Home / Megnéztük / Narrációk és illusztrációk börtönében
Narrációk és illusztrációk börtönében

Narrációk és illusztrációk börtönében

Mikó Csaba Offroad című drámáját Soós Attila rendezte meg az Átrium Film-Színházban. Az előadás kevés eszközzel dolgozik, azok használata viszont igen gyors ritmusban váltja egymást, helyenként pedig izgalmas kontrasztokat is alkot. A végeredmény egy kezdetleges, helyenként a kelleténél több, a maga módján mégis izgalmas kísérlet.

Az Offroad színpadképe mintha még a minimalistánál is minimalistább lenne: fehér háttér előtt négy szék, amelyeken a négy szereplő helyet foglal, illetve elöl négy mikrofonállvány, teljesen rendeltetésszerű használatra fenntartva (látványtervező: Pázmány Virág). Az, hogy a dráma fő helyszíne egy hétemeletes irodaház, csupán a szereplők jelenidejű ön-narrációjából derül ki, ami a díszlettel fordítottan arányosan van meglehetős túlsúlyban. Bár a prózai színház eszközeiből mindössze ennyi maradt Soós Attila rendezésében, mindenképpen ezek mondhatóak az előadás alapjainak, közülük is főleg Mikó szövege, amiről még így, meghúzva – a drámát hatszereplősről négyszereplősre húzták össze az előadás készítői – is kiviláglik, hogy erős alapanyag: a szereplők, Andi, Réka, András, és Áron (Hay Anna, Egyed Bea, Jaskó Bálint, Bárnai Péter), mind ugyanazon a helyen dolgoznak, ahol aznap a vezetőség négyük közül valakit el fog bocsátani. Az előadás alatt, amíg feljutnak a hetedik emeleti irodába, megismerjük őket, a múltjukat, a félelmeiket, legfőképpen pedig az egymáshoz való viszonyukat.

Molnar_Janos_15

Jaskó Bálint, Háy Anna, Bárnai Péter, Egyed Beáta. Fotó: Molnár János

Az sem lehetetlen, hogy ez az anyag már-már egyenesen túl erős a hozzá talált formához képest. A szöveghez társuló mozgás – az előadást játszó Trojka Színházi Társulás tevékenysége a klasszikus kategóriák közül még a leginkább talán mozgásszínházként értelmezhető – sokszor következetesen, sokszor következetlenül simul rá a Mikó által írt alapanyagra. Ezek közül a következetesség nem eredményez többet annál, hogy egymással párhuzamosan érzékelünk narrációt és illusztrációt, tehát színházilag meglehetősen érdektelen, még ha a konkrét történések előrehaladását segíti is. Ez utóbbi azonban már önmagából a narrációból fakad, a mozgás pusztán kiegészítőként hat. Amikor Réka és Andi beszorulnak a liftbe, a szellőzőrendszeren keresztül próbálnak menekülni, ez a mozgás szempontjából valóban mászást jelent, semmi többet. Az izgalmak ott kezdődnek, amikor a belső narráció és a külső mozgás nem, vagy csak részlegesen egyeztethetőek össze. Ilyesmi akkor keletkezik, amikor valamelyik szereplő valami olyasmiről – leginkább az érzéseiről – beszél, amit nem, vagy csak kevésbé tud illusztrálni. A korábban említett két szereplő mentén hozva példát, amikor Andi arról beszél, hogy szerelmes Rékába, a mozgás szintjén pedig azt látjuk, hogy Rékát kifejezetten taszítja Andi. Ezek a narráció és illusztráció közti – sokszor nagyon éles – kontrasztok teszik igazán izgalmassá az előadást.

Összességében tehát az Offroad egy meglehetősen kísérleti előadás, amelynek – formájából következően – egyaránt kiviláglanak az előnyei és a hátrányai is. Helyenként túlzsúfoltnak ható jellege pedig azért bocsátható meg, mert jól működő részei páratlan szépséggel mutatnak rá egymás meg nem értettségére.

Egyéb eszközök tekintetében a készítők mintha igyekeztek volna következetesek maradni, ám hogy ezek az egyéb eszközök valójában mennyire szükségesek, afelől van némi kétségem, különös tekintettel azokra a – narratíva és mozgás jegyében zajló részek közé beékelt – beszéd nélküli táncjelenetekre, amelyek közben a háttérben nagy betűkkel került kivetítésre a “tánc” felirat. A készítők ezzel valószínűleg ugyanazt a kontrasztot kívánták megteremteni, mint amely az előadás más pontjain, ön-narráció és mozgás között olykor szükségszerűen létrejött. Amíg azonban az ön-narráció közben kivilágló kontrasztok a történéseket előreviszik, és egyre többet mutatnak meg a szereplők belső világáról, addig a közéjük ékelt táncbetétek leginkább csak mintha a korábbi információk tömörített önismétlései lennének, csak éppen más formákkal ábrázolva. Az a minimális plusz – némi ironikus távolságtartás – , amit hozzáadnak a korábbiakhoz, összességében inkább az előadás kárára válik, mint előnyére. Ennek a szöveg nélküli mozgásnak egyetlen helyen van valóban súlya: az előadás legvégén, amikor a négy szereplő egymás mellett ül, és közülük három mindig lehajol, oldalra, míg a negyedik szembenéz a közönséggel. Ezt megcsinálják egymás után négyszer, hogy a szembenézés mind a négyük esetében megtörténhessen. Külső szemmel nézve ez leginkább olyan hatást kelt, mintha egy kamera mutatná egymás után a szereplők arcait, jelentőségteljes hangot adva annak, hogy négyük közül akármelyiküktől megszabadulhat a cég. Enyhén hatásvadász jellegével együtt is szép lezárás.

Jaskó Bálint, Háy Anna, Egyed Beáta, Bárnai Péter. Fotó: Molnár János

Jaskó Bálint, Háy Anna, Egyed Beáta, Bárnai Péter. Fotó: Molnár János

Összességében tehát az Offroad egy meglehetősen kísérleti előadás, amelynek – formájából következően – egyaránt kiviláglanak az előnyei és a hátrányai is. Helyenként túlzsúfoltnak ható jellege pedig azért bocsátható meg, mert jól működő részei páratlan szépséggel mutatnak rá egymás meg nem értettségére.

Az előadás adatlapja

A szerző: Stermeczky Zsolt Gábor

Stermeczky Zsolt Gábor vagyok, többnyire a Gábor nélkül. 1992. május 2-án születtem Budapesten, jelenleg is itt élek. Voltam már diák Újpesten és Piliscsabán, kritikus a régi Quart-nál, a jelenleg hibernált Trubadúr magazin online-nál, önkéntes a Trafóban és a Tünet együttesnél. Vagyok a Gömbhalmaz nevű fiatal költői csoport tagja, diák Budapesten, lelkes ifjúsági tag a Katona József Színházban, és kritikus a félonline-on, továbbá a Pótszékfoglalón.

Comments are closed.

Scroll To Top