túl sok díszlet mozgatása nélkül is látványos színpadképet teremt Khell Csörsz díszlettervezővel együtt, a mostanra obligát elemmé vált vetítések sem maradnak el, Füzér Anni kissé kurvás, de azért még hihető jelmezekbe öltöztette a színészeket, elvégre látványosan erkölcstelen korban vagyunk, hol van még a viktoriánus morál…

A zene morajlik, a nézők megbabonázva nézik a végső jelenetet, a királyné feje lehull, aztán a függöny is, és azon kapom magam, hogy tetszett nekem a darab, isten meg a kultúrelit bocsássa meg.
Lehet, ezentúl nem tízévente nézek csak meg egy musicalt.

A szerző: Marton Levente

Újságíró, író, gasztronómus és még egyébek is. Írásaim sok éve jelennek meg szerteszét: Metropol, Nők Lapja, nlcafe.hu, HVG, Éva, artiq.hu, Magyar Narancs. Írok printbe, online-ba és ha van időm, könyveket is. Újabb nincs erre időm...

Comments are closed.

Scroll To Top